Összességében tényleg kár lett volna fiókban hagyni vagy kikukázni ezeket a lemaradt számokat, ám egy-egy nótának nem ártott volna a további finomítás és csiszolás. A nagylemez traclist-jének átvariálásával elkerülhető lett volna ennek az EP-nek a kiadása. Persze a pénz beszél… Mindazonáltal a rajongók örülhetnek, újabb minőségi Epica töltet érkezett.
Nincs mit magyarázni a dolgon, a Riot City Outlaws egy baromi jó közönségkedvenc album lett. Tartalmaz mindent, amire a hallgatónak szüksége lehet egy otthoni partyhangulathoz, vagy éppen ha ugrálással szeretné levezetni a fölös energiáit egy koncerten.
Bár Epicáék igyekeztek megugrani a The Quantum Enigma szintjét, ez talán nem sikerült, ám ennek ellenére is egy maradandó, értékes albumot sikerült készíteniük, amivel már több lépcsőt ugorhattak a szimfo-metalos ranglétrán. Reméljük így fognak továbbra is haladni!
Persze itt lehettek korábbi, évekig érlelt zenei témák is, Anna és a srácok meg akarták mutatni, hogy az Eluveitie nélkül is képesek nagyot alkotni, ám emellett is le lehetett volna egy-két fölösleges ágat lenyesni. Mindemellett az album nehezen adja magát, a hangzás szellőssége ellenére tömör és kissé nehezen befogadható anyag ez, de érdemes rá időt szánni, mert hosszú távon nem kicsit szerethető és sokat tud nyújtani a hallgatónak.
Úgy vélem, az album első szárnypróbálgatásnak tökéletes, tudnak zenét írni a srácok, pont ezért már most várhatjuk a következő kiadványt. Valószínűsíthető, miként az egyébként is lenni szokott, a srácok egyre inkább el tudnak szakadni kiinduló inspirációiktól, és a saját útjukat járni, egyéni hangzást kialakítva – a potenciál megvan bennük!
Az Újratervezés a második album, melyet a somorjai vagányok trióban készítettek el és mondhatni közel tökéletes albumról beszélhetünk, ám, ha ezzel nem is ért mindenki egyet, az biztos, hogy a sajátos, rómeós stílus megtartása mellett innovatív, újító jellegű munkát sikerült Rómeóéknak kiadniuk a kezükből. Sokaknak nem sikerül, ám a Rómeó Vérzik 22 év után is maradandót tudott alkotni.
Egy nagyon sokszínű albumról beszélhetünk, ahol a fő húzóerő természetesen a metal. Lehet érezni pár számnál, hogy ez már nem az a Stone Sour, kicsit elfáradtak (ami nem is csoda), de még így is egy remek albumot tudtak kiadni a kezeik közül.
A Batushka a black metal történetének új fejezetét nyitotta meg ezzel az albummal. Annyi energia és precizitás van az egészben, amennyit szinte elképzelni sem lehet. Az ortodox imázs nekem különösen tetszik, régóta vágytunk már valami egyediségre ebben a tekintetben is.
Az albumra visszatérve, itt sokkal jobban érezhető valamilyen megmagyarázhatatlan energia, mint korábban, ahol csak épphogy, elvétve volt ez jelen. Persze, minden szar és, ha körbe nézünk a világban, nincs is okunk vidámságra, ugyanakkor mindig van valamiféle momentum, ami segít tovább haladni. Ebben az elérzéketlenedő, kapcsolatmentes masszára a The Fall of Hearts is egy orvosság.
Az albumra, meg úgy általában a csapat munkásságára az egyik legjobban illő jelző talán az érzelmes. Igen, mindez annak ellenére, hogy elméletileg egy metalcore zenekar. Megérinthetnek mindenkit a témák, és a gitárnyúzás nemcsak a tökösségről meg a tesztoszteronról szól, hanem annál sokkal többet ad.
