ELŐSZEDTÜK: Katatonia – The Fall of Hearts (2016)

Katatonia_-_Fall_Of_Hearts_-_Medium_Res_Cover

Katatonia_-_Fall_Of_Hearts_-_Medium_Res_CoverElőadó: Katatonia

Album: The Fall of Hearts

Származás: Svédország

Megjelenés éve: 2016

Stílus: Progresszív rock/ progresszív metal/ doom metal

Honlap: http://katatonia.com

Értékelés: 9/10

 

 

Egy hét múlva-, július 13.-án, csütörtökön a dunaújvárosi Rockmaraton Hammerworld Nagyszínpadán fog föllépni a svéd Katatonia. Ennek kapcsán előszedtük a legutóbbi stúdióalbumukat, a The Fall of Heatsot, mely már több, mint egy éve, 2016 májusában látott napvilágot. Különleges ez a cikk, ugyanis a svéd progresszív doomerek legutóbbi hangzóanyagával indítjuk el legújabb, „Előszedtük!” névre keresztelt rovatunkat, melyen belül egy évnél idősebb kiadványokat fogunk elemezgetni.

A Katatonia 2016 májusában négy év után tért vissza új lemezzel, ám a 2012 óta eltelt időszakban sem tétlenkedtek. Akkor megjelent a Dead End Kings című lemezük, amit jól meg is turnéztattak, majd kiadták a lemez akusztikus verzióját, amivel szintén koncertezgettek, Katatonia viszonylatban nem is keveset, ráadásul ennek megfejelése képpen egy live anyaguk is kijött. A sok akusztikuskodás után épp ideje volt visszatérni a metalosabb, rockosabb világhoz.

Bár a Katatonia az 1991-es megalakulása óta rengeteg mindenen átment, főleg egy hatalmas stílusváltáson, amit nem mindenki vett jó néven. Az eddig megszületett 10 stúdióalbumukban (plusz, ha az akusztikus átiratot is hozzávesszük, akkor 11) viszont van közös elem is (A Renkse-Nyström szerzőpároson kívül persze), akár death-blackes ízű metalról beszélünk, akár progresszív rockról. Ez pedig nem más, mint a sajátos, Katatoniás légkör és feeling. És ez pedig korántsem vidám, inkább depresszívan halálba merengős életérzésről lehet itt beszélni, mégis ezt olyan zenei érzékkel tudják továbbadni, hogy az is képes lehet megtalálni zenéjükben önmagát, aki a Katatonia atmoszférát nem érzi feltétlenül túl közel a saját lelkivilágához. Mindenesetre a The Fall of Heartsot megelőző 2-3 albumon olyan erősen rajta volt ez a negatív, depresszív világ, hogy talán nem tudott annyira benne ragadni a közönségben és talán valamiféle egyhangúságot is magukon hordoztak.

Bár a csapat albumaiban ez mindig jellemző, némi reményteljes feloldozás azért olykor-olykor megragadható. Talán ez erőssebben érzékelhető a The Fall of Heartson, akár szövegileg is, ám zeneileg biztosan. Persze bizonyos kereteken belül, de egy változatos anyagot sikerült tavaly leszállítaniuk. Rögtön az albumot indító Takeover is egy hol belassító, hol némiképp begyorsító és hangoskodós tétel, ám a lemez egyik legkiemelkedőbb pontja az ezt követő Serein. Ez a tétel hol leültet elmélázni az elmúláson, hol pedig fölkap és utaztat magával tova. Anders Nyström és Jonas Renksre hatalmasat alkot végig ám ez a tétel egészen kilép a Katatonia-zónából, szinte már epikusnak is mondható, főleg a szám eleji énekdallamokat ide értve, melyek a track közepén a gitárokon-, csodálatos harmóniákként térnek vissza.

Persze megvannak az egyértelmű hatások, vagy amikhez lehet őket hasonlítani. Akár fölhozhatnánk a Toolt, vagy az újabb Opeth albumokat, mert zeneileg tényleg érezni némi párhuzamot, mégis így egy év után újra elővéve az albumot én nagyobb hasonlóságot érzek e banda és a szintén svéd Evergrey között. No ne verjetek meg sokan, inkább a légkör és az üzenetek szempontjából gondoltam és ne felejtsük el, hogy eléggé beszélő neve van mindkét társaságnak.

Az albumra visszatérve, itt sokkal jobban érezhető valamilyen megmagyarázhatatlan energia, mint korábban, ahol csak épphogy, elvétve volt ez jelen. Persze, minden szar és, ha körbe nézünk a világban, nincs is okunk vidámságra, ugyanakkor mindig van valamiféle momentum, ami segít továbbhaladni. Ebben az elérzéketlenedő, kapcsolatmentes masszára a The Fall of Hearts is egy orvosság. A zenekar világhoz való hozzáállását kb. az összes szám mellett legjobban az Old Hearts Falls tükrözi.

Bár alapvetően lassabb, középtempós, elszállós, olykor csöndben, magányosan rakétára gyújtós tételekről beszélünk, akadnak itt némi gyorsítások is. Ilyen például az albumot záró Passer, mely egy kifejezetten ritmusos és gyors darab az összes többihez képest. Persze itt is vannak Katatoniás elhajlások, csakúgy, mint a Sanctionben, mely zúzóssága és a kezdő, igen masszív grooveolások miatt emelendő ki. Mindkét számhoz lehetett volna hozzáadni egy jó adag, mély bánatból jövő hörgést, ám tudjuk, Jonas Renkse ilyenben már nem utazik… azért így is a legkiemelkedőbb tételek közé sorolandók.

Viszont alapvetően egyben érdemes és lehetőleg egyedül meghallgatni ezt az egész lemezt, szépen egymás után az összes számot. Egy év távlatából is bőven észre lehet venni apró finomságokat, melyek miatt talán nem válik olyan egyhangúvá, mint korábbi testvérei. Ugyanakkor pont a középtempóssága, valamint az elgondolkodtató hangvétele és szövegei miatt nem tudom, hogy hogyan fog tudni ez működni fesztiválkörnyezetben… Mindenesetre aki teheti, feltétlenül lesse meg őket a Rockmaratonon! Az is lehet, hogy nem fogja tudni átérezni a hallgatóság ezt az atmoszférát, hiszen közel sem egy fesztiválra illő bulizenélésről van itt szó, ám jobb esetben egy egyedi, kuriózumnak számító koncertet fog látni/ hallani a nagyérdemű. Ez majd ott helyben elválik… Ne feledjétek; Rockmaraton, 07.13., HammerWorld Nagyszínpad, 23:40-1:00! Ott tali!

 

Írta: Vágány Norbert

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/