Stone Sour – Hydrograd (2017)

stone-sour-hydrograd-cover

stone-sour-hydrograd-cover

Előadó: Stone Sour

Album: Hydrograd

Származás: Amerikai Egyesült Államok

Megjelenés éve: 2017

Stílus: Heavy metal/ Hard rock

Honlap: http://www.stonesour.com

Értékelés: 7.5/10

 

Mindig is úgy tartottam magamról, hogy, ha nem lett volna a Slipknot és a Stone Sour, akkor nem kezdek el rock/metal zenét hallgatni, és mind a mai napig nagy rajongója vagyok mind a két zenekarnak. Ezért is dobbant nagyot a szívem, amikor újév 4. napján valami olyasmit posztolt a Corey Taylor vezette hard rock alakulat, ami félreérhetetlen volt; valami készül a stúdióban. A lemez első édes gyümölcseit május derekától egészen a lemezmegjelenésig csöpögtették nekünk, kezdődően a Song #3-vel, majd a Fabuless és végül a Taipei Person/Allah Tea-val. Csak azt tudtam mondani magamban, hogy én albumot talán a Lamb of God: VII: Sturm und Drang óta nem vártam ennyire.

A YSIF (Your Soul Is Fucked?) intro után máris az album egyik legkeményebb, és egyben az egyik előfutára, a Taipei Person/Allah Tea következik, ami gyönyörűen megadja az alaphangot az egész albumnak, és nem hagy semmi kérdést maga után. Már az album kezdetekor lehet érezni, hogy mérhetetlenül nagy energiák vannak benne ebben a korongban, bár már valahogy máshogy, mint eddig…

Egy kicsit tovább lépve jön egy változóbb iramú menetelése az albumnak, ami kezdődik az album címadó dalával, a Hydrograd-el, ami egy igazán tökös, old-school hard rockra hajazó szám lett, főleg ezzel a laza, de pusztító riffel. Bár a gitárszóló után van pár másodperces átfutás, amikor kicsit üresnek érzem a dallamot, de aztán előbukkan a verse, és megmenekültünk. Kicsit hullámzó, de hát azért nem mai csirkék a srácok…

Folytatódik egy kicsit nyugodtabb számmal, ami egy igazán Corey-s szám lett, a Song #3, és azon sem lepődtem volna meg, ha ezt egy szál gitárral adja elő (egyébként azóta el is készült az akusztikus verziója is).

És bezárul a Fabuless-el, ami egy kicsit gonosz szójáték a Stone Sour-tól (értsd: az elbűvölőséged csak látszat), ami egy rohadtul tökös, mocskos, de annál vadabb szám lett, igazi koncertfavorit, ahogy az a klipjéből is adódik. Talán itt engedik el magukat először a srácok úgy igazán, ahogyan azt várta tőlük mindenki ezen a korongon.

Aztán jön az albumnak egy kicsit unalmasabb része, a középrész, ahol igazából a Rose Red Violent Blue az, ami egy kicsit elüt a többitől, bár a verse-n kívül az alap riff az nagyon lapos lett (itt ütközik igazán ki Jim Root kiválása), ötlettelen gitár téma, de valahogy a refrén az így is ott van a megemlítendő dolgok között.

Az album utolsó egy harmada tulajdonképpen egy tükörkép is lehetne, kezdődően a Mercy-vel, ami az egyik legjobban fülbemászó szám lett a maga tiszta, de mégis ütős dalszöveg- és egyben zenei világával. Egyszerűen és átláthatóan rock’n’roll.

Ezután pedig ami jön, arra azt lehet mondani, hogy, ha ez lett volna az album eleje, akkor egy tökös album lenne, így, hogy a végére jött ez a finálé, így meg inkább úgy jön le, hogy megmentették az albumot…ki, hogyan érzi.

De jöjjön először a Whiplash Pants, ami a Fabuless óta egy olyan szám a lemezen, ahol nincsen hatásszünet, se gondolkodási idő, egyszerűen csak tolja az arcunkba a cuccot, és kiabálhatjuk együtt Corey-val az utcán a szöveget, és rázhatjuk a fejünket, mert csak mi tudjuk, hogy miről szól ez az egész…

A fináléban pedig először jön egy pusztítás, a Somebody Stole My Eyes, ami körülbelül olyan érzetet ad, mint a House  of Gold & Bones Part 1-ből a Last Of The Real. Nem lehet megmagyarázni, hogy ez miért illik oda, egyszerűen csak becsukott szemmel meg kell hallgatni, másodjára pedig torok szakadtából üvölteni a szöveget.

A legvégére pedig maradt egy Come What[ever] May-es finálé, ahol a Zzyzx Rd. a végszó, itt pedig a When The Fever Broke, egy laza, lenyugtató szám, a végén szépen elhalkul, és ezzel be is fejeződik az album.

Egy nagyon sokszínű albumról beszélhetünk, ahol a fő húzóerő természetesen a metal. Lehet érezni pár számnál, hogy ez már nem az a Stone Sour, kicsit elfáradtak (ami nem is csoda), de még így is egy remek albumot tudtak kiadni a kezeik közül.

Írta: Románszky Attila