Cellar Darling – This is the Sound (2017)

Cover

Cover

Előadó: Cellar Darling

Album: This is the Sound

Származás: Svájc

Megjelenés éve: 2017

Stílus: Progresszív fol rock / progresszív folk metal

Honlap: http://www.cellardarling.com

Értékelés: 8/10

 

Bár a Cellar Darling debütáló albuma még június utolsó napján jelent meg, mostanra már elég hallgatásra talált ez a nem kicsit masszív album ahhoz, hogy értő vélemény formálódhasson róla. No de ne rohanjunk annyira előre…

A Cellar Darling nevet anno már Anna Murphy szólómunkája is magán viselte címként, ám a 2016-os Eluveitieből történő kiválást követően az elinduló projekt is ezt az elnevezést kapta. Akkor Merlin Sutter elbocsájtása két további meghatározó Eluveitie tagot is magával rántott, Anna-n kívül az egyik gitáros, Ivo Henzi távozott még. Belőlük a kiválást követően szinte rögtön megalakult a Cellar Darling. Meglepő volt, hogy az Elu három ikonikus tagját is elveszítette, ám az élet megy tovább, itt is, ott is.

Hogy a korábbi bandájuknak szánták odaszúrásnak, azt nem tudni, ám műfaji megjelölésükre az anyabandához hasonlóan (, ám kicsit másképpen) a „The New Wave of Folk Rock” megjelölést használják. Talán ehhez nem kellett volna annyira ragaszkodni, mert a hallgatóságot az összehasonlításra késztetheti, pedig pont ezt kell elkerülni ahhoz, hogy megszerethessük a Cellar zenéjét is. Nem ledegradálóan, de sokkal többről van itt szó, mint „csupán” rock- és népzenéről, főleg, hogy utóbbi az akartnál talán sokkal kevésbé ütközik ki.

Színpadon olykor basszeros egészíti ki a bandát, a Cellar Darling törzse azonban az említett három, egyébként kiváló zenészből áll. És ez ténylegesen kijelenthető, hiszen, míg az apró, sajátos finomságok az Eluveitie számokban inkább el voltak dugva, vagy nem tudtak kiteljesedni, itt bőven kaphatunk mindenki egyediségéből, egyéniségéből, nem is keveset.

Kezdjük például Ivo modern, töredezett, mégis figyelemfelkeltően szokatlan gitármunkájáról. Hogy rátaláljunk erre, elég csak meghallgatnunk például a Hullaballo, a Fire, Wind & Earth, vagy a Starcrusher elejét. A Fire egyébként címügyileg talán vissza is utal egy ismert korábbi Elu nótára, bár ez nem biztos, hogy tudatos volt, ám az sokadik meghallgatásra is megragadt, hogy kezdő groove-olásai miatt olyan érzést kelt, mintha a hazai Ørdøg egyik új számát hallgatnánk. Azért itt azt is érdemes kiemelni, hogy az egyik legjobban elkapott nótája ez a triónk, elég csak a közepén megfigyelni Anna tekerőlantos szólóját, vagy az azt követő belassítást. Mindezek mellett a Starcrusher kezdő riffeléseit mondanám esszenciálisnak, hogy megérezzük Ivo játékának sajátosságát; a hirtelen nyújtások, a modern darabolások, az enyhén (!) djentes ütemek mellett érezhető az egészben valami nehezen megfogható sajátosság is. Egyébként ez az a szám, ahol visszatér egy kicsi Anna korábbi Eluveitie-s üvöltős, hörgős megnyilvánulásaiból, bár ez kissé el van rejtve a háttérbe, hogy ne legyen a lágyabb füleknek sem zavaró. Mielőtt Anna-ra áttérnénk, azért Merlint is meg kell említeni, aki folyamatosan, feszesen, biztonságosan, ám olykor mégis érzékien szállítja le dobjátékát. Ide értve például az olyan dalokban fellelhető munkáit, mint a Rebels vagy az Under the Oak Tree… .

Na de áttérve Annara. Régebbi Eluveitie lemezeken a neki szánt számokban nem mindig tudott kiütközni igazán a hangbéli adottsága és terjedelme, ráadásul lássuk be, élőben régebben nem is mindig tudta az elvárt teljesítményt biztosítani. Ugyanakkor az utóbbi időkben, lemezeken és koncerteken egyértelmű és nagymértékű fejlődés volt érzékelhető, mely leginkább az élő megnyilvánulásokban volt tetten érhető. Mindezen fejlődésnek és úgy amblokk Anna Murphynek a kiteljesedését tapasztalhatjuk meg a This is the Soundon. Egy kiforrott, csodálatos, magával ragadó énekesnőt hallhatunk, aki a számok alatt bebizonyítja, hogy nem kevés stílus jegyei megtalálhatók a hangjában és fekszenek is neki ezek a dolgok. Vegyük példának a Hedoniat, a Six Dayst, vagy a Watert. Előbbi a leghosszabb szám az albumon, míg utóbbi a legrövidebb. A Hedonia képvisel a címéből adódóan sokféle asszociációt, ám mindezek mellett azt érdemes kiemelni, hogy meg tudja mutatni azt az egyértelmű Svájci Alpok-béli életet és hazaszeretetet, amit az Eluveitie csak alulról közelített meg a Call of the Mountains-al. Persze hozzájárul mindehhez, hogy az egyetlen rétorománul énekelt dal ez az albumon, ráadásul az Alpokban-, így Svájcban is jellemző éneklési formára, a jodelre hajazó betétek egyértelműsítik a dal szándékát. Az említett Water-re, bár szövegileg érdemes odafigyelni, mégis inkább átkötő szerepet tölt be, ám megmutatja, hogy Anna lágy-, de mégis szimfo-metalos hangvételben is képes megmutatkozni. Hangja és hajlításai itt a német Beyond the Blackből ismert Jennifer Haben-el vonhatók párhuzamba.

A Six Days képviseli mindazt, ami miatt a Cellar Darling több, mint nép- és rockzene egyvelege. A zongora megjelenése mellett itt egy sejtelmes Anna Murphy énekstílust hallhatunk, ami a nyugtalanság érzetét keltheti, ám a legfontosabb, hogy egy egyértelműen progresszív rock nótáról beszélhetünk (Ivo agresszív nyújtásaival), ami által sokkal több lesz ez az album. Ez a fajta progresszív hangvétel többek között olyan további nótákban jelentkezik, mint Black Moon, a Rebels vagy a Challenge. Utóbbi szövege egyébként az album címét is adja.

Mindezek mellett az albumnak van egy komolyzenei-, de egy musicales vonulata is, ami kicsit beszűkítheti a közönséget, ám az biztos, hogy Anna mintha beleszületett volna ebbe, musical énekesnőként is lazán megállná a helyét. Hogy mindezt megértsük, ott van például a-, már említett Six Days középrésze, a …High Above These Crowns (melyet egyébként mintha az 1999-es Múmia film zenéjéből ragadtak volna ki), illetve megemlíthető még a Challenge is az elcsendesedő, csak éneklős középrésze miatt.

Továbbá ott vannak a slágeres, populáris, ám olykor „idegesítő” dallamvezetésű nóták is, mint például az Avalanche, a Black Moon, a Challenge vagy a Hullaballo, illetve a The Hermit tehát úgy az album első egyharmada. Valószínűleg direkt lett ez a számsorrend, ám talán jobb lett volna, ha kicsit eloszlanak ezek a nóták, úgy kevésbé lettek volna irritálóak Anna észak amerikai indián népzenei világot is megidéző nyújtásai és hajlításai. Mindazonáltal, ha valaki ad időt nekik, megszerettetik magukat, fülbemászó, monoton dallamaik pedig inkább mélyen elgondolkodtatnak, mint tovább tekerésre késztetnek.

Egy nagy hibája van ennek a lemeznek, az pedig az, hogy túl van írva, túl sok nóta került föl rá, így a lényeg elveszik, kevésbé észrevehetővé válik. Persze itt lehettek korábbi, évekig érlelt zenei témák is, Anna és a srácok meg akarták mutatni, hogy az Eluveitie nélkül is képesek nagyot alkotni, ám emellett is le lehetett volna egy-két fölösleges ágat nyesni. Mindemellett az album nehezen adja magát, a hangzás szellőssége ellenére tömör és kissé nehezen befogadható anyag ez, de érdemes rá időt szánni, mert hosszú távon nem kicsit szerethető és sokat tud nyújtani a hallgatónak.

Az Eluveitie főnöke mindig is Chrigel Glanzmann volt és ő is lesz, az Evocation II előzetes nótái alapján nem kell ott se aggódnunk, mindazonáltal tavaly nagy érvágásnak hittük Anna, Ivo és Merlin kilépését. Ám szomorkodni nem kell; az Elu megmaradt és nem változott (zeneileg), ám kaptunk pluszba egy kiváló és igényes progresszív rock együttest, némi népzenével fűszerezve. A This is the Sound méltó bizonyíték erre.

Írta: Vágány Norbert

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/