Az előző beszámolómban, melyet még a norvég Inferno Metal Festival kapcsán írtam, már említettem egy érdekes gondolatot: van, amikor érzi az ember belül a késztetést, hallja a fejében a hívó szót, hogy menni kell és hogy ilyenkor fogja magát és megy. Nincs hezitálás, nincs varia. Nos, a belgiumi Obsidian Dust esetében ez totál máshogy zajlott. Hogy most ez az ördögi algoritmusnak köszönhető vagy a célzott / személyre szabott reklámoknak, az rejtély számomra, de inkább hajlok a random találatokba, mint bármi ilyenbe. Történt volt ugyanis, hogy megláttam egy bandának a turnéját, talán a King Buffalo lehetett az, nem tudom pontosan és valahogy eljutottam az Obsidian Dust oldaláig. Mi is ez… TEJÓÉG. Olvasgatom a lineupot és csak pislogok / hümmögök. Yob, Hermano, Red Fang, Conjurer, Ufommamut… akkor kisbetűvel: Acid King, Blackwater Holylight, Fange, Coilguns… uhhhhhhhhhh. Gyakorlatilag a 30+ előadóból mind a saját stílusának a lehető legkiforrottabb és underground szinten abszolút elismert zenekara lett egybegyűjtve, kisebb és nagyobb nevek egyaránt. Az agyam ledobta az ékszíjat: nincs mese ide menni kell!
A szokásos felkészülés előzte meg a hétvégi utazást (szombat és vasárnap volt a fesztivál) majd 3 óra kőkemény alvás után már a Liszt Ferenc reptéren találtam magam hajnalban, a gép fullon tele, indulás 6:50-kor, majd 9:00h körül már belga földön, a Charleloi repterén landoltunk. Soha rosszabbat. Bebuszozás a központi állomásra, onnan pedig sigthseeing by feet, helyi látványosságok csekkolása, sörkóstolás, Manekin Pis és társai, Szájer-eresz premier plánba. Brüsszel ugyanolyan mint bármelyik európai nagyváros, annak az összes szépségével, bájával és bűnével együtt. Kosz és szemét itt is akad, de ahogy kiértünk a kérdéses zónából, szertefoszlott minden dzsuva és kaotika. Helyét egy csodás, rendezett és tiszta városkép vette át, ami állandó mozgásban van, tele élettel és színekkel – és nem csak a zászlókon. Gótikus épületek / templomok hada magasodott a tereken / utcákon, több száz év kúlturáját és építészetét lehetett csodálni, rengeteg turistával együtt, persze. Látszik, hogy odafigyelnek az emberek a környezetükre.
Még a hotel elfoglalása előtt már messziről hallottam a soundcheck-et, ugyanis kb. a fesztivál helyszíne mellett sikerült szállást foglalnom. A francia Cult Of Occult sulykolt éppen a barátságtalanul morózus sludge-doom mocskával, ilyen gyönyörű paradoxon érzést rég tapasztaltam verőfényes napsütésben egy botanikus kert kellős közepén. A nem gyengén szürreális élmény már jósolt valamit: ide mindenki a zene szeretete miatt jött, egy olyan muzikális gyújtópontba, ahol a hasonló ízléssel megáldott emberkék és művészek, zenészek találkoznak. A vágy pedig nem más, mint a csillapíthatatlan rajongás a stoner-sludge-doom-psych és egyéb kísérleti rock és metal zenék iránt. Két nap a belassult bólógatás és az önfeledt öröm bűvöletében, brutális bandákkal. Jól hangzik? Az is volt, igen.
Szóval a becsekkolás után már húztam lefelé a Les Nuits Botanique nevű komplexumba: mint kiderült ez Brüsszel egyik legpopulárisabb és legpörgősebb indie szórakozóhelye, olyan előadók fordultak meg itt mint az Oasis, a The Smashing Pumpkins vagy éppen Björk, vagy az Autechre. Maga az épület egy könnyen bejárható monstrum kültéri parkkal és fűlabirintussal, a rendezvény ideje alatt 3 funkcionáló teremmel: Orangerie és a Museum volt belül, itt szimultán mentek a buli, míg kinn a Fountain adott nagyobb teret a headlinereknek és a közönségnek. Megsaccolni sem tudom hányan lehettünk, a 2000 körüli nézőszámot reálisnak tartom, de sosem kellett egyik pultnál sem 5 percnél tovább várnom, hogy sört kapjak.
ELSŐ NAP /// MÁJUS 16.
A Fountain színpadon a Cult Of Occult kezdett délután kettőkor szenvedni és beindult a végzet-gépezet. A szakállas-kapucnis francia bácsik rutinosan pusztítottak bennünket, meg a söröket is. Ez nagyon doom! Őket a Five Degrees of Insanity óta hallgatom, zenéjük valahol az Eyehategod sugározta nihil és a Fister szónikus mizantrópiájának a határmezején mozog. Annyi, hogy hosszabb tételekkel operálnak mint hasonszőrű társaik, nem ritkák náluk a 12-15 perces számok. Kb. 4-5 nóta férhetett bele a setjükbe, még szerencse, hogy sütött a nap, mert lehoztak volna az életről. Az I Have No Name most márciusban jött ki, nem pont az lemez, amit felraksz egy házibuliban, kivéve akkor, ha te vagy a házigazda és oszlatni / sanyargatni akarod a népet, arra ugyanis tökéletes. Szimpatikus kis brigád.
A Fange precízen rombolt odabenn. Az Orangerie egy rövidebb Dürer Kertes nagyteremnek felel meg, olyan hangcuccal és hangosítással amibe nem tudtam belekötni. Hozzáteszem, a fesztiválon fellépő ÖSSZES zenekar hibátlanul szólt, full élő hangzással, tele élettel minden bandánál. Semmi túlvezérelt szarság vagy műviség, szinte csak analóg / csöves cuccok. Ennek akkora ereje volt, hogy gyakorlatilag ez az erő hajt engem azóta is, de erről majd később. Szóval újabb francia támadás áldozatául estem, őket nagyon-nagyon régóta szerettem volna látni, különös helyet foglalnak el a szívemben. Eredetileg kiégett, roncsoló sludge metalnak indult a bretagne-iak szekere, ami aztán egy lelketlen, gépies ütemekkel tarkított death industrial szörnyeteggé alakult át. Az Author and Punisher, illetve az újkori Bong-Ra barangol ezen a különös és izgalmas területen, egyik legnagyobb ásza, vagyis gép-fegyvere ennek a rideg műfajnak pedig a Godflesh. Nos, a franciák újfent trióban léptek fel, programozott dobalapokkal, én meg totál vevő vagyok az ilyenféle experimentalizmusra. Tökéletes volt sound, megtépte az arcomat rendesen, órákig tudtam volna hallgatni a dalaikat ebben a speciális hangszerelésben. Súlyok a köbön, leláncolt test, majd kitörés. Ultra-agresszió. Sokkal több rejlik a Fange zenéjében, mint az elsőre gondoltam volna, ez élőben csodálatosan átjött. Mint a Darvaza esetében Wraath, úgy a Fange esetében is Matthias Jungbluth a nagybetűs OG-frontember. Teljes testével jelen van és áramlik belőle a kraft, állandó mozgásban volt a koncertjük alatt, hiteles figura. A lassabb / elvontabb dalok porráőrölték a gondolataimat. A Fange egy állat.
Ufomammut vakító napsütésben, délután 3-kor? Naná. Némi nemes ital beszerzése után, már a kinti szabadtéri színpadnál nyúltak a nyakak. A Le Botanique káprázatos hely, a kinti színpadnál van egy külső karzatszerű rész, meg a lenti dühöngő – ezt két oldalt tökéletesre nyírt fűlabirintus veszi körül. Ezzel szemben foglal helyet a főépület, belül a Rotunda nagyszínpaddal, amik köré van egy folyósó kiépítve csobogókkal és növényekkel. A benti körút két végében az Orangerie és Museum termekkel, wc-kel, kocsmarésszel és valami olyan merch felohozatallal, hogy arra mindene felállt, a stoner-doom-sludge-psych zenék szerelmeseinek. A piák a hazai árak körül mozogtak, annyi különbséggel, hogy nem Sopronit, Borsodit vagy Drehert akartak eladni nekem, 2000 huf per korsó áron, hanem SÖRT. Konkrétan lagert és neipát is csapoltak, 1000 Ft per pohárka áron, mondjam tovább?
Miközben szürcsölgettem a nedűmet, a háttérben az Ufomammut járta örömtáncát. Leültünk a Le Botanique tövében fenn a lépcsőknél, és élveztük a show-t. Aztán közelebb mentem a karzat lépcsőjéhez, hogy testközelből kapjam a dózist. Hozzáteszem MINDIG volt szabad ülőhely, akár az ablaknál akár a strandnyugágyakon, vagy olyan spot ahol, láttál MINDENT. Ja és bárhol hédereztél, bitang módon szólt az adott banda, ez első perctől az utolsóig. Az Ufommamut monumentális súllyal nyomasztott / zsibbaszott bennünket, de nem úgy mint a Cult Of Occult vagy a Fange, ebben már több napfény és boldogság bújt meg, igaz vidámnak nem mondanám az ő zenéjüket sem.
Meg kellett hozni egy fontos és fájdalmas döntést – el kellett engedni pár bandát a lineupból, ugyanis a 3 órás alvás, meg az utazás fáradalmai kezdtek kiütközni rajtam, úgyhogy fel a hotelbe egy regeneráló alvásra. Nos, a szépítő alvás olyan jól sikerült, hogy az Earthless / Crouch / Gnod hármasa kiesett, és csak a Coilguns végére értem vissza… Vannak pillanatok amiket nem bocsájt meg magának az ember, nah a Coilguns bulija pont az egyik. Arra értem be a Museum termébe, hogy módszeresen (idézőjelbe) szétverik a helyszínt, kegyetlen tuka-tuka, ólómöntödéből kifolyt riffek, The Dillinger Escape Plan-t idéző intenzitás, meg egy olyan hiperaktív frontember, aki úgy üvölt bele az arcodba, mintha az élete múlna rajta. A közönség végéből kiabált, aztán meg felmászott egy oszlopon a karzatra és onnan, mint kiderült ez volt a grand finálé, én meg csak pislogtam, hogy ez most micsoda. Ennyire durva pofonra nem számítottam. Summa summarum: bármerre jársz a világban, és látod, hogy a Coilguns játszik valahol, akkor még VÉLETLENÜL SE HAGYD KI. A hatás garantált.
Mivel a Blackwater Holylight műsora pont egyidőben volt a Coilguns destrukciójával, így esélyem sem volt a csajok zenéjét élőben lecsekkolni, helyette viszont a The Sword élezte kinn a kardját a Fountain deszkáin. Minden az Obsidian Dust fesztiválon fellépő zenekar, külön karakterrel rendelkezett, nem volt két egyforma produkció, élesen különváltak a bandák személyiségei, mintha legyezőszerűen szétbontották volna a psych-stoner-sludge-doom zenei spektrumot. Ha van olyan (már pedig van), ami gyönyörű ebben az életben, akkor ezt megélni. A The Sword lemezeket csak felületesen ismertem, de olyan feelinget varázsoltak nekünk oda, amiben azt érezted, hogy bárcsak örökké tartana. Minden perc belénkivódott.
Ismét nehéz döntés következett: Jarboe vagy Conjurer. A post-sludge metalos britek mellett tettem le végül a voksomat, és nem bántam meg. Ismételten lemezminőség, meg valami olyan elképesztő produkciót láthattam a Conjurer által, hogy kb. leesett állal figyeltem minden mozdulatukat. Ezek a faszik bármilyen műfajban tudnak játszani, kisujjukban a Morbid Angel-féle death metal, a Gojira-szerű betonozás, és a Neurosis-féle súlyzózás is, összegyúrva egyetlen koherens monstrummá. Nem tudom hogyan csinálják, és ha ez nem lett volna elég, még a szabályos blastbeatek is mentek nekik. Őrület. a Hang Them In Your Head ütött rendesen.
A setjük végéről azért kisomfordáltam, hátha hallhatom / elcsíphatom még Jarboe-t a másik teremben, de valami miatt már csak azt láttam, hogy hopp – üres a tér, énekesnőnk meg épp tekercseli felfelé a kábeleket, meg pakolja összefelé a cuccát. Ez van, majd legközelebb!
Egy újabb szép hármas következett – Yob, Warning és zárásként Lili Refrain. A Warning kivételével, a többi előadóhoz volt már szerencsém, kinn kezdett is a Yob. Külön érdekesség, hogy Brüsszelben fél10 tájékán ment le este a nap, tök fura volt, hogy 21h-kor még szinte világos van. Az oregoni trió hozta a minőségi epic trippet – Mike Scheidt gitáros / énekes egy élő legenda, egy klasszikus doom-ikon, a Yob életmű és a Middian: Age Eternal lemeze örökzöldek a doom metal végtelen füvészkertjében. Varázslatos, hipnotikus és súlyos volt amit a Yob adott nekünk, remélem hamarosan lesz azért új lemez, vagy járhatnának végre már felénk is, egy Fekete Zaj fesztiválon vagy az A38-on el tudnám képzelni őket. Ennél a pontnál már kezdtem amúgy telítődni.
A Warning volt az egyik olyan headliner, akit a szervezők az utolsó hetekben jelentettek be, nagy visszatérők, 20 éve nem adtak ki új anyagot, vagyis 2006 óta nem jelent meg tőlük semmi. A Rituals Of Shame júniusban fog földet érni, konkrétan le is játszották ezt nekünk teljes egészében. Zenéjük a klasszikus / tradicionális oldalról közelíti meg a doom metalt, fájdalmas gyász, őszinte férfibánat, kiforrott lelkeknek. Mintha a My Dying Bride-ból kivennéd a hörgős / durva részeket, a többi meg esszenciává alakulna. Hangulatilag rendkívűl nehéz befogadni, ez egy külön frekvenciája a búnak, nem biztos, hogy otthon ezt a bandát fogod hallgatni, de bizonyos pillanatokban kurvára betalál. Kb. 3 nótát tudtam belőlük megemészteni, náluk sem ritkák a közel 10 perces számok, meg nekem egysíkúvá vált, nem bírtam tovább ott maradni, ezért átcaplattam a Museum termébe, magamba szívni némi törzsi erőt.
Lili Refrain zárta az estét, a hölgyet még a Zajon ismertem meg, azóta ahogy figyelem, egyre sikeresebb és sokat is turnézik. A zenéje maradt ugyanaz: különös impró-szerű loopokra és élőben rögzített drumpatternökre épülő szakrális-rituális folk elektronika, ami épp úgy illik a Heilung profiljába mint, mondjuk a Swans kollektívába. Lili éneke / kántálásai néhol Diamanda Gálás-t idézték, de nem annyira frenetikus és tébolyult módon. Lili egy nagyon is szerethető karakter, ez átsugárzik a zenén, a dalok közötti konfok is ezt bizonyították. Kíváncsi vagyok milyen úton fog járni a hölgy, mondjuk 5 év múlva. Őt már a karzatról néztük végig, és méltó módon búcsúztunk a szombati naptól.
MÁSODIK NAP /// MÁJUS 17.
Vasárnap reggel enyhe fejfájással induló ébredés, liter víz elfogyasztása, majd bőséges reggeli. Az a sok bacon és kolbász azért képes rendberakni az embert, meg a jó kávé. Meg egy gyömbéres gránátalma-shot. A mai nap még izgalmasabbnak ígérkezett, főleg, hogy sikerült turistáskodni is egy kicsit. A Fine Arts Belgium nemzeti múzeum volt a cél, azon belül pedig a René Magritte kiállítás, ami öröktárlatnak mondható – hasonló mint a Munch – viszont korántsem olyan grandiózus, mint azt egy ilyen kalibertől várná az ember. Már az előzetes Google-kommentek is jeleztek bizonyos hibákat, a múzeum kivitelezésével kapcsolatban, de ezen nem kell fennakadni, ha ismered és szereted a művészt, akkor odamész és megnézed. A lényeg, hogy a Magritte életmű csupán egy darabja található meg itt, az olyan ismert képei, mint a The Lovers, The Son Of Man, The False Mirror, vagy a The Void Of Space és még sorolhatnám, mind máshol dekkol, a világ valamelyik pontján. Hogy ez miért alakult eképp a belga művészúr kapcsán, nem tudom, de ezt leszámítva egy korrekt és kerek tárlatot kaptunk 3 szinten, főleg, hogy a The Domain Of Arnheim sorozat azért adja az ívet rendesen. Egy nagyobb negatívum van sajnos: a képeket ugye üveglapok védik, ez érthető, de olyan rosszul vannak beállítva a fények a műteremben, hogy a képek széle / teteje csillog, ami még hagyján lenne HA. Hogyha a szemközti falakon ugyanolyan magasan nem lennének fényesen villogó modernkori kijelzők… ugyanis ezek kéken beletükröződnek az olajképek anyagába az üvegborítás miatt. Botrányos, hogy őszinte legyek. Ettől függetlenül, ha erre jársz, egy próbát megér, a belépő is egy jelképes összeg, kár lett volna kihagyni.
Rohanás vissza, hátha sikerül elcsípni a Gaupa-t… Nos nem sikerült, sebaj, egy újvonalas okkultista black-doom bandát viszont igen. A Satanic Witch egy belga / svájci koprodukció dobgéppel meg pirosan világító fordított keresztekkel a színpadon. Nagyon Sátán! Zeneileg valahol az industrial black metal területén mozog, Blacklodge / Aborym / Diabolicum, annyi különbséggel, hogy néha doomosan lassú riffek is előkerültek a boszorkánytarsolyból. Csupán egy EP-vel rendelkeznek, ezt prezentálták is, akadnak jó pillanataik, bár nekem kissé generic amit csinálnak. Talán egy LP-n ez máshogy fog kidomborodni.
A Ricky Kasso-ról elnevezett savkirály, az Acid King már hangolt odakünn a Fountain deszkáin, összetéveszthetetlen a muzsikájuk. Ha szereted az amcsi stoner doom-ot, akkor tuti találkoztál már velük, vagy a nevükkel, igazi veterán bandának számítanak, hiszen 1993 óta nyomják rendületlenül. 5 nagylemezt jegyeznek, ebből kaptunk egy átfogó ízelítőt, roppant hangulatos bulit nyomtak, és a nap még csak be sem indult igazán. Lori Steinberg gitáros / énekesnőn egyszerűen nem fog a kor, mintha a zenéjük konzerválta volna őt.
Amikor a Neptunian Maximalism nevét is megláttam a flyeren, nem akartam hinni a szememnek. Az itt “csupán” kvartettben jelenlévő társaság egy különleges szettel készült. Ha jól vettem ki a gitáros / dalszerző / énekes, Guillaume Cazalet szavaiból, a mostani impovizáció alapja egy tibeti ének 8 hangjára / dallamára épült, e köré építették fel a közel 50 perces műsorukat. Az első fél órában, a Sunn O))) mintájára elöntöttek bennünket solar space drone-nal, olyan volt az egész mint valami furcsa lázálom, mintha a Mars felszínén járnánk vagy egy nem evilági vörös sivatagban. Ezer hangnyaláb ölelt át mindent, közben a kivetítőn is komoly vizuálok mentek szinkronban a meditatív zenével. A 31. perctől aztán módosult a formula, kinyíltak a szemek, a dob már nem csupán szinezgetett, hanem megindult útján a spirituális karaván, a katartikus psych-rock birodalom felé. Szívesen megnézném őket egy hosszabb / elmélyülősebb settingben, gondolom a szigorú timetable miatt keretek közé voltak szorítva, ez érthető, a lényeg, hogy a Neptunian Maximalism ereje így is átjött.
Eközben elkezdett ömleni az eső, (be is volt borulva egész nap) és kaptunk egy komolyabb zuhét, ami némi aggodalmat keltett bennem a kinti színpaddal kapcsolatban. Nem egy bulit láttam nullára leoffolódni az időjárás miatt… és legnagyobb meglepetésemre, ment minden tovább, ugyanis sikerült úgy felépíteni a Fountain-t, hogy az nem ázott be és a zenészek is védve voltak. Innentől kezdve, kisebb-nagyobb megszakításokkal mindig esett, de nem volt vészes, a King Buffalo buliját például szakadó esőben néztük végig a fedett kajáspadoknál. Súlyos addikciót okozó desert space-rock-ot tolt a King Buffalo, itt-ott-amott Tool hatásokkal / utaztató feelinggel és mindezt lemezminőségben. Óriási élményt nyújtott a csapat, nem tudom szavakba önteni. Maga volt a kristálytiszta csoda. Lemezen is iszonyatosan jók, és élőben is hozták ezt a tudást, vérprofik voltak. Nem volt benne hiba. Végre valahára nálunk is játszhatnának, nem hiszem el, hogy ez a zene ne tudna itthon működni. Vagy mégsem?
A King Buffalo után volt egy szusszanyásni időm kicsit regenerálódni a hotelszobában, őszintén megmondom, hogy szükség volt rá. A Hermano műsorára értünk vissza, olyan pozitív hullámok áramlottak minden irányból, amit rég tapasztaltam. A Hermano életművét annyira nem ismerem, aztán mintha kattant volna bennem valami. Vagyis elmozdult egy kerék az agyban: igen, ez bizony a Kyuss / Unida énekes John Garcia zenekara! Ez az elementáris erejű felismerés, vagy nevezzük ahaélménynek, odáig vezetett, hogy már a színpad mellett álltam fenn a kinti karzaton a szemerkélő esőben és együtt bólogattunk a stoner legenda dallamaira. Rég láttam ennyi boldog embert egy helyen, ennyi önfeledt mosolyt és örömöt az arcokon. Hiheteltenül felemelő érzés volt végig – ez az, amiről már az elején beszéltem. Hogy ez az elképesztő pozitív energia mennyire képes feltölteni és ösztönözni az embert. Motivál és arra késztet, hogy csináld a dolgod, ne csak a levegőbe beszélj, hanem cselekedj. Acta non verba. A Hermano lazán vitte a prímet aznap, csak szuperlatívuszokban tudok róluk nyilatkozni. Zseniális volt, igazi stoner-rock örömünnep. John Garcia hangja konkrétan isteni kategória, mintha beértek volna idővel azok a hangszálak arannyá. A csapat többi tagja is zseniális zenész, 50 felett is tudtak olyat mutatni egy fiatalabb generációnak, amiből csak tanulni lehet. Nekem ez bőven az év (egyik) koncertje volt.
Akkora energia-szeretet-dózist kaptunk az amerikai bandától, hogy azt nem lehetett überelni, és ez még a Red Fang-nek sem sikerült, pedig őket is kamázom. De ne ugorjunk előre a történetben, maradjunk lineárisak. Ami külön csodája volt ennek a fesztiválnak, hogy az utolsó pillanatokban is képesek voltak megoldást találni minden problémára, pl.: elmaradt a PISS bulija, így az Apex Ten duplázott (ebbe csak belepislantottam, szuper kis banda, érdemes őket lecsekkolni), de ami a legváratlanabb húzás volt, azaz, hogy a Cardiel helyett, a Wolvennest zenekart tették be estére, szinte last minute. Elképesztő? Igen, az volt. Minden elismerésem a szervezőké, kiváló munkát végeztek és végig le is volt kommunikálva velünk minden apró változás és infó – ezt így is kell csinálni, csillagos ötös munka.
A brüsszeli székhelyű Wolvennest egy titkos szerelmem – régóta figyelem őket a szemem sarkából – és végre találkoztunk. Shazulla Vultura énekesnő erős karakterrel és hanggal megáldott nőszemély, kisugárzása abszolút nem ebből a világról való. Anno a formációt a kísérleti black metalon keresztül és a Void lemezükkel ismertem meg. A zenéjüknek a gyökerei a black metalban keresendőek, műfajilag okkult rock / doom metal amit a Wolvennest játszik, de van benne theremin és sok-sok gitárharmónia is, nem egy átlagos csapat. Fellépésük inkább volt rituálé, mint koncert. Már az első hangnál kiderült, hogy ez valami más, mint az eddigiek. Az Obsidian Dust fesztivál előtt nem sokkal jött egy szomorú hír, hogy a Funkenflug Society által rendezett House of the Holy főszervezője, Bartholomaus Resch tragikus hirtelenséggel elhunyt egy autóbalesetben. Aki követi ezt a kollektívát és magát a rendezvényt, az pontosan tudja, hogy Barth egyedülálló személye mekkora veszteség az egész szcénának és a családjának / baráti körének is. Pótolhatatlan ember. A csávó konkrétan hegyeket mozgatott meg és épített fel egy olyan sajátos közösséget, ami semmi máshoz nem hasonlítható. A tűz amelyet begyújtott, immár örökké ég… A Wolvennest pedig méltó módon megemlékezett róla a koncertjük elején, az égő máglyatorony ment a kivetítőn, elől pedig oltárt építettek csontokból, szarvakból illetve egy koponya is helyet foglalt Shazulla pulpitusa előtt. Majd elindult az utazás egy olyan sötét dimenzióba, melyet csak és kizárólag a Wolvennest tud létrehozni. A setlist gerincét a 2025-ös lemez, a Procession dalai adták, de a vége felé előkerült, a Ritual Lovers című daluk is, majd zárásként, az Accabadora a The Dark Path to the Light lemezről. Ennél a pontnál éreztem azt, hogy teljes a kör, a kígyó a saját farkába harap és létrejön egy kozmikus ouroboros.
A Red Fang volt a vasárnap záró headlinere a kinti színpadnál, és bevallom őszintén egy Hermano (és Wolvennest kombó után), nem nagyon tudott megfogni / bevenni. Imádom a srácokat, a humorukat, meg ők is tipikusan az a csapat, akik nem tudnak hibázni. Bármelyik lemezüket rakod be, bontasz egy sört, kettőt, rágyújtasz egy cigarettára és élvezed az életet, tudod, hogy minden okés lesz. Aztán ahogy haladtunk előre a műsorukban, valahogy csak magával ragadott az érzés, meg ugye nem sűrűn lát olyan stoner bandákat az emberfia, mint a Red Fang, szóval, nah volt húzása a dolognak, még úgyis, hogy az Arrows és az Only Ghosts lemezeket nem is hallgattam. Nekem a Murder the Mountains és a debüt az etalon anyagok, de egy Prehistoric Dog, Wires, Hank Is Dead, Night Destroyer és Blood Like Cream slágerszámot élőben hallani, az több mint kedves volt a szívemnek. Meg ahogy elnéztem másokat is megérintett a zenéjük. Elvégre ezért jöttünk.
Kezdett a staminám apadni, két választás volt: megnézni a Gnome nevű bandát vagy újból megnézni a Coltaine műsorát, akiket még a Fekete Zaj fesztiválon láttam. Nos, lehet, hogy velem van a baj, de ahogy beléptem az Orangerie termébe és megláttam, hogy piros manósipkában tekergetik kifelé a hangokat a gitárokból az amúgy technikás alapokkal rendelkező dalokra, azonnal sarkon fordultam. Manósipkás embereket amúgy a rendezvény ideje alatt is láttam, nem is értettem miért jöttek, gondolom ők is szórakozni akartak, aztán persze összeraktam, hogy “ember, ezek a zenekar tagjai”. Oké.
Szóval nekünk a Coltaine zárta a vasárnap estét. Egyre ügyesebb a brigád, és tudom azt is, hogy érezhetően nagyobb a hype a csajfrontos doom-bandák iránt. Meg ugye ott van a Castle Rat, ugye. Nincs ezzel semmi baj, én nagyon örülök, hogy egyre több hölgy is megmutatja magát, ebben az amúgy eléggé maszkulin műfajban, és nem csak mint énekesek, hanem mint dalszerzők / hangszeresek is. Ott van például az Anna von Hausswolff, a Messa, a Faetooth vagy a régebbiek közül a The Devil’s Blood vagy a Jex Thoth, csak hogy párat említsek. Valahol amúgy ritka dolog ez még mindig mint a fehér holló, de öröm volt látni, hogy egyre több a női zenész a szcénában. A Coltaine-re visszatérve: hibátlan műsor, kiváló hangzás, tele energiával. A fénytechnikusuk valami olyan elánnal nyomogatta / kapcsolgatta a színpadi fényeket, a zsigereiben érezve a zene ütemét, hogy a kettő együtt valami egészen elképesztő erejű performansszá nőtte ki magát. Sokkal több rejlik bennük is, remélem, hogy sok szép albummal fognak megörvendeztetni bennünket, a Zajon idén ismét fellépnek, már várom a találkozást, tehetséges kis zenekar.
Ami külön plusz pont volt még az Obsidian Dust-ban, az, hogy minden időben elkezdődött és vége is lett, nem voltak orbitális csúszások. Mindkét nap 23:00h-kor elcsendesültek a hangrendszerek, az emberek békésen beszélgettek egymással, itták meg utolsó korty sörüket, nem sietve, nem kapodva. Hozzáteszem, az egész fesztivál ideje alatt egy full kész / magatehetetlen arccal sem találkoztam, se egy hangos szónak vagy befeszülésnek a tanúja nem voltam. Az emberek kedvesek voltak, nem taposták le a lábadat, bocsánatot kértek, mindenki odafigyelt a másikra. Ez példaértékű szerintem. Mint ahogy az is, hogy a személyzet egyfolytában dolgozott és szedték a szemetet / takarították a wc-ket, mindig minden rendben és rendezett volt. Köszönet érte.
Azt kell, hogy mondjam elégedetten és boldogan távoztam a Le Botanique komplexumából, másnap délután indult a gépem, így még egy kis turistáskodás belefért előtte, de ezzel nem szeretném az olvasóinkat fárasztani. Maradjon csak a zenén a hangsúly, hisz abban van az igazi élet.
Szeretném megköszönni az egészet a szervezőknek, a Metadrone-nak, Wim Leppens-nek és Robby Oblonsek-nek, hogy ez az egész létrejöhetett. /// I would like thank to Methadrone, Wim Leppens and Robby Oblonsek for making this possible.
Képek:
Írta: MZ
