Hogy telik az idő… ezen agyaltam épp amikor felszállt a gépem a Liszt Ferenc reptérről. Norvégia, azon belül pedig Osló felé vettem az irányt, ugyanis tavaly eldöntöttem, hogy 2026-ban is részt fogok venni az egyik legnagyobb extrém zenei rendezvényükön, az Inferno Metal Festival-on. Ha érzed a hívást, akkor menni kell, én meg rettentően éreztem. Eltelt egy év, vagyis kevesebb, mivel ugye a húsvét hamarabb jött (a Holdállásnak köszönhetően) így a meglévő izgalmamba némi szürrealitás is vegyült, mivel nem tudtam hova tenni, hogy ennyire gyorsan leperegtek a hetek / hónapok és pár óra múlva már északi territóriumon, a Mollergata / Bernt Ankers gate / Maribos gate határolta részen sétálok szakadó esőben. Közben egy programterv homályos képe lebegett előttem, amit végül sikerült megvalósítanom.
Tavaly egy hetet voltam, most kizárólag csak a fesztivál idejére érkeztem, de így is fért bele némi turistáskodás meg sightseeing, úgyhogy ez nem szimplán csak a szokásos beszámoló lesz, hanem mutatok többet a városból is, ugyanis bőven akad itt látnivaló.
ELSŐ NAP /// Április 2.
Csütörtök délután már a sajtós passokat vadásztam a Rockefeller oldalsó részén, majd vissza a hotelszobába, gyors alkoholos frissítők, majd némi totál felesleges, agybaszó idegeskedés után (az otthoni problémák 2080 km távolról is képesek hatni az emberre, mindegy is, tanultunk belőle, ugyebár) már a Rockefeller Music Hall emelkedőjén baktattam felfelé, hogy az Incantation szettjét megnézzem. John McEntee és társai műsorának úgy a felére értem oda, de bőven átjött a hangulat. Ősi, dohos, ódon módon szólt, pontosan úgy, ahogy az Incantation zenéjének illik, de nem kriptikusan, ez nem tipikusan az a flash. Sosem gondoltam volna, hogy sikerül belőni így egy hangrendszert, konkrétan a csapat abominális karakterét manifesztálták szónikusan. Pőre, sötétlő death metal, mindeféle trendy dolog meg cicoma nélkül. Megalkuvásnak helye sincs. Brutális és tömény volt a sound, remélem láthatom még őket – az Incantation alapvetése az ősi halálnak, régi motorosok a szakmában és öröm látni, hogy van bennük még lendület.
A másik koncerthelyszín, ugyanebben a komplexumban van, lenn a pincerészen. A John Dee egy kisebb / intimebb terem mint a főszínpad és karzatai, de ott is lemezminőségben szólt az összes zenekar végig a fesztivál ideje alatt. A Hulder volt a soron, ezért időben elfoglaltam a keverő melletti spotom, nagyon kíváncsi voltam rájuk, hogy milyen lesz élőben. Az amerikai black metal bandát pár éve kísérem figyelemmel, friss formációról van szó melyet egyetlen hölgy, Hulder azaz Marz Riesterer hozott létre még 2018-ban. Az első nagylemez, a 2021-es Godslastering: Hymns of a Forlorn Peasantry számomra csodálatos tételeket rejt, azokat az időket hozza vissza, amikor gimnazista koromban a Satyricon albumokat hallgattam. Ez a Dark Medieval Times / The Shadowthrone / Nemesis Divina érát idéző utazás teljesen magával ragadott, de nem akarom a norvégokhoz hasonlítani a Hulder zenéjét, ugyanis ennek szintén hangsúlyos / saját személyisége van, és nem csupán hatásos kópiáról beszélek. A kettes Verses In Oath erre rátett még egy lapáttal, és el is érkezünk a jelenbe.
Rég hallottam ennyire energikus és feelinges black metal koncertet, nem tudom kik nyomják a hölgy mellett a színpadon, de mind képzett muzsikus, áradt belőlük a kraft. A dobosuk különösen ügyes volt. Vadállat hangzás, precíz előadásmód, Marz hangja könyörtelen élőben és közben hiba nélkül hozta a számok fifikás riffjeit / dallamait. Egy mostani interjúban vagy cikkben olvastam, hogy új korszakot nyitott a zenekar, a logó is kapott valami friss stílót, meg lehet zeneileg is másabb lett a dolog, ezt nekem nem tűnt fel, de engem lenyűgöztek. Odáig voltam és vissza, egyetlen egyszer sem néztem az órámat, mikor lesz vége. A Hulder egy olyan együttes, amit látnod kell élőben, főleg ha tényleg szereted az igazi black metalt, amiben ott vannak az ősi értékek és az a true feeling, amiért hozzádnőtt és a részeddé vált ez a különös műfaj. Ezt hamarosan amúgy itthon is megtehetjük, méghozzá a Lowland fesztiválon, ahol ők lesznek az egyik nap headlinere, szóval tessék a naptárba bevésni.
Kivártam a Hulder végét, gyors töltöttem egy pohár vizet – igen, még mindig kancsókban van mindenütt náluk az ivóvíz – és már kezdett is a Tormentor. A magyar Tormentor. Attila már dörgi is a mikrofoba: “Are you ready fot true Hungarian black metal?” Újabb szürreális ugyanakkor végtelenül nosztalgikus pont: életemben nem gondoltam volna, hogy egészen Oslóig fogok utazni, hogy gyermekkorom egyik hatását és inspirációját, a Tormentort láthassam élőben. Frankó hangzás, Attila groteszk Quasimodó-nak öltözve uralta a színpadot, a többiek akkurátusan zúztak, Attila pedig szószerint, azon a púpos hátán egyedül elvitte a show-t. Állandóan mozgásban volt, szétvetette az adrenalin, ultrabrutál mélyen hörgött és károgott, maximálisan kihasználta hangjának elképesztő intervallumát, én még ennyire extrém vokált nem nagyon hallottam tőle. Oké lemezen igen, de így élőben még soha és talán a Mayhem során sem. (A Burial Chamber Trio-ban talán.) Őrületes volt. Valami ostorral / ösztökével csapkodott non-stop, saját magát és zenésztársait is szétverte, majd késsel fenyegetőzött, mindenkit fenyegetett. Koponyába énekelt majd a kés pengéjéhez szólt, volt minden mint valami bizarr középkori vurstliban. A zenei oldal hozta a klasszikus Tormentor slágereket, amit a közönség néhol (szerintem) megrökönyödve fogadott (nem pejoratív értelemben mondom) vagy nem tudta hova tenni, mert inkább volt elvont punk-black metal tétel, mint ősi fekete fém. Főleg a disznóálarcos performansz… Tény és való, a Tormentor zenéjében ott bújik a nyers, zabolátlan, punkhoz hasonló erő, egy tiszta / őszinte energia, ami miatt szerintem ennyire sok emberre tudott hatni anno. Elérkeztünk a személyes részhez: az Elisabeth Bathory-t itt meghallgatni maga volt a színtiszta nosztalgiába oltott katarzis, ugyanis gimis koromban ez volt a másik olyan nóta, amit a garázspróbák alatt betanultunk. Normális internet sem volt akkoriban, nem hogy számítógép, úgyhogy mindent hallás után szedtünk le, a zenét és a szöveget is. Nem tudom szavakba önteni, örökre belémégett. A Tormentor szépen hozta a nívót, örülök, hogy végre láttam őket, nem véletlenül jutottak el idáig és nem véletlenül vannak ők most olyan pozícióban, amiben. Maximális respekt ezért, hogy a legendát láthattam. (A budapesti koncertjükről itt írtunk.)
Kisebb üresjárat következett, de legalább így volt időm átugrani egy jó IPA-ra a Kniven bárba. Nagyon hangulatos kis csehó, ha erre visz az utad, ne hagyd ki, igazi rock and roll hely. A Carnivore A.D.-vel szemeztem, de aztán letettem róla és a maradék energiáimat, a svéd sludge metal monolitra, a Cult Of Luna-ra tartogattam.
Kívételesen most felsétáltam a karzatra, középre pozícionáltam magam és vártam az ősrobbanást. És lám: szavakba nehezen önthető ami ott történt. Már láttam őket anno a Caspian társaságában Budapesten az Akvában, de annyira trágya és aránytalan volt a hangzás, hogy majdnem az élvezhetőség rovására ment a dolog. Nos, itt pontosan az ellenkezője történt. Zenekart, ebben a műfajban, ilyen elementáris erővel nem hallottam még játszani. Pedig láttam nem egy bandát. Talán a Neurosis volt hasonló még Csehországban 2008-ban, a Brutal Assault-on. A svéd hatos vaskos, komplex hangképpel operált, a szokásos speciális dupladobos beállításokkal, összevissza forgatott monitorládákkal, analóg szintikkel, szimmetrikusan belakva a pódiumot. Élt és lélegzett a produkció, tele volt energiával és lüktetéssel. Ez különösen Thomas Hedlund dobosukra és Johannes Persson énekes gitárosukra volt igaz. Konkrétan kicsavartak bennünket mint egy rongyot, felmosták velünk a padlót, faltól falig. Nemcsak bennünket semmisítettek meg hanem a helyet is. Totális megsemmisülés, pszichésen is. Számomra a Cult Of Luna nemhogy a fesztivál vagy az év koncertjét adta, hanem benne lesz abban az 5 legdurvább koncertélményben, amin valaha részt vettem. Nem túlzok. Elképesztő volt, nem evilági, mint amikor realizálódik benned valami, majd éles pengeként, a húsodig / csontodig hatol a feliserés. Az agyadig, a lelkedig nyúl. Csak egyet mondok: Ghost Trail. Nemrég néztem meg a David Cronenberg fia rendezte Possessor című body-horrort, viszonylag kemény és elgondolkodtató film. Adott az a jelenet, amikor az egyik szereplő arcát ilyen vékony plasztikmaszkszerűen fullosan összeroppantják, na, a Ghost Trail-ben van az a bizonyos rész, az pont olyan volt… Külön meg kell jegyeznem még, hogy a koncertjük alatti fénytechnika és annak a ritmusa / ami a zenéhez hangulataiban társult, nem tudom ki művelte, de mélyen fejet hajtok előtte, grandiózus munkát végzett. A Nine Inch Nails-nél láttam ennyire effektív fényeket, vérprofi volt. Ekkora pofont rég kaptam együttestől és felocsúdni sem volt időm, ugyanis ahogy ballagtam kifelé, ki mással találkoztam össze, mint Tomas Haake-val a Meshuggah-ból. Gyors üdvözlés, pár szó váltás majd lőttünk egy közös selfie-t, rettentő kedves figura. A ciklus körbeért.
Micsoda nap és hátra van még három belőle.
MÁSODIK NAP /// Április 3.
Péntek eléggé izmosnak ígérkezett, rengeteg black metal fellépővel akit meg akartam nézni. Mivel előző nap lehetetlen volt az Inferno Music Conference bármelyik előadására is bejutnom, csak a mai programból tudtam válogatni. A Festival Presentation-re értem oda a Clarionba, ahol az Andrikritsti, Tolminator és az Orgivm Satanicvm szervezői osztották meg tapasztalataikat mindenkivel. Ami igazán érdekelt, az a Viral Marketing – The Great Deception, ami a Slagmaur nevű nordikus BM-banda legútóbbi albumát, a Hulders Ritual-t hívatott reklámozni / propagálni – és ami mögötte van. A csapat zenei agya, General Gribbsphiiser vagyis Rune Rostad fejéből pattant ki az az ötlet, hogy mi lenne “ha”… Mi lenne, ha rejtélyes körülmények között eltűnne két ismert norvég black metal zenész, az erdőkben fenn, valahol a hegyekben egy baljós történelmi területen… az eset úgymond hivatalosan meg is történt és hatalmas hullámként söpört végig a metal sajtón, rengetegen foglalkoztak vele, hogy mi lesz Rune és Snorre Ruch sorsa – aki nem mellesleg a Thorns gitárosa – és amiből egy komoly / érdekes kis sztori kerekedett ki. A lényeg, anélkül, hogy a részletekre kitérnék (itt bele lehet mélyedni jobban) hogy ez csupán egy nagyobb volumenű marketing fogás volt, több résztvevővel, illetve hivatalos személyek bevonásával is, amely Rune zenekarának, a Slagmaur új albumát promótálta. Rettentő érdekes volt az előadás, az Ulver egyik tagja is velünk volt, ugyanis a Bergtatt is szóba került, a Hulders Ritual kapcsán. Még az Ukranian Metal – From Underground Shelters to Global Stages rövidke előadását is megnéztem, súlyos és megrázó volt azt látni, hogy az ukrán zenészek és szervezők a háború ellenére is próbálják valamennyire életben tartani az undergroundjukat. Küzdenek, az utolsókig. Még mindig tartanak ezek a harcok, miközben e sorokat írom és miközben olvassátok… Gyakorlatilag két bombázás / drone-támadás meg légi riadó között tudnak csak tevékenykedni, zenét írni és azt rögzíteni, ha épp nem földalatti óvóhelyeken húzódnak meg.
Hozzáteszem, hogy hihetelenül gyorsan telt odakinn az idő, így miután megkajáztam meg összekaptam magam, a Kniven felé vettem az irányt, hogy a neipák iránti olthatatlan vágyam csökkentsem némileg. Ez sikerült is és mivel ilyenkor sok olyan emberke van, aki szeret kommunikálni meg társasági életet élni, így a helyi metalarcokkal diskuráltam. Úgy adta a sors, hogy összehaverkodtam a Ragnarok egyik gitárosával, Bolverk-kel, aki jó pár sztorit mesélt a régi időkből, a színtérről, meg úgy mindenről, hogy mostanság ki-mivel foglalkozik. Laza arc, igazi oldschool gondolkodásmóddal. Léptem is tovább, mivel az izlandi Múr fellépésébe bele szerettem volna kukkantani.
A Múr egy fiatal, feltörekvő csapat, valahol a progressive / post metal és a black metal határmezsgyéjén, dallamosan rekesztő vokálokkal, meg olyan szintigitárral amit egy 80-as évek beli R-Go vagy Első Emelet koncerten látsz. Az összképük kissé furán hatott, de a zenéjük annál nagyobb hatással volt rám: nagyon ügyes zenészek vannak a Múr-ban, Kári Haraldsson hangja rendkívűl erőteljes, szuggesztív. Mintha a Gojira bizonyos részeit összemixelték volna az izlandiak jellegzetesen saját dallamaival, érdekes kombó volt, de valahol működött. A Fekete Zaj Fanyűvőjén simán el tudnám képzelni őket. Megérdemlik a nagyobb figyelmet.
A Nihilvm kezdett a John Dee-ben, átslattyogtam, elfoglaltam a helyem és vártam, hogy beüssön a (kritikák alapján) ősinek mondott kozmikus black / death metal. A Nihilvm szintén fiatal csapat, lengyel földről, női dobossal, egy EP-vel és egy nagylemezzel a hátuk mögött. Nem fogott meg annyira a dolog, full átlagos amit csináltak, se több se kevesebb. Kozmikus témákról nem is beszélve. Adok nekik egy esélyt, rálesek a Terratur Possessions által kiadott Ancient Cosmic Emanatain-re, hátha. A hangzásuk rendben volt, csak nem volt meg bennük az a plusz, hogy full bevéssem őket a jegyzetfüzetembe.
A nagyszínpadon a Der Weg Einer Freiheit hangolt. Nos, annak idején – lesz annak lassan 10 éve is – amikor először láttam őket Reykjavíkban, akkor abszolút ledöntöttek a lábamról. Sodró, sűrű és lendületes post-black metal, egyedi gitárharmóniákkal, hosszú, epikus tételekkel a tarsolyukban. Nikita Kamprad és csapata tavaly nálunk is járt, készítettünk vele egy interjút, arra a bulira nem tudtam elmenni. Őszinte leszek, a setjük kb. első fele nem vett be sehogy, nekem ráadásul az utolsó két album (a Noktvrn és az Innern) totál kimaradt, nem tudtam hova tenni amit csináltak, viszont a közepétől elővették a durvább, blastelősebb nótáikat és a végére igazán jó hangulatot csináltak. Patika minőségben bazseváltak a németek, az uccsó lemezre lehet érdemes lenne jobban rálesnem.
A norvég The Kovenant volt a következő, amit vártam, ugyanis a Nexus Polaris (és az In Times Before Light) albumukat kb. rojtosra hallgattuk kazettán anno. A Nexus Polaris máig etalon kategória a saját műfajában, örökké fénylő csillag a nordikus zenék egén. Hasonló kaliber, mint mondjuk a Written In Waters a Ved Buens Ende-től vagy mondjuk a For All Tid a Dimmu Borgir-tól. Akkor még Covenant néven nyomták, voltak ugye jogi problémáik a névvel, zene és arculatváltás, feloszlás – újjáalakulás, majd végül eljutunk 2026-ba. Infóim szerint már nyomják élőben egy ideje, én ezt nem tudtam, de kíváncsi voltam milyen lesz az időben visszautazni oda, amikor még minden érintetlen volt, a maga nyers és őszinte valójában.
Brutálisan tömény sound, hangos, erőszakos, de érezni hogy lélegeznek a hangszerek, semmi művi nem volt bennük. Mintha légnyomás változás lett volna benn a teremben. Eleve ugye szimfonikus / orkesztrális elemekkel tarkított black metal alapú zenét játszik a The Kovenant, amibe olykor gótikus / elektronikus elemek is fel-fel bukkannak. Viszont a műsoruk alatt a SETI és Animatronic-féle kísérletezősebb vonal most mellőzve lett, helyette kaptunk viszont egy vérbő klasszik melodikus bm-szettet a Nexus Polaris korából. A csapat felállása is megér egy említést: két Mayhem-tag, Ghul és Hellhammer, illetve két Arcturus-tag, Knut és Sverd erősítette (egyik) fődalszerző / alapítótagunkat, Nagash-t, akinek ez az egész kipattant anno az agyából Blackheart gitárossal együtt. Női fronton, pedig legnagyobb örömömre Sarah Jezebel Deva-t hallhattam, így ebben a kombinációban a The Kovenant több mint frenetikus élményt okozott.
Illedelmesen kivártam a fellépésük végét, így a lengyel Groza, már javában verte a cölöpöket meg betonozott odalenn a John Dee-ben. Ezekkel az újvonalas polák blekker palikkal rettentő szkeptikus vagyok, van pár banda amit szerintem nem tudnak überelni, a Mgla pedig megnyitott gyakorlatilag egy csatornát a Presence-szel 20 évvel ezelőtt, és azóta szivárognak rajta befelé a jól / rosszabban sikerült kópiák. Vannak persze kivételek. Nem akarom bántani a Groza legénységét, lelkesek, van feeling a zenéjükben, ügyesek meg minden, de semmi egyedit nem tudtam felfedezni benne, ami magával ragadott volna. Hozzák a szokásos minőséget, de semmi extra. Míg egy Kriegsmachine, In Twiligth’s Embrace vagy egy Blaze Of Perdition már jobban pedzegeti a figyelmemet, addig a Groza csak szimplán kívűl marad. Majd legközelebb.
The True Mayhem. A világ legszélsőségesebb és ellentmondásosabb / legtámadottabb műfajának, a black metalnak egyik legkultikusabb zenekara, a Mayhem Oslo szívében lép fel épp, ráadásul Csihar Attilával, az énekesükkel nemrég interjúztunk. Az Ördög ismét hazajött. Mi baj lehet? Mi mehet félre? Ugye? Remélhetőleg semmi. Az általam leginkább várt produkciók egyike volt és amennyire vártam – lehet túl nagyok voltak az elvárásaim – annyira volt nekem kissé “let down” az egész. Lehet én érzem rosszul. Hatodik alkalommal láttam őket, ráadásul a különböző album-érákban, nálam az abszolútum a Wolf’s Lair Abyss / Grand Declaration Of War és az Ordo Ad Chao / Esoteric Warfare páros. Pont. Kedvenc koncert pedig, amikor a Barba Negrában játszottak a VHK társaságában. Az valami grandiózus volt. Nos, azóta kijött egy új lemez, a Liturgy Of Death, ami szignifikáns alkotásnak számít a zenekaros idővonalon, egyben pedig visszakanyarodás a klasszikusan előremutató, de nem old-school black metal felé. Ennek tükrében képzeltem el, hogy mi fog történni. Az új lemezes dalok élőben véresre hasítják a húsodat, totál más atmoszférával törnek elő a black metal szöges / szúrós univerzumából, míg a régi nóták hozták a szokásos ősi, klasszikus feelinget.
Pár dolgot azért észre vettem: eleve többen is dupláztak aznap a bandából, Attila is, igaz ő előző nap a Tormentor élén (ő sokkal kipihentebb volt, óriási beleéléssel nyomta most is) míg Ghul (gitáros) és Hellhammer (dobos) a The Kovenant kötelékében már intenzív módon lezúzott vagy 90 percet – és ez iszonyatos teljesítmény szerintem ilyen korban, főleg, hogy 50 körüli / pluszos emberekről beszélek. Le a kalappal előttük. Viszont ez meglátszódott a Mayhem műsora alatt, ha Ghul játékán annyira nem is, Hellhammer sajnos érezhetően fáradt / dekoncentrált volt a cájg mögött. Ez kicsit az élvezhetőség rovására rányomta a bélyegét, de nem brutálisan zavaró módon. A másik dolog amire felfigyeltem, az Teloch (a másik gityós) full beleszarós jelleme, ami valahol még bele is tudna ugye kapcsolódni a mai Mayhem szabályaiba – ezen szabályok szerint, már ha létezik ilyen – a Mayhem pedig azt csinál amit akar és kész. A beleszarós jellem alatt az image-et értem: Vans cipő, csőnadrág, sima longsleeve meg dad-hat. Semmi atom blacker cucc, 20 centis szögecsek meg fekete csuhák, a corpsepaint teljes hiányáról nem is beszélve. Ja igen corpsepaint: Attila volt az egyetlen aki hű maradt a stílus kortalan szelleméhez: sajátos módon kifesteve / a fellépésük alatt többször is átöltözve az adott időszak muzsikájához, adta a flash-t nem csak karakteres kisugárzásával, hanem emberfeletti, nem evilági tartományokban mozgó hangjával is. Közte és az együttes között amúgy most elég éles volt a kontraszt.
Sajnos az életmű idővonalán való non-lineáris ugrálások miatt széthullott a produkció íve, pedig pusztítottak / cséphadartak amennyire csak lehet, az új dalok mint említettem baszott jók élőben, Attila szenzációs volt, Teloch számomra kiábrándítólag hatott (egy crust-HC-punk bandába tudtam volna elképzelni) így az összkép valahogy nekem vegyesre sikerült. Nem tudom mi lenne a megoldás, egészben hallani élőben a Liturgy of Death albumot, vagy külön bontani a különböző korokba érő nagylemezeket, fogalmam sincs, de a legvégére teljesen telítődtem a Pure Fucking Armageddon záróakkordjaival.
Húztam volna fel a hotelszobámba pihenni, de előtte, szinte random, a közönség soraiból kiszúrtam egyik kedvenc újságíró / riporteremet, Rauta-t, akivel sikerült egy kicsit beszélgetnem is. Végtelenül elhívatott és hiteles arc, hatalmas lexikális tudással, csak ajánlani tudom a csatornáját, a black – death és extreme metal univerzum szinte teljes skáláján mozog content / interjúk szemponjából.
HARMADIK NAP /// Április 4.
Lájtos fejfájásra ébredtem, gyors meg is ittam vagy 2 liter vizet, biztos ami biztos. Szombat is bivalynak ígérkezett, szóval összekaptam magam, emberi fomát öltöttem és a nyakamba vettem a várost. Szerencsémre még a Nap is csodálatosan sütött végig. A tavalyi turistaprogramokkal ellentétben, igyekeztem most olyan helyekre eljutni, ahol nem voltam még, így a kiszemelt a Norvég Nemzeti Múzeum vagyis Nasjonalmuseet volt, ami egy orbitális épület, a Nobel-díj otthona, a híres Nobel Béke Központ közelében.
A 2025-ös Munch múzeumban tett látogatásomat nem szárnyalta túl, amit benn láttam és érzékeltem, viszont hatásában és monumentalitásában rokon volumenű a két kiállítás. Lehet, hogy a Munch a maga 13 emeletével nagyobbnak tűnik, de, hogy a tervezett bő 3 óra alatt nem tudtam akkurátusan bejárni ezt, az hót ziher. Alap látogatásnak 2-3 órát írt, de a kiállított festményeket, szobrokat, bútorokat, egy letűnt de elegáns kor lenyomatait, és egyéb modern képeket, installációkat ha tényleg meg akarod nézni, érdemes inkább 4-5 (!) órát erre rászánni, mert úgy kerek a történet. Míg az elején furcsállottam az antik korabeli kellékeket / ruhákat / tárgyakat, meg annyira nem is tetszett, de aztán az években előre haladva, úgy vált egyre izgalmassá és szürreálissá az egész Nasjonalmuseet, szóval minden percét megéri a bent eltöltött idő. Azt a fajta részletbehajló festői monumentalitást, amit a Peter Nicolai Arbo hagyott az utókorra például az Åsgårdsreien (The Wild Hunt of Odin) című festményében és amit aztán a Bathory a kultikus Blood, Fire, Death albumához használt fel borítóként, nos, az valami olyan élményt nyújt, amit nem felejt soha az ember. És a harmadik Sikoly képről még nem is beszéltem, a múzeum Light Hall-járól sem, meg a szűk fémfolyosó installációról a falban.
Beszereztem egy szép Theodor Kittelsen hűtőmágnest, majd rohanás vissza a Rockefellerbe. A számomra igencsak várt, titkos svéd csodafegyver, a Darvaza utolsó pár számára értem oda. Délután 16:30-kor kezdeni bűn. Jövök magammal eggyel – látnom kell őket egészben – de amit ebben a néhány nótában kaptam az maga volt a zabolátlan, sötétlő energiával előadott black metal destrukció. Lemezen is aprítanak, de élőben ez sokkal durvább volt. Kegyetlen sound, még kegyetlenebb előadásmód, profi zenészek, meg végre egy olyan énekes, aki nem egyhelyben áll és meredezik. Aki minden egyes idegszálával, mozgásával, aurájával és démoni hangjával megtestesíti mindazt, amilyennek egy metal frontembernek lennie kell. Egy kibaszott állat a csávó, konkrétan. Vagy így csinálod, vagy sehogy. A lényeg, hogyha bárhol látod Wraath (vokalista) és Omega (gitáros / dalszerző) bandáját, a Darvaza-t játszani, ne hagyd ki, mert olyan intenzív utazásra hívnak, amit megjegyzel – remélem hazánkba is ellátogatnak egyszer, a Boszorkányszög szervezésében simán el tudnám ezt képzelni, ahogy felszántják a színpadot valahol a fővárosban.
A Whoredom Rife volt a következő áldozat, akiket végignéztem. Nekik is elég jól pörög a szekerük mostanság az underground berkekben, viszonylag sok fellépés van mögöttük, viszont sokkal ridegebb és ingerszegényebb módon adják elő a bal kéz ösvényről és északi mitológiáról szóló számaikat. A zenéjük kissé standard, pőre fekete fém, minimális kiugróelmekkel, a szokásos sodró tuka-tuka témákkal, nordikus atmoszférával. Egy Darvaza után nekem ez sajnos középszerűnek tűnt, de az utolsó nótájukban, a Beyond The Skies Of God alatt megmozdult bennem valami.
Az olasz Hierophant egy roppant érdekes csapat. Még a kezdetek kezdetén súlyos sludge metalt játszottak, ami nyakon volt öntve jóadagnyi blackened hardcore-ral, lásd és halld, Mother Tiamat című szám, az első albumról. Ez még az az időszak amikor a This Gift Is A Curse, a Hexis, a Rorcal és a The Secret is eléggé nyomult, egy olyan izgalmas vonulatot elindítva az akkori szcénában, ami mára szerintem teljesen kihalt. Nekem hiányzik ez az időszak, meg páran fennmaradtak azért, de sokan elhullottak.
Aztán jött a paradigmaváltás, felfedezték a Patás képét, ahogy visszamosolygott a tükörben és a Hierophant átalakult egy vad black / death metal csapásmérő eszközzé. Őszinte leszek: rettentő szkeptikus voltam velük, nem szeretem ha valaki ugyanazon név alatt szöges ellentétjét játsza egy adott műfajnak. De! – és itt van a de, hogy ezek a zenészek úgy változtak át az évek során, egy Infernal Coil / Vermin Womb / Revenge / Conqueror-féle szörnyeteggé, hogy abban semmi kivetnivalót nem találtam a műsoruk végezetével. Sőt, azt kell, hogy mondjam, hogy az olasz mániákus úriemberek teljesítményét szépen oda lehet tenni a Darvaza mellé, barbarikus és brutális volt, olyan hangzással ami a Black Witchery és társait idézi. Kellemesen csalódtam, remek rituálét adtak.
A Samael sosem volt kedvenc és nem is hallgattam őket, de úgy voltam vele, ha már itt vagyok, akkor belenézek, hátha. Nos, az a hátha átment egy “határozott nem”-be, sem a hangzás sem pedig az egész produkció kisugárzása nem az én világom.
A Bizarrekult neve nekem a John Dee’s bulijuk pillanatáig a teljes ismeretlenség homályába volt burkolva, annyi, hogy olvastam róluk egy pozitív review-t aznap. Hát kérem, ez nekem egyetemista black metal, rettentő fiatalok, viszont a lelkesedésük átragadt a közönségre, szemmel láthatóan. Mint megtudtam ők valami újvonalas black metal banda, a következő generációnak tűnik, most gyors csekkoltam 2005 óta létezik… wtf. Nem nagyon voltak aktívak, ahogy elnéztem, 20 év alatt most februárban jelent meg a harmadik nagylemez, az Alt Som Finnes. Ennek egyik dalában, a Bliket Hennes-ben vendégvokálozik Vicotnic, a Dödheimsgard szellemi atyja, a koncerten közösen elő is adták ezt a szerzeményt, ami kb. a legjobb volt az egészből.
A nagyteremben nemsoká a Kanonenfieber kezdett, ezért előtte megvacsoráztam és útközben visszafelé beugrottam a Kniven-be és egy west cost ipával boldogítottam magam. A német brigád nem az én asztalom, kedves kollégám Ágoston imádja őket, jártak nálunk és még meg is interjúvoltuk Noise urat, aki ennek a háborús gépezetnek a mozgatórugója és tervező-harcosa. Néhány számot ismertem tőlük, meg láttam pár élő felvételt youtube-on, már lejött, hogy tanult zenészekkel van körülvéve Noise, de semmi sem fogott meg akkor. Adtam nekik egy esélyt, megnéztem mit tudnak. Lemezminőség újra, a dobosuk szétpüfölte a cájgot, a szokásos kosztümökben nyomták a háborús tematikájú melodikus black / death metalt. Se több, se kevesebb, viszont amire felkaptam a fejem, hogy a Rammstein: Links 2,3,4 dalát ügyesen beleolvaszották az egyik nótájukba. Nicht schlecht!
Valami oknál fogva, vagy pusztán nosztalgiától vezérelve kitaláltam, hogy a harmadik emeleten található teraszon megiszok egy fain sört egy jó cigaretta kíséretében, a szemerkélő esőben. A pultban bújó juicy neipa csinos kis dobozára már korábban ráfigyeltem, üsse kavics iszok egyet! A hatalmas lelkesedésemet egy fordítottan arányos segget padlóraverős csalódottság követte: életem legdrágább neipának álcázott citromos-lagerét sikerült megvennem, egészen baráti, 6200 forintos áron, soha rosszabbat. Bravó!
Eme finom felocsúdás után, levontam a tanulságot, már 22:22-re járt az óra, befészkeltem magam a John Dee egyik oszlopához, hogy megnézzem a Sadistic Intent műsorát. Fél11-re csurig megtelt emberrel a nézőtér, majd kezdetét vette a kegyetlen death metal őrlés. Mehettem volna az újonnan nyílt bárba a Zatokrev bulijára is, de végül az amcsi csapat mellett tettem le a voksomat, kicsit szívtam a fogam emiatt, mivel a svájciakat nem láttam még. Akkor még nem tudtam, hogy a fesztivál egyik leghangulatosabb koncertjét a kaliforniai négyes fogja adni, akikről azt érdemes tudni, hogy úgy értek el kult státuszt a szcénában, hogy egyetlen nagylemezük sincs, csupán demók, EP-k és válogatások. Hogy ez miként lehetséges, az rejtély, de nézzük a performanszt. Zsigeri, old-school death metalt nyomtak, abból a klasszikus 90-es évek érából, amiből az Angelcorpse, a Possessed, a Nunslaugther, és a Deströyer666 is táplálkozik. Zúztak mint a vadállatok, nulla pózerkedés, mellé überbrutális sound, az átvezető szövegek is erről az őszinteségről szóltak, ököl bele az arcodba és kész. Az egyik felkonf pont a fanyalgó fotelharcosok meg picsogó keyboard warriorök ellen szólt, elég konkrét, nem fogom szó szerint idézni, aki ott volt pontosan tudja, mik hangzottak el. Hatalmas respekt ezért! Akkora zúzás vette kezdetét ezután, azt hittem lever a tömeg a lábamról. Eszméletlen hangulatot csináltak, vettem is tőlük egy pólót, ez a legkevesebb szerintem, meg egy közös fotó erejéig elkaptam Bay Cortez-t, a csapat énekes / basszerosát. Eternal fucking hails to Sadistic Intent!
Az Enslaved hasonlóan legendás együttes, mint az Emperor, Norvégia egyik legnagyobb zenei büszkesége. Munkásságuk értékálló és túlmutat a black metal műfaján, több dimeziót jár be. Már egy ideje a progresszív metal a fő csapásirány az Enslaved táborban, a blackes és viking elemek tónusukat vesztették és kikoptak a repertoárból. Grutle Kjellson és csapata a muzikális reformációk híve, nincs két ugyanolyan lemez, inkább korszakok / stádiumok vannak. Személyszerint a Monumension, a Below the Lights és az Isa albumokig követtem őket, utána feledésbe merültek és nagyon nem is tudtam felvenni a ritmust az újjá alakuló világ szonátáival. Úgyhogy átmentem a Knivenbe finom seritalokat szűrni Raduly Árpád cimborámmal, akit még tavaly ismertem meg, kinn dolgozik évek óta Oslóban. Itt sikerült beszélgetésbe elegyedni az egyik legnagyobb izlandi Thy Catafalque rajongóval, Jónas Helgi Pálsson-nal, szinte az összes koncertjükön ott volt, kedves figura. Kitárgyaltuk az Enslaved-et, majd végül a műsoruk végére visszamentem a Rockefellerbe. Milyen jól tettem, ugyanis pont a Fenris és Isa dalok után, a Hordanes Land-ról az Allfadr Odinn-t játszották. Időzíteni tudni kell.
Az este persze nem ért itt véget… kedves Árpi cimborám javaslatára, egy újonnan nyílt helyre mentünk, mely Hellion néven fut. A hegyomlás kidobóval védett, emelten berendezett krimó, feelingben az alföldi késdobálók közép fokozatos változatát idézi, olcsóbb árakkal mint a Rockefellerben (ami nagyon nem mindegy) meg háttérben üvöltő zenével. A rezidens dj-k között pedig olyan emberek mint Hoest, a Taake-ból. Itt ért utol a második revelációm: a Key to the Gate-et hallgatni hajnalban, valami elképesztő emlékláncolatot szakított fel bennem. Az estéből persze nem maradhatott ki egy lent, a klub előtt kialakult feszülés sem: egy bemindenezett tiktok rapper úgy gondolta, hogy a 2 méteres bouncerbe csak úgy nonsense beleköt és leméri kilóra (!) aminek végül az lett az eredménye, hogy a rend éber őrei hátracsavart kézzel, bilincsben vitték el. Ha még nem lett volna elég az estéből, hajnalban a hotel ahol megszálltam, valahol kigyulladt valami és bekapcsolt a tűzjelző berendezés, evakuálásra felszólítva mindenkit. Legjobb. Mint kiderült nem a mi épületünkben történt a baj, így 15-20 perces szirénázás után vissza tudott mindenki aludni. Hellaluja!
NEGYEDIK NAP /// Április 5.
Az lehet, hogy fejfájás most nem volt, viszont úgy éreztem magam, mint akit kiklopfoltak volna egy mjölnírrel. Aki este is legény, az reggel még legényebb legyen, ugyebár. A délelőttöm csipetnyi agonizálással és önreflexióval telt, ebédre vadásztam, majd szendvicseket gyártottam a délutáni sétámra, stb-stb. Az utolsó napomba kezdtem bele, úgyhogy tartalékolni kellett az energiákat, a terv a tőlem több kilométerre található Vigeland szoborpark volt, balszerencsémre elkezdett szakadni az eső, szóval a lábbusz opciót gyors kilőttem. Némi regeneráló alvás után vettem egy vonaljegyet és felhuppantam az ottani tramtrainre, bármilyen idő is lesz alapon, én tuti megnézem azokat a különös szobrokat.
Már az odavezető úton az oldalutcákba betekintve furcsa fák övezték a környéket. A Vigeland szoborpark kb. bő félóra traimtrain útra van Osló központjától, szabadon áll nyitva egész évben a látogatók előtt. A világ legnagyobb szoborparkjáról van szó, mely egy norvég szobrász, Gustave Vigeland nevéhez fűződik. Elképesztő erejű alkotásait gránitból, bronzból és kovácsoltvasból készítette, és mindezt a Frogner Parkban lehet tematikusan elhelyezve megnézni és bennük gyönyörködni vagy épp megrökönyödni. Egy hídszerűség vezet a nyáron működő furcsa szökőkútig, két oldalt férfiak, nők és gyermekek szobrai sorakoznak föl, megannyi emberi érzést / történetet magukban hordozva. Mintha stációk lennének, fejezetek, de nem vallási értelemben. A szökőkutat óriások tartják, körbe négyzetszerűen emberek és fák morfózisából álló installációk alkotnak egyfajta bizarr kerítést. Külön történet elevenedik meg a lenti táblákon is, tényleg érdemes mindent megnézni, mert iszonyatos erő lakozik bennük. Mindezt egy labirintus veszi körül, ami mozaikszerűen épült meg a térkövekből. Átérve a férfiak vaskapuján, talán az egyik legmonumentálisabb / leggroteszkebb emberi-obeliszk tornyosult a távolban, amit valaha életemben láttam. Élet és halál elevenedik meg néhol a testekben, egy ciklusság, körfolyamat de mindent áthat az emberi élet összes szépsége és fájdalma is, a kezdetektől egészen az elkerülhetetlen végig. Bánat, magány, öregkor, törődés, szeretet és ölelés. Szenvedés, öröm, fásultság, vidámság, és ami a legfontosabb a közvetlen kontakt. Az érintés ereje. Nehéz ezt szavakba önteni, de a harmadik revelációm itt ért: az obeliszket lépcsőzetesen körülvevő komplex és hatalmas szoborcsoportok olyan érzelmi töltettel bírnak, amit sosem gondoltam volna. Konkrétan meghatódtam.
A Vigeland park / látnivaló persze nem ért itt véget, de nem akarok túlságosan beleragadni a témába. A lényeg, hogy aki fogékony erre és szereti a szobrokat, az mindenképp ejtse útba ezt a gyönyörű parkot, nyáron csodálatosan néz ki a sok színes virággal beültetve.
Elégedetten utaztam visszafelé az utolsó felvonásra, de valahol már azt éreztem, hogy majdhogynem maximálisan telítődve vagyok a sok-sok zenével. A tervezett Perchta helyett a Primordial szettjére értem oda a Rockefellerbe. Csodálatosan szólt minden hangszeres, A.A. Nemtheanga még mindig varázslatos frontember, ezer közül felismerhető hanggal. A Gods to the Godless, a The Coffin Ships és az Empire Falls hármasa adta azért az ívet.
Random-pick eredményeként az amerikai Nite nevű bandára esett a választásunk. Blackened heavy metal, olvastam valahol a leírást, náluk is egészen jól pörög a rock and roll szerencsekerék, nézzünk akkor bele. Zeneileg nincs túl bonyolítva, old-school feeling benne volt, a riffek / szólók néhol a 80-as éveket idézték, mintha a Europe meg a Midnight zenekarokat összekevernéd, csak kevesebb a speedből és a thrash elemekből, illetve náluk a szokásos ráspolyos vokálok mentek. Volt némi vékony Alexi Laiho / Children Of Bodom áthallása is a dolognak.
Na kérem szépen, az Old Man’s Child szintén csatasorba állt, 2024 óta újra színpadképes ez az ikonikus norvég brigád. A gitáros / dalszerző / mindenes Galder ugyebár 2000-ben a Dimmu Borgir egyik meghatározó tagja lett, így jegelve volt majdnem 25 éven keresztül az Old Man’s Child, csak mint stúdióprojekt működött. Az Eonian album még kijött vele, majd 2024-ben távozott a Dimmu Borgir kötelékéből, az okokat nem tudom, de valószínűleg ez talán egy friss Old Man’s Child albumban fog kicsúcsosodni. A lényeg, hogy a koncertjük egy masszív black metal hangorkánhoz volt hasonlatos, nem tudom nótákra szétbontani, nekem egybefolyt, a vendégzenészek kilétét sem tudom pontosan, de baromira élveztem minden percét. (Később kiderítettem, hogy a doboknál nem más, mint Tjodalv ült.)
A kaptáros black metal méhészek, a Vígljos fellépésére is kíváncsi lettem volna, ha nem marad el, így egyértelmű volt, hogy John Doe-ban a helyem, ugyanis egy nagy kedvenc, az anno LG Petrov-val indult Firespawn kezdett úgy este 11 óra tájt. Hatalmas Petrov-molínó a háttérben, a jelenlegi felállásban pedig olyan zenészekkel a színpadon, mint A. Impaler (basszeros), Matte Modin (dobos) vagy Victor Brandt (gitáros). A gonoszan néző kopaszfejű vokalistájuk, Jörgen Sandström nem volt ismerős nekem, de ez nem vont le a műsor értékéből. Amellett, hogy méltósággal és tiszteletteljes módon megemlékeztek LG Petrov-ról, ez egy hibátlan svéd death metal darálás volt. Elpusztítottak bennünket. Úgy szólt a cájg, hogy leszakította az arcodat, az összes dög benne volt, a potméterek 11-es skáláig lettek feltekerve. Jörgen hangja full más mint Petrov mesteré, sokkal öblösebb / sötétebb, más a karaktere, emiatt nekem hiányzott az a feeling amit csak és kizárólag Lars-Göran tudott nyújtani. Később felvilágosultam, hogy Jörgen majdnem 10 éven keresztül az Entombed basszerosa volt (a To Ride To Shoot... utáni időszak), szóval ennél frankóbb választás nem is érhette volna a Firespawn-t vokál fronton. Simán el tudnék vele képzelni egy új lemezt.
Az est fénypontja, a híres-hirhedt amerikai death metal ikon, a Deicide fellépése volt. Láttam már őket még otthon, nagyot mentek a Barba Negra színpadán, hihetetlenül brutálisak voltak. Itt sem okoztak csalódást, hozták a minőségi istengyilkos death metalt, mindenféle megalkuvás vagy hiba nélkül. Szinte az összes nagyobb slágerük lement (When Satan Rules His World, Bastard of Christ, Once Upon the Cross, Sacrificial Suicide, Serpents of the Light, Satanspawn the Caco-daemon, They Are the Children of the Underworld, Lunatic of God’s Creation, és stb. és stb.) mindezt nem szimplán csak ügyesen balanszált hangzásban, hanem a zenekar konkrét karakterét reprodukáló hangképpel. Kb. pont úgy, mint az Incantation esetében, itt is sikerült kikeverni majdhogynem tökéletesre a soundot. Az egyetlen negatívum talán Steve Asheim túltriggerelt dobjai voltak, kissé előtérbe tolták a mixben, főleg a lábgépet, de ezt leszámítva akkurátusan szétzúzták mindent és mindenkit. (Vele szintén készítettünk pár éve interjút.) Mint ökölcsapások isten arcába. Glen Benton sem nyugszik, nem tudom, hogy bírja. Totál elismerésre méltó ez a teljesítmény az ő korukban is, nem tudom, hogy csinálják, mi a trükk, de le a kalappal. Valószínűleg a Sátán keze lehet a dologban… A Dead By Dawn alatt viszont már annyira elteltem velük, hogy távozásra adtam a fejem. Még három track hátra volt a 20 (!) számos setlistből, köztük a Homage For Satan, ami favorit, de indulnom kellett, ugyanis korán reggel indult a repülőgépem vissza Magyarországra.
A konklúzióm továbbra is az, hogy van mit tanulnunk még mindig: példaértékű az a hozzáállás, alázat és tisztelet, amit kinn tapasztaltam. Ez nem csak a szervezésben, hanem az emberek egymás közötti kommunikációjában, illetve a zenészek felé és a zenészek részéről is megnyilvánul. A közönség sem a vadul tomboló típus, mindenki élvezi a koncertet, de odafigyel a másikra, nincs agyontaposva a lábad, nincs lökdösődés, előreengednek. Szofisztikáltan szórakoznak. Illetve amit itthon nagyon kevés helyen látok, hogy a kerekes székkel érkezőknek is biztosítva van a közlekedés. Meg ugye mindenki a zenéért jön ide, hogy élményekkel gazdagodjon. Nem pedig hogy a 526. élő bejelentkezést csinálja telefonról, vagy, hogy állandóan felvegye a bandákat telóval a sub-ládáktól 3 méterre.
Szerkesztőségünk szeretné megköszönni az önzetlen segítséget Runar Pettersen-nek és Asmund Pryzt-nek. /// Our editorial would like to thank the help and support for Runar Pettersen and Asmund Pryzt.
A fotókat Karin /// Bloodys Fotografie, Sotiris Zikas /// Vfor5 és Diana Blajan készítette.
Aki pedig kedvet érez, hogy jövőre ide látogasson, az már be is zsebelheti az early-bird jegyeket.
Írta: MZ
A tavalyi INFERNO METAL FESTIVAL beszámolójának első részét ITT, a második részét pedig ITT tudjátok elolvasni.
