„Akkumulátor feltöltve, memóriakártya kipucolva, koncertes gatya előkészítve, póló is… na, és hol a jegy?” – leltároztam pár órával a Horna kezdése előtt, lassacskán készülődve. „Hát a kinyomtatott jegyek között nincs… akkor nézzük a levelezést… hát ott sincs” – kapkodtam a levegőt. „Te jó ég, lehet, hogy egészen egyszerűen nem vettem jegyet…” Még tiszta szerencse, hogy délelőtt láttam a zenekar bejegyzését arról, hogy a pesti buli majdnem sold out-os – így futólépésben nyomás a Tixa honlapjára, gyors vásárlás, és mivel 15 perc múlva már nem volt ott elérhető jegy, vélhetően az utolsót vettem meg. Hát ennyin múlott, hogy eljuthassak a Horna harmadik magyarországi fellépésére.
Hatalmas tömeg az udvaron és meglehetősen sokan lent a pincében – ez volt a helyzet, amikor beestem a Runenwacht ötödik percére. Mindig utáltam egy este kellős közepén megérkezni – nem is csak azért, hogy meghallgassak minden fellépőt, ha már kifizettem a jegyet, de mindig szükséges azért némi idő is a ráhangolódásra, a fordulatszám felvételére. Ebben az esetben erre nem volt lehetőség: egy kéthetes kiküldetés után annyira összetorlódtak a privát és a céges dolgok, hogy örültem, hogy egyáltalán eljuthatok erre a bulira.
Felkészülés közben természetesen becsületesen meghallgattam a Runenwacht YouTube-on elérhető anyagait, de igazából többszöri nekifutás után sem sikerült határozott véleményt kialakítanom a zenéjükről – úgy voltam vele, hogy az élő fellépés biztosan segít ebben. A német duó dob plusz gitár-ének felállásban lépett föl, mindenféle backing track nélkül. Persze be lehet úgy lőni a cuccot, hogy egy második gitár hiánya ne legyen nagyon fájó, de azért basszus nélkül messze nem volt teljes a hang még alapjáraton sem. Igazából amit hallgattunk, az nem black metal volt, hanem a black metal attribútumait viselő előadók által játszott punk: a dob alapvetően a duplázóra és a pergő ellenpontozására épült, továbbá jellemzően a riffek végén történő hangsúlyozásra, amitől nem lett valami elképesztően változatos a ritmus, viszont meglehetősen lendületes kíséretként vitte előre a zene folyamát. A gitár alapvetően kvintekkel dolgozott, dalonként pár riff akkordmeneteit kombinálva; egyáltalán nem volt rossz, amit csináltak, de igazából meglehetősen anakronisztikusnak tűnt ez a black metalba oltott punk. Az ilyen jellegű kombinációknál mindig fennáll annak az veszélye, hogy a kombinált elemek hátrányai vegyülnek bárminemű előnyök nélkül – szerencsére itt teljesen más volt a helyzet, nagyon jó, pörgős fellépést produkáltak a németek, amire a közönség is meglehetősen beindult (Allvaters Pfand, Seht den Flug des Rabens, Holmgang, Das letzte Geleit, Im Wandel der Zeit, Aufs Rad mit ihm, Blut und Stahl, Ewiger Krieg, Vorwarts immer, Fuck Pax Christi, Runenwacht).
Rövid átszerelés, és megkezdődött a Horna harmadik magyarországi fellépése. „Ebben a zenében az a jó, hogy van benne minden” – mondta az egyik cimbora a fellépés után, és teljes mértékben fején találta a szöget. Döbbenetes volt a kontraszt a Runenwacht-hoz képest: a riffek dallamai alapjáraton is meglehetősen komplexek voltak. A folyamatosan válogatott akkordok között akadt persze tiszta kvint is, de csomószor egészen progresszív megoldásokat is lehetett látni-hallani – az első sorból remekül látszott, hogy pontosan mit is fog le a két gitáros. Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen fellépés 70-80 perc eszement darálást jelent, de itt ilyesmiről szó sem volt: a zene ott volt gyors – időnként elképesztően gyors –, ahol gyorsnak kellett lennie, és a megfelelő egyensúlyt a lassabb riffek vagy akár dalok biztosították. Fontos volt az ének szerepe: az angol nyelvű átkötő szövegekkel szöges ellentétben állt a finn szövegek hangulata, és talán az ének volt az a pont, ahol a legtöbb lehetőség nyílt az ellentétekkel való játékra: elképesztően gyors darálás lassú énekkel, időnként kórussal, valamint nagyon határozott hangulatot és légkört eredményezett a tiszta ének és a torzított gitárok egybecsengése. A ritmusszekció a hagyományosabb megközelítést alkalmazta – leginkább a duplázó és ellenpontozás vonalán mozogva –, azonban a dobtémák nagyságrendileg komplexebbek voltak, mint a Runenwacht esetén (Muinaisten alttarilta, Kun synkkä ikuisuus avautuu, Hymni I, Yhdeksän yö, Haudattujen tähtien yönä, Hymni III, Synkän muiston äärellä, Merkuriana, Kuoleva lupaus, Hymni V, Örkkivuorilta). Az ellentétekkel való játék, a lendület és a műmájerkodás teljes hiánya meghozta a maga eredményét: az első számnál megkezdődött mozgás tulajdonképpen a fellépés végéig kitartott; aztán egyszer csak felgyúltak a fények, mi pedig ott álltunk magunkra maradva, csapzottan tekintgetve jobbra-balra.
Hiánypótló volt ez a fellépés. Az a lendületesség és nyers erő, ami a black metal műfajára jellemző, többek között a Horna zenéjében csúcsosodik ki, és ez az akusztikus gyógyír mindannyiunkkal csodát tett. Bár nem fiatalodtam 10 évet, nem nőtt vissza a hajam és nem múlt el a seggemről sem a narancsbőr, felszabadult és megtisztult emberként indultam el a hazaútra.
Akár sűrűbben is jöhetnek, na.
Írta: Á
