Ó istenem, dehogy akartam én Brutal Assault-ra menni! A 2019-es Gothoom során már megszületett a döntés: innentől én csak és kizárólag ilyen jellegű fesztiválra fogok menni. Két-három nap extrém metal hajnaltól éjfélig – ennél még kívánni sem lehet jobbat. Aztán hirtelen lett egy rövid kétéves lezárás – amikor például a Gothoom-ot sem tartották meg –, és ennek során nyálcsorgatva nézegettem más fesztiválok lineup-ját. Idővel aztán azt vettem észre, hogy egyre sűrűbben kattintok a Brutal Assault honlapjára, egyre inkább csorgó nyállal nézem a felhozatalt, és ahogy telt az idő és alakult a fellépők listája, úgy lett egyre gyengébb az elhatározásom – majd a korábbi ötletet feladva elcsábultam, és bizony-bizony csak megvettem a Brutal Assault-ra szóló jegyet.
Én már öreg vagyok és szenilis, úgyhogy az ötnapos fesztivált kilenc napra húztam ki – pár nap döglés előtte, és addig lehetett nézni, hogy egy (korábban) civilizált I. József korabeli turistalátványosság hogyan alakul át apránként egy 15000 fős fesztivállá. Hát hogyan…? Folyamatosan. Először a legjobb helyeken – a sáncok tetején illetve az erdős részeken – jelentek meg a sátrak, ahol a leendő látogatók szorgalmasan melegítettek. Aztán nagyjából két nappal a fesztivál előtt a Jaromer-ben lévő ideiglenes infrastruktúra is megnyitott: a sokszor látott U Satana, a Brutal Bar meg az ehhez hasonló ideiglenes alkoholkivételi helyek is kitárták kapujukat. Az a tapasztalat, hogy ilyenkor Jaromer lakossága tulajdonképpen kiköltözik a saját településéről, megérkeznek a fesztiválozók, majd amiből csak lehet, szesz- és ételkivételi mű lesz. A fesztivál évről évre egyre nagyobb – értsd ezalatt a létszám és a fellépő zenekarok számának szigorúan monoton növekedését –, a terület konstans, tehát a népsűrűség is nő. A szolgáltatások fejlődtek, így a rémálomszerű többórás sorbanállások már csak múltbeli rossz emlékek – a karszalag felvétele nagyjából 5 perc volt; mivel én sajtózok és fotózok, nekem emiatt egy kicsit tovább tartott, de még mindig vastagon 10 perc alatt voltunk. Beléptetés mint bármelyik másik fesztiválon, és amikor bent vagy, eléd tárul a látvány: színpadok, kaja, pia, minden, ami szemnek-szájnak ingere. Ám a szem egy idő után elfárad, a száj megéhezik, tehát eljön az itatás-etetés ideje. Lehetőségben nincs hiány: egyre több fajta sör csapolnak (immáron különböző ale-féleségeket is, amik üdítő változatosságot nyújtanak a lágerek és pilsek világában). És akkor szóljunk most a legkínosabb és legkényelmetlenebb dologról, a fizetésről. Kezdetben vala a készpénzes fizetés – igen ám, csakhogy itt az egyszeri fesztiválozó könnyen észlelhette azt a jelentős szorzót, ami a bolti és a fesztiválos ár között van. Nemsokára jött a kuponosdi – emlékszem, adott évben 1 kupon volt a sör, következőben 1,5: ez ugye 50%-os áremelkedés. Mostanra a kupont is elfelejtették, és jelenleg a karszalagon lévő csipre tölthető fel egy adott összeg, és ezt lehet elverni – ami elég gyorsan fog menni. Az árak robbanásszerűen emelkedtek, most már tulajdonképpen nemzetközi fesztiválos árak vannak bent – 60-70 korona egy sör (forintosításhoz 15-tel szorzandó), egy kiadósabb ebéd a fast food-tól a kínain keresztül a grillcsirkéig nagyjából 190-250 korona, amit ha beszorzunk öt nappal és három etetéssel, akkor azért egy elég combos összeg jön ki a végére… dehát egy évben egyszer van Brutal Assault (sőt, ha az utóbbi három év mérlegét vonjuk meg, akkor még annyiszor sem).
Egy pár általános megjegyzés az egész fesztiválhoz. Csomó esetben előfordul, hogy a fesztiválozó felnőttek 6-8-10 éves kiskölyköket hoznak magukkal, ipari fülvédővel látva el őket. Ezt a gyakorlatot finoman szólva is erősen kérdőjelesnek tartom: a koncepció még akár működhetne is, ám ami szerintem minden határon túl van, az gyakorlatilag újszülöttek illetve egy-két éves gyerekek fesztiválra hurcolása. Az a rezgés és villódzás, ami egy átlagos felnőtt idegrendszerére is jelentős hatás gyakorol, vélhetően hasonlóan (horribile dictu: sokkal intenzívebben) működik a picik esetén is. Természetesen ezek a szülők nem az első sorba állnak be az újszülöttel, mégis meg merem kockáztatni, hogy ennyire fiatal gyerekekkel fesztiválra jönni finoman szólva is felelőtlenség. Egy másik megjegyzés az árazással kapcsolatban: aki Magyarországon gyakori koncertlátogató, az tisztában van például a pólók árával: egy magyar zenekar pólója nagyjából 2000-4000 forint, külföldieknél általában 6000-ről (de inkább is 7000-ről) nyitunk, és a határ a csillagos ég. Itt a Brutal Assault-on – persze helye is válogatja – nagyjából 500-600 korona egy olyan utánnyomott póló, amihez gyanúm szerint a zenekarnak vagy a kiadónak nincs túl sok köze. További svédcsavar pólóügyben, hogy a pólósok nem árulhatják az aznap fellépők trikóit; ezeket csak és kizárólag a fesztivál hivatalos merch-ében lehet megvenni, ha éppen akad ilyen. Pusztán kíváncsiságból – meg persze némi vásárlási szándéktól vezérelve – tettem egy tiszteletkört, és megpróbáltam az Abbath és a Necrophobic pólóit a hivatalos forrásból beszerezni a fellépés előtt pár órával, és ezt a kísérletet teljes csőd koronázta. Ameddig ezen trikók után rohangáltam, nagy meglepetéssel láttam ám, hogy a Brutal Assault saját pólóit – ezeknek árazása szintén alsó hangon 500-600 korona környékén van –, hosszú tömött sorban vásárolják úgy, hogy lépni nem lehet a potenciális vevőktől. Végül szeretem kiemelni a konstans fűszagot. Nem élek ezzel az anyaggal, de ha élnék, akkor keresve sem találhatnék ennél jobb helyet, itt valószínűleg a mindenkori fogyasztásom jelentős részét egyszerűen be tudnám szívni a levegőből a fellépésekre várva; itt-ott ténferegve időnként tényleg egészen mellbevágó töménységű a cannabis szaga.
Első nap: a Thy Catafalque napja
Idénre a fesztivál már ötnaposra nőtt; a kezdetek kezdetén mindig a szerdai nap volt a bemelegítés, hogy az ember egyáltalán fel tudja venni a fordulatszámot. Itt ezt a luxust már nem lehetett megengedni, a szerdai nap este kőkemény a program, a Cannibal Corpse-ot váltja a Dark Funeral, majd őket az Amenra így lazán zsinórban… de ne szaladjunk ennyire előre. A menetrend szerint helyből magyar fellépővel kezdődött számomra a fesztivál, a Thy Catafalque-ot hallhattuk a nagyszínpadon 50 percben. Teljesen őszinte leszek, én azt vártam, hogy nagyon maximum pár százan fogják őket várni – kilóg az átlagból zenei szempontból, még világos van, első nap – ehhez képest ameddig a szem ellátott, hallgatók: magyarok és külföldiek egyaránt ordították a Szarvas szövegét, sőt, szerintem a Thy Catafalque működése során először circle pit-et láthattunk! Ha két évvel ezelőtt megkérdeznek, hogy lesz-e valaha is ilyen, a válaszom egy határozott nem lett volna. Az Akváriumban tartott koncerthez képest új elemek kerültek fel a setlist-re, és jó sok lemaradt a rövidített műsoridő okán (Kel keleti szél, Fekete mezők, Móló, Szarvas, Mezolit, Szamojéd freskó, Töltés, Napút, Trilobita, Jura). A setlist változása a fellépők névsorában is változást hozott, harmadik férfi énekesként a Watch My Dying-ból Veres Gábort köszönthetjük a színpadon.
Utána Rivers of Nihil, de elsőre inkább a Thy Catafalque dedikálást mesélem el. Állok a dedikálásra készülve, amikor egy nagydarab szakállas fazon jön velem szembe az akváriumos fellépés trikójában. Lazán odaszólok neki valami poénosat, amire angolul válaszol: nem érti – és ezen a ponton egy hosszabb beszélgetés kezdődött. Izlandi barátunk – aki amúgy Norvégiában született, de nem bírta népsűrűséget és elköltözött egy nyugisabb helyre – most repült el hazájából a Thy Catafalque-ért. Jönni fog ő szeptember 24-én is, teljesen le volt nyűgözve a zenétől – és nem egyedi az eset, a budapesti fellépésen voltak például olyan rajongók, akik egyenesen az Egyesült Államokból repültek ide. Szóval Rivers of Nihil. Számomra ők voltak a nap felfedezettje: hangsúlyos, mégis dallamos és fantáziadús zenét játszottak; nagyon kellemes, üdítő színfolt voltak a napi felhozatalból. Sajnos csak átvonulóban volt lehetőségem őket meghallgatni, de mindenkinek feltétlenül ajánlom a velük való további ismerkedést – többek között magamnak is. A menetrendemben a következő a Clutch volt és isten látja bűnös lelkem, de én pontosan 5 percig bírtam a fellépésüket követni. Eredetileg progresszív rock – hard rock irányból jöhetett a társaság (gitár-basszus-dob-ének felállásban), és én még a műfajra is többé-kevésbé vevő vagyok – annyira legalábbis, hogy belehallgassak –, de valahogy itt a dolgok nem akartak knappolni: a keverés egészen rettenetes volt (sajnos a Thy Catafalque sem szólt valami fényesen ezen a színpadon aznap), de számomra a Clutch zenéje összefüggéstelen riffek halmazát képezte, úgyhogy ezek után nem volt más választás: nyomás a meet&greet-be a Thy Catafalque-kal találkozni, majd futás tovább a Pathology-ra.
A kaliforniai csapat az egységsugarú zúzós death metal élményét nyújtotta számomra: jelentős technikai tudás, lendületes dalok, azonban én viszonylag nehezen tudtam bármi mondanivalót vagy megjegyezhető dallamot felfedezni a zenéjükben. Ne érts félre: nem bántom én őket, nem volt rossz, amit csináltak, csak kiemelkedően jó sem – és ennél a felhozatalnál nagyon-nagyon jónak kell lenni ahhoz, hogy az ember fölfelé tudjon kilógni az átlagból. A Pathology után pánikszerű csomagolás, és futás az Avatar fellépésére: ők voltak a fő színpad egyik fő fellépői. Tulajdonképpen ha a stoner-t, a doom-ot, a Kiss-t és a Batman-ből Joker-t keresztezzük, akkor nagyjából ezt a végeredményt kapjuk. A show tökéletes volt, ha a színpadi részét nézzük, akkor a napi műsor legjobb fellépői voltak – nem csak én gondolom így, a közönség is hihetetlenül lelkesen ugrált, circle pit-ezett és rángatta a rácsot, azonban ez a műfaj nem feltétlenül a hozzám legközelebb álló. Produkció szempontjából azt kell hogy mondjam, hogy az este legerősebb fellépése az Avatar volt, bár ez a meccs akkor még nem volt lefutva.
Színpadcsere következett, jött az At the Gates, akikről több fontos dolgot is meg kell említeni. Első és legfontosabb, hogy ők tökéletesen szóltak. A basszusgitárt figyeltem: tisztán lehetett hallani, hogy nem egy monoton, mindent elsöprő mély döngölést produkált a basszus, hanem a megfelelő frekvenciatartományban szépen tisztán kihallhatóan szólt a hangszerek egyikeként. A dobot sem sikerült túltriggerelni – számos esetben azt vettem észre, hogy csomószor a dob önmagában jól szól, csak éppen az egész mixet veri szét. Az At the Gates-nél nem volt ilyen problémám: korrekt, pörgős koncertet adtak, jól megugráltatták a közönséget, de mintha a hallgatóság figyelme ezen a ponton már lankadni kezdett volna – gondolom teljesen függetlenül az elfogyasztott sörök mennyiségétől.
Számomra teljesen ismeretlen volt az Evoken, úgyhogy még tettem egy tiszteletkört hátra kisszínpadhoz, hogy meghallgassam őket, és tudom, hogy viselkedésem nem méltó egy igazi riporteréhez, de én a harmadik szám után feladtam. A négyfős társaság egy alapvetően lassú doom-szerű zenét próbált összerakni, de számomra leginkább maga a zene hiányzott: ezek csak hangok voltak szépen sorbarakva és lassan, aprólékosan kipengetve – ám az, hogy egy adott dalnak van eleje, vége, közepe, mondanivalója, csúcspontja… ez nem igazán jött át, így az Evoken zenéjének lelkiismeretes tanulmányozása helyett inkább a vacsora és az ágy által nyújtott élményeket választottam az első nap végén.
Második nap: a Dark Funeral napja
És elkövetkezett a második nap, azaz a Dark Funeral napja. Ahogy erősödött a lineup, úgy sokasodtak a gondok – hogy miért is? Először is helyből sikerült a Dark Funeral-t tökéletes átfedésbe rakni a Me and that Man nevű formációval – ez tulajdonképpen Nergal könnyed lélegzetvételű rock-projektje, amire már régóta kíváncsi voltam – így viszont ez utóbbi kimarad. A nap fő problémája – mint mindig – a logisztika: egymás után fog fellépni a Cannibal Corpse, a Dark Funeral és az Amenra, és ezeket végig kéne fotózni a színpad előttről, végig kéne bulizni az első sorból, és meghallgatni a keverő mellől… A második nap elméleti megvalósítására több különböző forgatókönyv volt, és – nem túl nagy meglepetésre – a gyakorlati megvalósítás ehhez képest természetesen máshogy történt, azaz az mesterterv – miszerint a Tesseract, a Strigoi, a Pentagram, az Imperial Triumphant majd a fentebbi hármasfogat meghallgatása – azonnal felborult. A Tesseract-ba és Strigoi-ba csak belehallgatni sikerült, és tulajdonképpen az első olyan fellépés, ahol sikerül gyökeret verni, az a Pentagram koncertje volt. A műfaj veteránjai – annak ellenére, hogy a kisszínpadon kellett fellépniük – tulajdonképpen több fellépőt vonzottak aznap, mint a Nagyszínpad, és már onnantól, hogy a fellépők megjelentek, hatalmas tapsot kaptak – anélkül, hogy egyetlen hang is elhangzott volna. A hallgatóság lelkes volt, vevő erre a fellépésre – bár azt kell hogy mondjam, hogy aznap ez nem volt egy egyedi jelenség.
Hasonlóan lelkes volt a közönség az Imperial Triumphant fellépésén is, és teljesen meglepett a dolog, mivel hogy őket a legkisebb színpadra (Bastion) száműzték. Én teljesen biztos voltam benne, hogy nagyjából 50 ember lesz kíváncsi a fellépésükre – ehhez képest amíg sorbaálltam fotózni, csak gyűlt a közönség, gyűlt, gyűlt, gyűlt, és a végén annyian lettünk a színpad környékén, hogy tele lett a Bastion területe, és a bástya maga már nem is látszódott. Az Imperial Triumphant műfaja számomra egyfajta szélsőséget képvisel: kellemesen absztrakt és dekadens, viszont nagyon sokat kell dolgozni vele ahhoz, hogy ezzel párhuzamosan az élvezhetőség is megjelenjen. Sajnos erre most nem volt időm, ugyanis mindent elhajítva azonnal a Jinjer fellépésre kellett rohanjak.
Az ukránok egy tényleg élvezetes és nagyon kellemes előadást mutattak be, hallgatóként hihetetlen nagy élmény volt – és ezen a ponton két fontos dolgot meg kell hogy jegyezzek. Az egyik Tatiana énekhangja: nagy híve vagyok a női hörgésnek, mindemellett úgy gondolom, hogy ezt a műfajt az extrém metal területén nagyon kevesen tudják jól űzni, és az ukrán hölgy ezen a pályán egy kiemelkedő tehetség. A másik pedig – ami adta magát a kezdetek kezdetétől – egy ukrán zenekar fellépése bármilyen fesztiválon: kérdés volt, hogy milyen hivatkozás lesz az általános politikai helyzetre. Ez ügyben Tatiana pillanatok alatt segített nekünk orientálódni, ugyanis a „Fuck you, Putin, we want our country back!” felkiáltással felkonferált dal, azt hiszem, nem nagyon hagyott kétséget az ügyben. A fellépés végén is alapvetően nem pólókat, posztereket, hanem ukrán zászlókat dobáltak fel a zenekarnak dedikálásra. A Jinjer fellépése után rövid szünet következett a menetrendben, testben és lélekben is fel kellett készülni az utána következő tripla csapásra.
A Cannibal Corpse kezdése egy pár percet csúszott, Erik Rutan egyik ládája – természetesen az, amelyik be volt mikrofonozva – a kezdés előtti utolsó percben elnémult, úgyhogy gyors átépítés következett: ládacsere, és már nyomhatták is a fiúk. Az ideális tudósítónak egyszerre három helyen kéne jelen lennie: a színpad előtt fotózni, az első sorban látni és valahol 200 méteres távolságban hallgatni. Miután összesen egyen voltam, így ezen funkciókat csak hézagosan tudtam ellátni: az első sorból fotózás közben csak statikus zaj jött a ládákból, nem lehet a zenészeket egyáltalán hallani, viszont Péter barátom – aki hátul ült a nagy színpadok mögötti magaslaton – azt mondta, hogy valami egészen fantasztikus volt a zenei élmény, minden kristálytisztán szólt, és ő, aki nem vevő a death metal-ra, teljesen le volt nyűgözve; belátta bűneit, és már másnap csendesen elvonult vezeklésként Cannibal Corpse-ot hallgatni. Gondolom, nem mondok újdonságot a tempó és a lendület tekintetében: itt már-már fokozhatatlan dolgok történtek. Engem mindig lenyűgöz a zenekar gitárosainak gyorsasága, technikássága és precizitása; ez egy olyan kombináció, amit csak a műfaj legnagyobbjainak adatik meg (Scourge of Iron, Inhumane Harvest, Evisceration Plague, Necrogenic Resurrection, Condemnation Contagion, Fucked With a Knife, Kill or Become, The Wretched Spawn, I Cum Blood, Unleashing the Bloodthirsty, Devoured by Vermin, A Skull Full of Maggots, Stripped, Raped and Strangled, Hammer Smashed Face). Külön kiemelném a dob szerepét, amelyik tulajdonképpen nem kíséretként, hanem egy erőműként működött a háttérben; nem csoda, hogy mindettől a hallgatóság teljes mértékben megőrült, és hihetetlen mozgás, ugrálás támadt a színpad előtt. Aznap este talán a Cannibal Corpse fellépésre voltak a legtöbben kíváncsiak – amikor megkerültem a hallgatóságot, hogy átslisszoljak a Dark Funeral-ra, akkor tulajdonképpen nem nagyon volt hely a közönség vége és a hátsó fal között szóval.
A Dark Funeral jellemzően – legalábbis számomra – a mindent vagy semmit fellépő: ha jó a keverés, akkor csodálatosan szólnak, pontosabban megfogalmazva élvezni lehet a bonyolult harmóniákra épülő dalaikat, ha csapnivaló, akkor néznivaló talán még mindig akadhat, ám a zenei élmény messze lesz a tökéletestől. Sajnos – akárcsak a Gothom-on három éve – az idén is problémákkal kellett szembesülni: az első sorban én még csak-csak hallottam valamit a két gitárból (különösen akkor, amikor a duplázó éppen nem ment), egészen jól lehetett hallani, hogy melyik dalnál járunk és azon belül is nagyjából merre, ezzel ellentétben Péter barátom hátul a kakasülőn csak egy kásás masszát hallott az egészből, ahol a széttriggerelt dobok teljesen elnyomták a hangképet. A feladat nem lehetetlen, meg lehet csinálni ezt a keverést normálisan is, például az előző nap az At the Gates fellépése tökéletesen és kristálytisztán szólt… A fiúk a nagy klasszikusokból válogattak, legnagyobb meglepetésemre kimaradt a Hail Murder, viszont két dalt is beemeltek az új albumról (Unchain My Soul, The Arrival of Satan’s Empire, My Funeral, Leviathan, Open the Gates, When I’m Gone, The Secrets of the Black Arts, Nail Them to the Cross, Let the Devil In, Where Shadows Forever Reign). A Dark Funeral végére jelentősen megcsappant a közönség létszáma, a legkevésbé sem álltunk szorosan: vélhetően a hallgatóság azon metszete, aki egyszerre akar Cannibal Corpse-ot, Dark Funeral-t és Amenra-t hallgatni, meglehetősen csekély létszámú lesz… majd ezek után spuri át a tömegben a Amenra-ra.
Az Amenra a zenéjéről és magyarországi fellépéseiről az utóbbi időben többször is beszámoltunk; valahogy itt és most azt a mindent elsöprő őserőt nem igazán lehetett érezni – vagy azért, mert hajnali fél egyre már a hallgatóság is megfáradt, vagy azért, mert az utolsó három zenekar stílusai a metal palettájának három átellenes sarkából voltak valók… Vélhetően a közönség döntő többsége is így volt ezzel, a fellépés közepe táján ekkor már csak nagyon hézagosan álldogálltunk. Persze bólogattak a népek szorgalmasan – nem is nagyon lehet mást csinálni erre a zenére –, de valahogy a hallgatóságból kifogyott a lendület és tízórányi zenehallgatás (meg filtrálás) után már nem sikerült hiánytalanul átvenni az Amenra mondandóját (The Pain It Is Shapeless We Are Your Shapeless Pain, Razoreater, De evenmens, Terziele.tottedood, Plus près de toi, Am Kreuz, A Solitary Reign, Diaken).
Harmadik nap: a Necrophobic és a Valkyrja napja
A másnap reggel ismételten tervezéssel kezdődött – egy fesztiválos nap során fontos, hogy valahogy eligazodjunk a zenekarok útvesztőjében. Mint általában mindig, úgy most is jelentős átfedések voltak: a Katatonia és az 1914 egy slotban fut egymástól 300 méterre, majd szünet, utána a Paradise Lost félig-meddig átfedve az Uada-val. Ezek után Necrophobic – amelyik szintén átfed az Uada-val –, majd szünet csak azért, hogy fél tizenkettőkor kezdődjön a Cradle of Filth, majd később a Valkyrja… nehéz napnak ígérkezik a csütörtök, meglátjuk, hogy mi lesz majd belőle, de annyi már így most délelőtt borítékolható, hogy a Valkyrja-n kerítéstámasztás-fejlógatás lesz a program.
Késő délután a Katatonia-val kezdődött a program, akik nem éppen az évszázad setlist-jével érkeztek, viszont nagyon kellemes produkciót adtak elő, és – ami mindennél fontosabb – sebészi pontossággal hallatszott az összes hangszer. Nekem rohannom kellett tovább a 1914 fellépésére, de Péter barátom, aki majdnem az egész koncertet végighallgatta, a lehető legpozitívabban nyilatkozott – mindenképpen érdemes volt időt szánni rájuk.
Ezzel párhuzamosan az 1914 színpadja előtt és a színpadon is már javában ment a buli, két okból is. Először is a kisszínpad teljes mértékben megközelíthetetlen volt, annyian voltak kíváncsiak az ukránok fellépésére; a másik pedig, hogy régi jó szokásukhoz híven a fellépés nem szigorúan a színpadra korlátozódott: az énekes, Dmytro hosszú köröket tett nemcsak a színpad előtt, hanem a közönség soraiban is. Természetesen a zenekar alapvető tematikája, outfit-je és az általános politikai helyzet okán megkerülhetetlen volt, hogy valami elhangozzék az Ukrajnában zajló „különleges műveletek”-ről, és ezzel kapcsolatban a zenekar teljesen egyértelművé tette az álláspontját: ezen a fesztiválon nem először és nem másodjára hallatszott fel a „Fuck Putin”, amit a közönség kivétel nélkül elképesztő üdvrivalgással fogadott.
A terv szerint az 1914 után üresjárat; engem annyira nem érdekel az Asphyx, gondoltam, bemegyek kicsit fotózgatni – és ezzel életem egyik legjobb döntését hoztam meg. A négyfős társaság tulajdonképpen öregfiúk élményzenéjét játszotta. Számomra meglehetősen egységsugarú volt a zene, de ez nem is számított: igazából a vigyorogva zenélés, a poénkodás és az egymással való folyamatos hülyéskedés mutatta, hogy mennyire közvetlenek is a fiúk a színpadi működés közben. „Ittatok sört?” – kérdezte Martin. „Igyatok, mert anélkül nem lehet zenélni meg zenét hallgatni!” – mondta. – „Én már vén szar vagyok, nekem meg vízzel kell hígítanom” – na, volt is erre nagy röhögés. Azzal együtt, hogy a zenéjüket nem nagyon ismerem és a műfaj sem igazán tartozik a kedvenceim közé, a nap egyik kiemelkedő fellépését az Asphyx produkálta.
Színpadváltás, Paradise Lost, és innentől kezdett a buli egy kicsit összetettebb lenni. Látszott, hogy utána futás az Uada-a majd Necrophobic-ra, ez utóbbi kettőbe csak belehallgatni lesz esélyem. A Paradise Lost – legalábbis a harmadik dalig – a fesztivál legjobb keverését hozta: kristálytisztán szóltak, úgyhogy a hangzásra legkevésbé sem lehet panasz, ám a setlist-re talán már inkább. Úgy tűnik, hogy most a kevésbé ismert vagy kevésbé népszerű dalaiból válogattak az estére; persze az olyan kulcsfontosságú és még számomra is szívdobogtató tételek, mint például az As I Die azért nem maradhattak ki (Enchantment, Forsaken, Blood and Chaos, Forever Failure, Faith Divides Us – Death Unites Us, Eternal, One Second, The Enemy, As I Die, Embers Fire, Say Just Words, No Hope in Sight, Ghosts). A Paradise Lost fellépésének közepe volt az, amikor a központi kivetítőn megjelent a felirat: az Uada egy tagja lekéste a gépet, úgyhogy a fellépés elmarad. Ez bizonyos szempontból megegyszerűsítette az életemet: innentől szépen hézagmentesen át lehetett menni Necrophobic-ra, ahol minimális munkával az első sorba be tudtam küzdeni magam.
Világéletemben mindig tiszteltem azokat a zenekarokat, akik képesek a színpadon is úgy tenni, mintha otthon lennének a próbateremben. A zenekar tagjai teljes vértezetben, corpsepaint-ben, hónuk alatt a gitártokkal fölsétálták a színpadra, kipakolták a pedálsorokat, bekötötték, majd ezek után szépen elvonultak bemelegíteni. Ez elsőre viszonylag alapnak tűnik, de én egyre nehezebben viselem azt a felhajtást, amit egy csomó hasonló kategóriájú zenekar körül megy, ahol nagyjából két külön szakembert tartanak arra is, hogy a művész urakból a keresztbe álló fingot kiszívják. A Necrophobic minden különösebb cirkusz nélkül beindult, és a fesztivál egyik legerősebb koncertjét adtak. A hangzás nem volt tökéletes; remekül hallatszott a két gitár, amikor éppen nem volt dob meg basszus, de sajnos a duplázó azonnal elnyomta őket, amikor megindult; mindenesetre azért bő egy gitár hallatszott a kettőből. Engem mindig megdöbbent az a lendület, ahogy játszanak, és személyes kedvencem a zenekarból Sebastian, a langaléta fekete hajú gitáros, aki kétkezes szólózás mellett szokott énekelni, mindezt a lehető leglazábban téve. Ne legyen félreértés: a Necrophobic nem főállású zenekar, minden zenekari tagnak van valami civil munkája, tehát ez a produkció, amit a színpadon lehetett látni, tulajdonképpen egy hobbiprojekt eredménye.
Szervesen adta magát, hogy a Necrophobic után a Cradle of Filth-re sétáljak át; korán érkeztem, úgyhogy belehallgathattam a Mercyful Fate végébe. A Mercyful Fate stílusa nem az enyém, de ha már tálcán kínálták, hát üsse kő, meghallgatom. Vonatkoztassunk el a cirkusztól, a színpadi képtől meg az összes ehhez hasonlótól, szerintem ezek mérsékelten fontosak; viszont amit feltétlenül szeretnék kiemelni, az King Diamond énekhangja. Az öregfiú a 66. életévét tapossa, ehhez képest úgy kiénekelte a magas hangokat, hogy én csak pislogtam. Tájékoztatásul: a Primordial-ban énekelő Alan (Nemtheanga) éneklése esetében lehet hasonló hangmagasságokat találni – illetve lehetett annak idején; a 30-as éveit taposó Nemtheanga még ki tudta őket énekelni, mostanra viszont az ő énekteljesítménye már csak árnya önmagának.
A Cradle of Filth-re nem tudom, hogy hányan voltak kíváncsiak – én csak annyit láttam, hogy a sajtó számára fenntartott kaput meg sem lehetett megközelíteni, és a fellépés után a közönség és a hátsó téglafal között sem lehetett elférni, annyian hallgatták őket. Számomra a Cradle of Filth mindig egy bonyolult kérdés volt: a korai albumaikat szeretem, a későbbiek – talán az utolsó kivételével – nagyon erős munkák, de igazából (és most el lehet kezdeni megkövezni) ha a színpadképre 30%-kal kevesebbet fordították volna, és ugyanezt mondjuk a keverés minőségébe nyomják bele, akkor engem kilóra megvettek volna. Itt is jelen volt a szokásos probléma: a két gitárból jó esetben hallatszik bő egy, erre már lassan azt mondom, hogy megszoktam. Szerencsére az énekeket sikerült rendesen lekeverni – hogy mennyire szerencsés mindez, persze kérdéses. Dani énekhangja tökéletesen hallatszott, és nem éreztem igazán, hogy megfáradt volna az elmúlt években. Tökéletesen ki tudta énekelni a legmagasabb sikításoktól elkezdve a legmélyebb hörgéseket is, azonban az új énekes-billentyűs hölgy (Zoë) magasaival a legkevésbé sem voltam elégedett. Dani eddig valahogy egészen jó szopránokat válogatott össze erre a szerepre, ám az új kishölgy magas énekhangja kicsit vonyításra vagy vinnyogásra hajazott, mintsem egy szopránénekesi hangra. Határozottan nem tetszett ez a típusú énekhang, de nem nagyon volt időm elmélkedni ezen, merthogy tekernem kellett a Valkyrja fellépésére.
Nagyon-nagyon helyesen tettem, hogy időben érkeztem – a késői óra ellenére is jelentős tömeg állt a színpad előtt; szépen felvonultak a művész urak, és kezdetét vette a zúzás. A Valkyrja sokkal bonyolultabb zene, mint amilyennek látszik vagy felületes hallgató számára hallatszik. A két gitár először is két eltérő dolgot játszik – szóló nincs –, viszont akárcsak a Dark Funeral, ők is a konszonanciák és disszonanciák egymásra épülésével játszanak, kicsit persze más módon: náluk alapvetően a disszonáns hangközök a dominánsak. Eszméletlen pörgetést adtak elő, az amúgy sem túl lassú és egyszerűnek sem mondható zenéjük teljesen letaglózta a közönséget. Igazából ha a két gitár egy kicsit jobban hallatszott volna, akkor tulajdonképpen ideálisnak nevezhetném a produkciót. A Valkyrja-t volt szerencsénk nem is olyan régen Budapesten a Marduk előzenekaraként meghallgatni, és szerény véleményem szerint az a fellépés csak gyenge árnyéka volt ennek a Brutal Assault-os produkciónak. Egyelőre a harmadik nap végénél tartunk, a fesztivál legjobb fellépését számomra a Valkyrja produkálta. Persze nem kell temetni a dolgot, nyitott még a verseny: péntekre várjuk ugye Abbath papát és a Swallow the Sun-t, és szombaton itt lesz nekünk Gaahl, az Arcturus és a Mayhem, úgyhogy a fesztivál koncertje helyezésre még bőven vannak jelentkezők.
Negyedik nap: Abbath napja
A pénteki nap viszonylag rövidnek de intenzívnek ígérkezett. Jómagam nem vagyok híve a death metal és a grindcore házasításának, ugyanakkor még élénken emlékszem a francia Benighted Gothoom-on előadott produkciójára, amelyik valami egészen elképesztően fantasztikus volt – úgyhogy nem volt más választás, nyomás a Benighted fellépésére. Fegyelmezős a zene, így élő ember nem gondolná… de ez a fellépés tulajdonképpen örömzenélés volt. A zenészek fülig érő szájjal játszottak a színpadon, a közösség szintén fülig érő szájjal ugrált – részint egymáson keresztül be a színpad elé –, úgyhogy a Benighted ismételten egy csodálatos és hihetetlenül élvezetes fellépést produkált. Volt szerencsém pár órával később összefutni az énekes Julien-nel, aki egy nagydarab, izmos és iszonyatosan jófej figura; összepacsiztunk, és nagyon hálás volt a pozitív visszajelzésekért.
A következő esemény a Swallow the Sun: ha minőségi doom metal-ról beszélünk, akkor az valahol arrafelé keresendő, amerre a Swallow the Sun zenei működése található. A lassabb klasszikusokkal kezdték a fellépést, hogy aztán a közeptájtól a gyorsabb dalokra váltsanak. Viszonylag kiegyensúlyozott repertoárral jöttek, az alapvető, minden fellépésükön kötelező tételek ugyanúgy elhangzottak, mint az újdonságok. Nagy taps, nagy éljenzés fogadta őket, és figyelem: nemsokára Magyarországon is köszönhetjük őket.
A pénteki nap – és egyben az egész fesztivál – legfontosabb fellépése Abbath koncertje volt számomra. Én teljesen elcsodálkoztam, ugyanis azt hittem, hogy a fellépés előtt százával fognak tömegelni az Immortal– és Abbath-pólót viselő rajongók csak azért, hogy közelből láthassák a Mestert és egy levegőt szívhassak vele – ehhez képest a fellépés kezdete előtt húsz perccel is egy sor állt a rácsba kapaszkodva, meg még ötvenen lődörögtek mögöttük. Na persze ez az állapot nem tartott sokáig – összerakták a színpadon a cuccot, beemelték a dob elé hatalmas nagy fémből készült Abbath feliratot (micsoda élmény lehetett összecsomagolni és a fél világon át röptetni), majd kezdetét vette a fegyelmezés. Klisé, de Abbath fellépései mindig méregerősek; én az Immortal-lal együtt most láttam őt nagyjából tizedjére, és azt kell hogy mondjam, hogy talán az eddigi legjobb koncertjét adta. A setlist két nagy részre volt osztható: az első kétharmadban saját tételeket játszott az öregfiú, az utolsó egyharmadban pedig Immortal-”feldolgozásokat” (Winterbane, Ashes of the Damned, The Artifex, Dread Reaver, Hecate, Warriors, Acid Haze, Dream Cull, In My Kingdom Cold, Beyond the North Waves, Withstand the Fall of Time, The Rise of Darkness, All Shall Fall). Meg kellett állapítsam, hogy az Abbath élőben nagyságrendileg jobban szól, mint konzerven: az első saját albumát időnként meg-meghallgatom, a másodikat talán egy kicsit gyakrabban, ám az utolsóval jelentős fenntartásaim vannak. Ehhez képest ezek a dalok élőben lehengerlően szóltak – és ezt nem csak én gondoltam így, hanem az egymás nyakán ugráló-ordibáló-tomboló banda is. Jelentős változás az eddigi fellépésekhez képest, hogy azt az energiát, amit a bohóckodásba szokott nyomni, azt most a zenélésre fordította bőrpáncélos barátunk. Nem volt rákjárás meg pofavágás meg egy csomó üresjárat – faltól falig kitöltött az időt, és nagyon keményen nyomta a bulit. Csak egy tipp, de erős a gyanúm, hogy most nem nagyon piált fellépés előtt; mindenesetre az egyik – ha nem a – legerősebb és legütősebb fellépését hozta össze. Figyelem, nemsokára turnéra indulnak a Watain-nal, úgyhogy irány a függők számára irány München.
A következő tétel az listán a Panzerfaust lett volna – szerencsétlenek a lehető legrosszabbkor léptek fel az egész fesztiválon, ugyanis a slotjuk 100%-ban át fedett Abbath koncertjével; szerencsére sűrűn koncertező társaságról van szó, de őket nagyon sajnálom, hogy ki kellett hogy hagyjam. Az Abbath után felmerült a szokásos kérdés: ezek után még mit tud adni ez a fesztivál aznapra? És a válasz az volt, hogy sok alvást – egy ilyen fellépés után tulajdonképpen már nincs miért maradni és mit meghallgatni, úgyhogy a döntés az volt, hogy irány haza az Abbath-on készült 850 fotót leválogatni.
Ötödik nap: Gaahl és az Arcturus napja
A szombat a fesztivál záró napja, amelyik minimum egy nagyon fontos csemegét rejteget. Három zenekar is szerepelt a kötelező programok listája – és nem fogod kitalálni, mind a három norvég. Nagyon kíváncsi voltam Gaahl papa fellépésére – kétszer lett volna lehetőségem látni őket az utóbbi években, és mind a kétszer lemondták a fellépést, úgyhogy már nagyon vártam, hogy Kristian-t újra színpadon láthassam (utoljára ez a klasszikus felállású Gorgoroth-tal történt 2005-ben a Kultiplexes fellépésen). Szívemnek nagyon kedves csemege az utánunk következő Arcturus – fantáziadús élményzene progresszív elemekkel és Vortex énekével; hála annak a jóistennek, most nem sikerült hajnali háromra berakni őket, mint a múltkor. És természetesen nem lehet kihagyni az aznap duplázó Hellhammer másik zenekarát, a főszínpadon (majdnem) záróként fellépő Mayhem-et, úgyhogy a búcsúnapra ők ígérkeznek kötelezőnek. Ott van még a listámon természetesen a Gaerea, akik úgy fednek át az Arcturus-szel, hogy lehetetlen megnézni őket, ennek okán csak programváltozás esetén esélyesek, továbbá ott volt még a listán az Undergang és az Insomnium is. Tekintettel arra, hogy pár hete láttam őket a Dürer-ben, a Malevolent Creation fél kettes fellépése sajnos számomra már egészen biztosan elmarad… Végülis a fesztivál utolsó napjára számomra rövidített program maradt: saját magammal abban állapodtam meg, hogy egy kicsit lődörgők-nézelődök-bámészkodok, majd elvonulok a kisszínpadhoz. Lógott az eső lába, amikor a Gaahl’s Wyrd zenészei felvonultak a színpadra, megjelent Kristian, és kezdetét vette a buli. A Gaahl’s Wyrd azon zenekarok közé tartozik, akik élőben sokkal jobb bulit nyomnak, mint amennyire a konzervfelvételen szólnak. A zenélésen túl azért nagyon sok minden nem történt: show-elemek nem voltak, így semmi sem vonta el a figyelmünket Gaahl hangjának élvezetétől (Ghosts Invited, Carving a Giant, Aldrande Tre, Carving the Voices, Through and Past and Past, Exit – Through Carved Stones, Alt Liv, Prosperity and Beauty). A Gorgoroth-ban annak idején ő tulajdonképpen egyetlenegy fajta énekhangszínt használt, és olyan érzésem volt, hogy ez a hangszín finomodott, sőt voltak majdnem teljesen tiszta énekrészek is. Nagyon kellemes volt hallgatni, és egyben egy tökéletes felkészítő volt a nemsokára elkövetkezendő budapesti koncertjükre.
Gyors átszerelés, és az eső lába már inkább lógott mintsem csöpögött, amikor megjelent a színpadon Jan Axel von Blomberg, hogy beüzemelje az Arcturus-t működtető erőművet. Semmi különösebb cirkuszolás meg urizálás nem volt: az urak apránként feltelepítették hangszereiket-effektjeiket a színpadra, és az egyre intenzívebben csöpögő esőtől keretezve megkezdődött a fellépés. Amit pozitívként lehet említeni, az a keverés. Az átlagosnál sokkal több, tulajdonképpen akár egy háromnegyed is hallatszott Knut gitárjából – viszont sajnálatos módon a billentyűből egy árva hangot nem lehetett hallani. Simen színpadi produkciójával a legkevésbé sem voltam elégedett: sokszor teljesen rosszul lépett be, volt olyan, amikor rossz helyen kezdett el egy adott versszakot énekelni, majd később folytatta a megfelelő ponton; sőt volt olyan is, hogy adott versszakok adott részeit egyszerűen elhagyta. Nem olyan nagy az Arcturus diszkográfiája, elég jól ismerem a dalokat, úgyhogy sajnálatos módon ezek a hibák ordítóak voltak. Hogy ez pusztán figyelmetlenség vagy pedig egy erőteljesen megemelt véralkoholszint eredménye, nos, ez nem derült ki, viszont sajnálatos módon jelentős mértékben tönkrevágta az Arcturus fellépését. Fotók az első öt percben készültek, utána már nem; megállás nélkül szakadt az eső. Ekkor úgy voltam vele, hogy minden tiszteletem a Mayhem-é; jó pár hónappal ezelőtt láttam őket Budapesten, úgyhogy ilyen időjárási körülmények között a leghelyesebb döntés hazahúzni csomagolni és felkészülni a másnapi hazaindulásra.
Mérleg
Összességében meg vagyok lőve a fesztivál mérlegével. Volt 150 zenekar, ebből én tizenhétre voltam alapvetően kíváncsi, a többivel úgy voltam, hogy ha már arra járok, belehallgatok. Ebből a 17-ből kettő elmaradt (a Winterfylleth és az Uada), jó pár egymással átfedésben volt (lásd Abbath és a Panzerfaust, avagy Arcturus és Gaerea). Volt egy jópár, ami valami teljesen lehetetlen hajnali időpontban kezdődött, és sajnálatos módon azoknál a zenekaroknál, ahol kulcsfontosságú volt a keverés, nos, ott ez nem igazán teljesült. Kaptunk egy kellemes Thy Catafalque-ot, egy remekbe szabott Abbath-ot, egy kiemelten jó Necrophobic-ot és Valkyrja-t. A Cannibal Corpse és az Asphyx remek volt, szintén élveztem a Benighted produkcióját is. A Dark Funeral jól nézett ki, ám csapnivalóan szólt; a Cradle of Filth tulajdonképpen teljesen rendben volt (a női ének kivételével); a Gaahl’s Wyrd hiánypótló volt, viszont Simen agyoncsapta az Arcturus összes erőlködését. Egyelőre nyitott a kérdés, hogy mi is legyen jövőre. Egészen biztosan van egy olyan lineup, ami miatt kasszát-kapát elhajítva rohanok a Brutal Assault-ra jegyet venni. Az is lehet, hogy hiánypótlás lesz: azt a pár csemegét, amit itt nem sikerült meghallgatni, lehet, hogy ilyen-olyan szóló koncertek formájában fogom megnézni. A fesztivál mérlege összességében szerintem pozitív: egy korrektül megszervezett, precízen működő, jól összerakott gépezet volt, olyan zenei felhozatallal, amit szóló koncertek formájában hosszú-hosszú évek alatt egy kisebb vagyonért lehet csak meghallgatni.
Írta: Á
