fbpx

A flamand út – Amenra, E-L-R, Ylva az A38-on

Mi is a black metal? Ezt a kérdést kivétel nélkül minden, a műfajban tevékenykedő interjúalanyunk megkapja és teljesen vegyes válaszokat szoktunk rá kapni egy meglehetősen tág spektrumban. Ezzel együtt egy jó pár pontban azért közösek a válaszok: az interjúalanyok elmondás szerint a black metal egy olyan valami, ami folyamatosan lebontja és elemeire szedi a már létrehozott black metal-t csak azért, hogy ezen az úton, a rombolás segítségével valami újat alkosson. A rombolás részint eszköz, részint út, de mindenképpen az alkotási folyamat része; miután létrehoztunk valamit, nem nyughatunk addig, ameddig annak lerombolásával valamit újra nem teremtettünk. Kicsit olyan ez, mint a dialektika: “minden fogalom a fejlődése közben az ellentétébe csap át, hogy aztán az ellentétével együtt egy magasabb egységbe olvadjon (tézis, antitézis, szintézis elve)” – írta Hegel. Ez a ciklus a végtelenségig folytatódik, és az interjúalanyok definíciója szerint leginkábbis ez tekinthető black metal-nak – és ami nem bír ezekkel a karakterekkel, az nem is minősíthető annak.

Azt az apróságot már csak félve és zárójelben teszem hozzá, hogy pár interjúalanyunk a saját zenéje esetén biztosan nem tudja demonstrálni ezeket az ismérveket. Nos, az Amenra és a körülötte kialakult flamand holdudvar, valamint a ma esti vendégek kísérletező jellegű zenéje – nevezhetjük post metal-nak, experimentális metal-nak, sludge-nak hogy drone-nak – tökéletesen és jól szimbolizálja, hogy az általunk ismert és szeretett black metal hogyan változik és alakul át a szemünk láttára. Diffúz, hogy a műfaj mikor született – ki ide, ki oda teszi ezt az időpontot –, de azt azért állíthatjuk, hogy 30 évvel ezelőtt meglehetősen egyveretű volt az a zene, amelyik napjainkban jelentős átalakuláson megy keresztül, és ez tulajdonképpen az orrunk előtt zajlik le – vagy zajlott le ezen az estén.

Az este első vendége az ausztrál Ylva volt, akik teljesen kísérleti metal-t játszottak; a pontos besorolást nem fogom tudni megtenni. Hogy mitől kísérleti a kísérleti metal? Attól, hogy próbál valamit – vagy akár mindent – máshogy csinálni, mint ahogy azt amúgy a nagykönyv szerint kellene; persze ez egy primitív és leegyszerűsített kép, de nem feltétlenül hamis. Ha sikerül, akkor nyert és hallgatható a produkció, ha nem, akkor rettenetes. Az Ylva fellépése során fények nem voltak, három darab kétméteres fehéren világító cső szolgáltatta a teljes fénymennyiséget, a sötéthez pedig egészen különös zenei aláfestést kaptunk.

Számos esetben a hangszerek szerepe volt az, ami teljes mértékben felcserélődött – volt olyan, amikor a gitáron pengetett félig-meddig torzított akkordok adták a kísérletet, és közben a dob próbált szólóhangszerként üzemelni. Számos esetben az összhangzatok kialakulása-fejlődése adta a zene erejét: létrejött egy disszonáns összhangzat, amihez képest egy még disszonánsabb keletkezett, majd egy még disszonánsabb és még disszonánsabb, amit egy idő után kellemes, konszonáns összhangzat oldott fel – pont azelőtt, hogy a hallgatót az őrületbe kergette volna. Érdekes volt a játék ritmusa: számos esetben a gitár és a dob többé-kevésbé független életet élt egymástól, hogy aztán a nagy függetlenség végén egymásra találjanak.

Az ausztrálokra fél óra jutott, utána gyors szünet következett, és beszerelték a következő zenekart, a svájci E-L-R-t. Az erősítőket gyertyákkal és virágokkal díszítették, ami nem túl szokásos ebben a műfajban, majd kezdetét vette a következő fellépés. A két hölgy (és a dobos úriember) az előzenekarhoz képest stílusában eltérő zenét játszott: sokkal kevésbé volt kísérleti jellegű, ugyanakkor határozottan egyéni karakterekkel rendelkezett. A muzsika számos esetben monoton, ismétlődő részek váltogatásából állt, ami sok esetben rossz kritika lenne, megfelelőn elhelyezve viszont remek kifejezőeszköz – gondoljunk csak a mantrákra. Érdekes megoldás volt a zene sebességével való játék, amit alapvetően a gitár szabályozott, a dob tulajdonképpen csak a tempó tartását segítette, olyannyira, hogy a sebességet meghatározó lábdobot végülis alig lehetett hallani. A hölgyeknek öt dalra jutott idejük, majd kezdetét vette a főzenekar beszerelése.

A flamand társaság, az Amenra simán felsétált a színpadra, és kezdetét vette az a zúzás, ami miatt jöttünk. Ez a zene nem volt annyira experimentális, mint az Ylva – minden bizonnyal a kegkonzervatívabb volt az összes fellépő közül –, és talán emiatt sokkal összeszedettebb, sokkal határozottabb volt a dalok szerkezete. Határozottan jól játszott az Amenra a ritmusok ellenpontozásával, illetve az egymással “inkompatibilis” ritmusok alkalmazásával is. Egy kézzelfogható példa: próbáljunk meg hosszú magyar mondatokat például olaszos hangsúlyozással mondani, azaz tegyük a hangsúlyt az utolsó előtti magánhangzóra – meglehetősen egyedi lesz a végeredmény, és hogy jól csináljuk-e, az innentől már csak rajtunk és a választott nyelven múlik.

Az Amenra is hasonlóval játszott: a szöveg által szervesen megkívánt ritmust a zene teljes mértékben ignorálta (és viszont), és ezzel egy meglehetősen egyedi feszültséget adott a fellépésnek. Akárcsak a előző két fellépő esetén, úgy az Amenra-nál is inkább a zene belső dinamizmusa volt az, ami a sebességet meghatározta: sokkal inkább a gitárok és a basszusgitár ritmusa, mintsem a lábdob. Külön kiemelendő a szólógitár szerepe: azzal együtt, hogy a neve alapján szólókat várnánk, sok esetben Mathieu Vandekerckhove inkább egyfajta magas frekvenciájú kísérletet biztosított a többi hangszer mellé. Végül, de nem utolsóként, megemlítendő az énekes (Colin van Eeckhout) teljesen eksztatikus, már-már önkontrolt vesztett énekstílusa is, ami egy egészen határozott karaktert adott az egész fellépésnek (TPHS, Boden, Plus près de toi, Razoreater, A Solitary Reign, Thurifer et Clamor ad te Veniat, Terziele tottedood, Am Kreuz, Diaken).

Flandriában valami nagyon izgalmas történt lassan bő húsz évvel ezelőtt. Az a klasszikus black metal, amit mi régi Dimmu Borgir-ként, Borknagar-ként, Immortal-ként, Emperor-ként vagy Dark Funeral-ként ismerünk, több fajta módon is változott megszületése óta, de valahogy ez az egész flamand társaság egy teljesen egyedi irányba indult el. Itt egy nagyobb konglomerátumról van szó, ahol az Amenra a központi egység – hozzá van szorosan belinkelve többek között a Wiegedood és az Oathbreaker –, és nagyon úgy tűnik, hogy ez a társaság tökéletesen megvalósította azt, amiről nagyon sokan csak beszélnek a black metal nagyjai közül. Az a folyamat, ami tulajdonképpen a black metal léte és sajátja – a folyamatos újraépülés – éppen az orrunk előtt zajlik le. A húsz-harminc évvel ezelőtt létrehozott építményt éppen most szedik elemeire a flamandok, hogy valami teljesen más készülhessen belőle; hát ezt láttuk-hallottuk szerda este.

Írta: Á

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/