Abbath: Outstrider lemezkritika

Izgatottan és meglehetősen félve vártam július első hetét, és az izgatottságnak és félelemnek ugyanaz volt az oka: négy év után Abbath új albumot adott ki. Nagyon nehéz helyzetben van a kritikus, ha a kedvenc zenekaráról – illetve egészen pontosan kedvenc zenészének legújabb munkájáról – kell hogy kritikát írjon. Jómagam húsz évvel ezelőtt szerettem bele az Immortal-ba, egészen konkrétan Olve Eikemo munkáiba – így aztán az utóbbi tíz évben mindig volt miért izgulni. Tíz éve jelent meg a klasszikus Immortal utolsó albuma (All Shall Fall), utána pedig hosszú csönd következett, majd 2015 márciusában egyszercsak a semmiből bejelentés érkezett: Olve és Harald sógor útjai különválnak, az Immortal széthullik, és Abbath a saját neve alatt létrehozott formációval folytatja. Igazából láthattuk, hogy az Immortal – a klasszikus Immortal – két fele mire képes külön-külön. 2016-ban jelent meg Olve saját neve alatt futtatott zenekarának Abbath című bemutatkozó anyaga, amelyik nagyon sok Immortal-os stílusjegyet viselt magán, de igazából a nagy klasszikusokat albumokat csak megközelíteni tudta, utolérni a legkevésbé sem. Nem olyan régen az Immortal maradéka – Peter Tägtgren-nel kiegészülve – adott ki új albumot, és sajnos ez azért nem hozta teljesen az elvárásokat. Úgyhogy izgalommal ugrottam neki a hangzónak – persze nem ez volt az első alkalom, előtte bele-belehallgathattam az anyagba, hiszen Abbath nagyon trükkösen apránként csöpögtetett információkat az új albumról, és az utóbbi pár hónapban egy-egy dal, összesen három, szabadon elérhetővé is vált. Nos, ezen hosszú előjáték után lássuk csak, hogy mit tett le az éppen aktuális felállás (Olve Eikemo: ének és gitár, Ole Andre Farstad: gitár, Ukri Suviletho: dobok, és Mia Wallace: basszus) az asztalra.

Az új album kilenc tétellel bír, ebből az utolsó egy Bathory-feldolgozás, marad tehát nyolc. Az egész album hossza 38 perc, a dalok átlagos hossza négy – négy és fél perc környékén van, ami azt jelenti, hogy a korábbi Immortal-dalok monumentalitását már egészen biztosan nem várhatjuk. A rövid dalok egyik nagy előnye – lásd Marduk –, hogy tulajdonképpen egy pár koherensen kapcsolódó zenei ötletből egy rövid, nagyon hangulatos, mondandóval bíró, ütős dolgot lehet létrehozni, és nem kell ész nélkül kétszázötvenhatszor eljátszani ugyanazt a dallamot, csak hogy kilóra meglegyen az album.

Az album első dala (Calm in Ire) helyből egy csomó izgalmas meglepetéssel szolgál. Először is viszonylag hosszú, akusztikus gitárokra épülő bevezetése van, amelyik időnként a black metal-tól teljesen idegennek mondható – tulajdonképpen ha egy country album intrója lenne, akkor is tökéletesen elmenne. Erre az egyre lüktetőbb akusztikus intro-ra épülnek rá később a torzított gitárok, majd nemsokára meghalljuk Olve jellegzetes énekhangját is. További újdonság a sok hosszú és dallamos szóló, ami határozottan jót tett ennek a dalnak. Amit még mindenképpen meg kell jegyezni, az a dal tempója és lüktetése – valahogy a lassú dobok és a lassú gitár mellett is folyamatosan érezzük a zenét átható energiát, ami a dobot és a gitárok gyorsulásával egyre és egyre intenzívebb lesz. Az első hallgatáskor úgy voltam vele, hogy ha az egész album ilyen, akkor tulajdonképpen Olve Eikemo talán legjobb munkáját tartjuk a kezünkben.

Sokat változott a dalok struktúrája is – jutott eszembe a második dalnál (Bridge of Spasms). Mielőtt ebbe belemennénk, egy gyors megfigyelés: szerencsére a két gitár nem ugyanazt játssza – mint a régebbi albumok esetén –, hanem két külön szólam hallható nagyon sok esetben, például ennek a dalnak a bevezetésénél is. De vissza dalok struktúrájára: régebben az Immortal dalai nagyjából az ABCDEFG-ABCD, vagy pedig opcionálisan az ABCDEFGH-ABCDEFGH szerkezetet követték, ami – bárhogy is nézzük – tulajdonképpen ismétlés. Ennyire egyszerű dalszerkezetet már nem találunk, a többé-kevésbé ismétlődő részek is szervesen fejlődnek ki egymásból, így a dalok szerkezete kevésbé szájbarágós. Ezentúl amit ismételten szeretnék kiemelni, azok a nagyon szép szólók: ez a második tétel is bővelkedik bennük, és a stílusuk egy kicsit idegen Olve szólóitól – valószínűleg ezek Ole Farstad munkái lesznek. Amit újra szeretnék megemlíteni, az a dal lüktetése és a dob szerepe: ebben a dalban a legdinamikusabbak, leglüktetőbbek pont azok a részek, ahol nem hallunk duplázót – és ez azért azt jelenti a dalírás szempontjából, hogy az öreg norvég szeszkazán pontosan tudja, hogy mit is csinál.

Ha a The Artifex-et más énekelte volna fel, majd ezek után nekem tippelnem kellett volna, hogy melyik zenekar dalát hallom, hát nagy bajban lettem volna. Ez alapvetően egy szólóközpontú dal – legalábbis a black metal-hoz képest mindenképpen. Pici támpontot talán adhat, hogy leginkább az All Shall Fall és az Abbath első albuma jegyeit hordozza magán, de elsőre tulajdonképpen eszembe nem jutott volna, hogy ez Abbath munkája. Egyébként lehet, hogy érdemes lenne a májsztrót megkérdezni arról, hogy ki mennyire is szállt bele a gitárzene írásába – nekem van egy alapos gyanúm, hogy ez a jelentős stílusváltás tulajdonképpen Ole Farstad hatása.

A negyedik tétel (Harvest Pyre) igazából egy kentaur lett: ha az első két percet hallgatjuk csak meg a dalból, akkor tulajdonképpen simán eladható bármelyik régebbi Immortal-album elfeledett számának – a bevezetés például ezer százalékosan passzol az All Shall Fall-hoz. A zene lendületes, de tulajdonképpen nem igazán érezni azt a csúcsot, amire ki akar futni az egész dal. Nagyjából 2:40 környékén következik egy eléggé szokatlan akusztikus kiállás, ami nem igazán tartozik hozzá a szám addig zenei világához, és onnantól elszabadul a pokol: ismételten egy jó kis pörgős rész – vélhetően Ole szólóival megfűszerezve. Nem tudom, hogy hogyan született a dal, de mindenképpen meg fogom kérdezni Olve-t, ha lehetőségem lesz rá, ugyanis ez nagyon úgy tűnik, mint amit két teljesen különböző stílusú részből gyúrták össze.

Az ötödik dal (Land of Khem) egy szépen összerakott, nagyon kellemes kis munka, semmi kiugrót nem akar, nem szeretne többnek látszani, mint ami – lendületes, dögös dal, szintén több szólóval megfűszerezve. Igazából az első hallgatása során furcsa volt, hogy a legelején – a versszakok között – minden riff egyben egy szólót is kapott. Én ezt egy picit furcsa ötletnek találtam, de a többedik hallgatás után már az ember nem érzi úgy, hogy egy erőltetett megoldással van dolga. A riffek és a verzék szépen szervesen épülnek fel egymásból, maga a dal nem túl hosszú, nem túl rövid, egy nagyon kellemes kis muzsika.

Az album címadó dala (Outstrider) keretes szerkezetű, egészen érdekes, Abbath-tól eddig teljes mértékben szokatlan stílusú akusztikus intro-val nyit és outro-val zár. Ez a dal is a klasszikus 2016-os Abbath album – illetve a 2009-es All Shall Fall – stílusjegyeit hordja magán, kiegészítve egy meglehetősen erős Bathory-s stílussal-felhanggal. Magán a dalon érezni, hogy egy monumentális munkának indult, de igazából a sokadik hallgatása sem akart egy nagyléptékű művé összeállni – valahogy mindig több, egymással csak lazán kapcsolódó zenei egységként volt értelmezhető, és a szándék mögött álló zenei koncepció nem látszott teljes egészében.

A hetedik tétel (Scythewinder) szintén érdekes kombináció: tulajdonképpen a késői Immortal (például a Sons of Northern Darkness), Abbath első albuma, és a mostani új, szólókkal vegyített zenei stílus egyfajta kombinációjának tűnik. A Sons of Northern Darkness-t szinte tökéletesen ki lehet hallani – gondoljunk itt a címadó dal refrénje alatti akkordokra. Ezentúl viszont szintén egy lendületes, jól összerakott dallal van dolgunk, ami szól, üt, döngöl – de igazából azt a kiemelkedő hatást és azt a meglepő zenei mondanivalót, amit Olve feleennyi idős korában össze tudott rakni… hát, valahogy hiányolom.

Az utolsó dal (Hecate) áll talán legközelebb a klasszikus Immortal, illetve a klasszikus Abbath-dalok a stílusához és felépítéséhez. Érdemes meghallgatni a dal nagyjából közepén lévő akusztikus átkötést: teljesen kizárt, hogy ez a zene ugyanannak az elmének a szüleménye legyen, amelyik az Outstrider dal intróját írta – ezek tök klasszikus At the Heart of Winter-es megoldások, amik leginkább a régebbi Immortal / Abbath periódusra jellemzőek.

Összességében mit is tudnék elmondani erről az albumról? Egy igen erős, de heterogén munkát kaptunk. Tisztán kihallható-kiérezhető annak a kéznek a munkája, amelyik az Immortal-t vitte, illetve az Abbath első albumát rakta össze – és üdítő változatosság volt hallani, hogy egy másik kéz, egy könnyebb, szólókhoz szokott, gyorsabban játszó kéz is bele-belenyúlt a kottába. A dalok szerkezetében mindenképpen jelentősek a változások, és véleményem szerint a bemutatkozó albumnál sokkal erősebb anyagot sikerült letenni. Ugyanakkor nagyon szerényen egy kritikát azért hadd fogalmazzak a Mester munkájával kapcsolatban: lehet, hogy a két gitárosnak picit jobban össze kellett volna gyúrni a saját részeket, a klasszikus Immortal-ötleteket az új, dallamosabb részekkel.

Kollégáink jelenleg kitartóan dolgoznak azon, hogy elkaphassuk a májsztrót a Rockmaratonon, itt ő a Motörhead tribute-zenekarával, a Bömbers-szel lép föl, és nagyon reméljük, hogy nemsokára jelentkezhetünk a hosszú-hosszú ideje tervezett-szervezett Abbath-interjúnkkal!

Írta: Á

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/