fbpx

Black metal a Garam-mentén – Gothoom fesztivál 2019 – Beszámoló

Minden ősszel és télen hosszasan megy a fejtörés: milyen fesztiválra menjünk a következő évben? Ilyenkor még élénken élnek az aktuális nyári fesztivál emlékei, és az ember egy kicsit depressziós – ugye még minimum fél évet kell várni a következőre –, ám már el lehet kezdeni nézelődni: nagyon sok helyen lehet tudni, hogy kik lesznek a nagy nevek, a év headliner-jei, ami azért egy jó tájékoztatást nyújt. Fellelkesülve a tavalyi Rockmaraton-on és a Dark Easter Metal Meeting-en, Péter barátommal úgy döntöttünk, hogy az idén egy kicsi, lehetőleg black metal – death metal tematikájú fesztiválra szeretnénk menni: így esett a választás a tizedik jubileumát ünneplő szlovákiai Gothoom-ra. A háromnapos fesztivál 42 fellépővel kecsegtetett, köztük olyan nagy nevekkel, mint például a Dark Funeral, a Belphegor és a Necrophobic, valamint számos, az underground környékén mozgó zenekarral, továbbá sok-sok ismeretlennel a black metal és death metal műfajából. Az apró szlovákiai fesztivált Revistye váraljára hirdették meg, és mi úgy voltunk vele, hogy az elején még ráhúzunk pár napot – így a csütörtökön kezdődő bulira mi már vasárnap éjszaka odaértünk. A fesztivált tavalyelőtt költöztették, és a Gothoom honlapja szerint az idén a Drevenice Revište melletti kemping volt helyszínnek kijelölve. Péter barátommal az első három napot lődörgőssel, nézelődéssel, vakarózással, kajálással és sörözéssel töltöttük, és menet közben azért rá-ránéztünk a kempingre, kíváncsiak voltunk, hogy hogyan is zajlanak az előkészületek.

Röviden, sehogy. Kicsit hosszabban, a kempingterületet bejárva azonnal aggódni kezdtünk, ugyanis teljesen kizártnak tűnt, hogy ilyen pici helyre az ezer vendég beférjen. Hétfőn az életnek, a szervezésnek és a fesztiválnak a legcsekélyebb nyomát sem láttuk a kempingben, és ekkor azért egy kicsit aggodalmaskodva néztünk egymásra, hogy ebből mi is lesz. Eszünkbe jutott a tavaly brescia-i Colony Metal Festival, ahol egészen a fesztivál kezdetéig minden működni látszott – majd két nappal a start előtt jelentette be a szervező, hogy a buli (Abbath, Dark Funeral, és még sokan mások) lefújva. Az aggodalmunk kedden részint múlófélben volt, részint viszont új erőre kapott: ekkor már kerítés állt a kemping körül – és ezt látva már teljesen biztosak voltunk benne hogy itt valami egészen rettenetes tömegnyomor lesz. Icipici a terület, leléptük és lemértük, 150 x 60 méter, ráadásul háromszög alakú, tele épületekkel, teljesen kizárt, hogy ide pár száznál több ember beférjen. Ahogy elkezdtek kikerülni a feliratok, tovább nőtt az aggodalom: kiderült, hogy a kerítésen nemcsak kívül, hanem belül is lehet sátorozni, még kisebb a hely. Még aznap hoztak tizenegy mobilvécét – nagyon örültünk az első fuvarnak, aztán szerdán nagy döbbenettel konstatáltuk, hogy ez a teljes állomány, amelyik a nap során még két piszoár a bővült – ezentúl a kemping saját vécéjét lehetett használni. Szerdára viszont teljesen megnyugodtunk, ugyanis kora délutánra a semmiből előállt egy színpad is a préri kellős közepére – éppen a fénytechnikát szereltek és a kerítéseket húzták a backstage köré –, és úgy voltunk vele, hogy innen már azért nagy baj nem lehet, valami fesztivál biztosan lesz, maximum a kemping mellett folyó Garamba járunk fürdeni, és a bozótba vécézni.

A mérsékelten biztató kezdés után egyik ámulatból a másikba estünk. Én az utolsó napok egyikén kaptam akkreditációt, és a szervezővel, Peter Beťko-val való levelezés után sem volt tiszta, hogy hogyan is fogok én itt interjúzni. A fő probléma ilyenkor az, hogy a zenekar a backstage-ben van, ahova az egyszerű sajtómunkást nem engedik be, úgyhogy ezt mindig hosszasan kell szervezni: vagy a zenészt kell valahogy megpróbálni kirángatni a backstage-ből, vagy a szervezőktől kell hosszas utánajárással engedélyt szerezni, vagy pedig – ami sajnos megtörtént –, költői egyszerűséggel be kell lógni valahol. A szervező a fesztivál előtti napon azt mondta, hogy semmi gond, meg fogom tudni oldani az interjút – de hogy hogyan, azt továbbra sem volt tiszta. Egy szó mint száz, a bejáratnál megkaptuk a karszalagokat, és a kishölgy a konténerben hosszasan guberált a sajtójegyek között – majd előrántott egy AAA / PHOTO feliratú cédulát a nevemmel. Mint kiderült, itt a sajtósoknak teljes hozzáférése van mindenhez – tehát nemcsak, hogy a backstage-be mehettem be, de akkor fotóztam a színpad előtt, amikor éppen kedvem támadt, sőt magára a színpadra is fölmehettem (volna). Az első zenekar, a cseh Purnama alatt aggasztóan kevesen voltak a fesztivál területén; az elkerített zónán kívül persze jó nagy kupac sátor látszott – mint ahogy bent is –, de meglehetősen alacsony volt a népsűrűség, sok-sok nagy szabad terület maradt az emberek között. Ekkor már teljesen biztosak voltunk benne, hogy a hallgatóság 80 százaléka még úton van, az utolsó 20 százaléknak helye sem lesz kempingezni, a tizenegy mobilvécét és a két piszoárt fél nap alatt testületileg megtöltjük, a három kifőzde teljes kínálatát megesszük, és itt oltári nagy botrány lesz.

Nem lett. Nem akarom tovább húzni az olvasó idegeit, de ezekből egyik sem jött be, sőt. Nem tudom, mekkora volt az idei létszám, de úgy tűnik, hogy nem fogyott el az összes jegy – én tulajdonképpen nagyjából 700-800 főre becsültem a jelenlévők létszámát, és ennek igen meglepő következményei lettek. Ez az a fesztivál, ahol padokat raktak le a keverőpult elé és mellé, hogy ülve is lehessen nézni a koncertet. Ez volt az a fesztivál, ahol összesen hat darab biztonsági őr vigyázza a rendet. Ez volt az a fesztivál, ahol nagyon sokan mezítláb mászkálhattak – részint azért, mert nem volt mire rálépni, azaz nem volt szemét széthajigálva, részint meg azért, mert annyira alacsony volt a népsűrűség, hogy nem nagyon fordult elő, hogy egymás lábára lépjünk. Ez volt az a fesztivál, ahol a terület egyik végéből a másikba három perc alatt el lehetett jutni, akár kívül ment az ember, akár belül a backstage-ben. És ha ez még mindig nem lenne elég, említenék egy újabb pozitívumot: ez pedig a csönd. A fesztiválnak egy színpada van, ez reggel tíztől hajnali kettőig dolgozik (a helyiek nagy örömére), minden egyes fellépés előtt húsz perces szünettel. Ez az a húsz perc, amikor csönd van, tehát nem szól még három színpad közös kakofóniája a háttérben, nem kell folyamatosan ordítani, hanem szépen nyugodtan lehet dumálni és várni a következő fellépőt. Fantasztikus volt látni, hogy a zöld gyepen ritkásan kisebb csapatok ücsörögnek-iszogatnak vagy hallgatják a zenét; nincs tömegnyomor, nem száll a por, nincsenek maskarás idióták (oké, három akadt összesen), nincs kosz és bűz.

Apropó, iszogatnak. Sörből kétfajtát mértek, a 10 és a 12 fokos Radegast-ot egy, illetve másfél zsetonért (egy zseton 1,2 euróba került). A kajarészlegen alapvetően fastfood-ot adtak – ez nagyjából a sültkrumpli-hotdog-lángos háromszög volt, illetve vegán hamburger volt még elérhető. A kemping központ épületében nagyjából nyolc-tíz fajta egytálételt – rántotthús, sztrapacska, sajtostészta – osztogattak, a legdrágábbat öt és fél zsetonért.

Az ételről és italról szóltam, jöjjenek hát az egyéb fesztiválkellékek. Zuhanyzási lehetőség volt, a kemping egyik szabadtéri zuhanyát lehet használni, illetve a kemping fedett két zuhanya is rendelkezésre állt – úgy tűnt, hogy ez elég is, hosszú sorok nem kígyóztak előttük. Ennek részint a létszám lehetett az oka, részint pedig az, hogy sokan költői egyszerűséggel a Garamban pancsiztak. Az euróról zsetonra történő átváltás nagyon gördülékenyen ment, a kétablakos konténerben percek alatt hozzá lehetett jutni a helyi játékpénzhez. Biztonsági személyzet tulajdonképpen alig volt, és nem is nagyon ellenőrizték a ki-be mászkálókat – ennek logikus oka az lehetett, hogy nagyjából az első nap után már mindenki pofáról ismert mindenkit. A kötelező trikó-, CD-, mütyürke- és biszbasz-árusból szerencsére egészen kevés volt; a zenekarok rendelkezésére állt egy nagyjából ötméteres pult, hogy a saját cuccaikat árulják, ezentúl egy pultban a Gothoom fesztivál pólóit lehetett megvásárolni, volt még továbbá egy pólóüzlet, egy CD-üzlet, végül egy hanglemezvásárlási lehetőség a fülbevalóárus és a kerámiás között félúton. Amire mindez összeállt és megértettük, hogy ez a fesztivál tényleg ennyire családias, tényleg ekkora a népsűrűség, és tényleg ennyire jól érezzük magunkat, addigra már a végefelé jártunk, a szemünk-szánk tátva maradt, és nem győztünk betelni a csodálkozással.

Ezen hosszas és részletes bevezetés után most már szóljunk végre a fesztivál három napjának programjairól. Az első nap a black metal rajongóknak kedveskedett, headliner-ként a Dark Funeral-lal, ezen túl számos csemegével, többek között a magyarok szívének oly kedves Sear Bliss-szel. A nap a szervezőkkel való előző napi ismerkedés okán hihetetlen fejfájással és bágyadtsággal kezdődött, ebben a stílusban próbáltam nekifutni a Purnama a fellépésének. A csehországi zenekar a death és black metal határmezsgyéjén mozgó zenét játszott, kellő mennyiségű corpsepaint-tel, lángoló keresztekkel, élő díszletnek beöltöztetett-kifestett statisztákkal. A zenéjük kellemes volt, az egész megjelenés meggyőző volt, de istenigazából a nap – és a fesztivál – további fellépőihez képest maradandó nyomot nem hagytak bennem. A következő két fellépést – a Bloody Obsession-t és a Vendetta FM-et – sajnos ki kellett hagyjuk: megérkezésünk után nem sokkal hihetetlenül nagy vihar tört ki, és ekkor a hátrányból előnyt kovácsolva inkább egy kiadós ebédelés, mint a szétázás mellett döntöttünk.

Fontos feladatunk volt viszont, sietni kellett vissza, hogy a ROSK fellépését még időben elkaphassuk. Ők voltak a számtalan lengyel zenekarból az első fellépők; időnként pici népzenei felhanggal fűszerezett post back metal-t játszottak az egybegyűlteknek, akik nagyon is vevők voltak erre az irányzatra. Mindenképpen javaslom, hogy ismerkedjetek a lengyel zenekar munkásságával – már csak azért is, mert kevés olyan társaság volt, akiről ennyire átütött a zene iránti mély elkötelezettség és megszállottság.

Nem jutott rájuk túl sok idő, és miközben nekiálltak leszerelni, mert készülődött is a nap következő fellépője, a Sear Bliss. A szombathelyi zenekart nagyon sokan várták: ahonnan a tömegből magyar káromkodást vagy ordítást lehetett hallani, ott kivétel nélkül mind rajongó volt. Sőt, összefutottam egy, ekkor már a járóképesség határán billegő hosszú szakállú úriemberrel, aki azt állította, hogy ő csak a ROSK és a Sear Bliss kedvéért van itt (‘elég furcsa ízlése van’, kommentálta röhögve Pál Zoli a Sear Bliss koncertje után), amint ezek felléptek, ő már ott sincs. Szeretném megjegyezni, hogy az úr ezen kijelentését nem tartotta be, mert nemhogy aznap, de még másnap is ott dülöngélt a színpad előtt. Nagy Andrásék egy nagyon erős és klasszikus szettet nyomták le; talán ők voltak aznap az első zenekar, ahol tényleg érdemi mozgás is volt. Szegényeknek nem jutott a legjobb szerep: a ROSK zenéjére nem nagyon lehetett mozogni, és korábbi fellépők alatt sem volt valami eszméletlen ugrálás, úgyhogy nekik jutott a hallgatóság felrázásának kellemetlen feladata. A fellépés során látni mindent lehetett, hallani viszont kevésbé: a két gitárból összesen háromnegyed szólt, és ennek is a háromnegyede alapvetően Vigh Zoli műszere volt. Kovács Attila szólóit és kiállásait látni inkább lehetett mintsem hallani – ezen utána persze a backstage-ben egy sör mellett jól elröhögcséltünk, de igazából nem volt felhőtlen az öröm. Mindettől teljesen függetlenül Nagy Andrásék nagy tapsot kaptak, nagyon megéljenezték őket, majd ezek után pakolhattak is le, ugyanis következett a spanyol Noctem.

A fiúkkal én életemben először tavaly, a Dark Easter Metal Meeting-en találkoztam; az egy szál gitárral előadott lendületes, dallamos blackened death metal-juk nagyon tetszett. Akkor elég gyengén szóltak, most viszont egy fokozattal jobb volt a hangzás; ők is nagy éljenzést, nagy tapsot kaptak, és a Sear Bliss által bemelegített tömeget sikeresen mozgatták tovább. Szerencsére a fellépések között szép hosszú szünetek vannak, ugyanis a Noctem alatt részint Nagy Andrásékkal dumáltam, részén pedig Mikael Svanberg-et, a Dark Funeral agyát kergettem a backstage-ben. Itt rend volt, ugyanis a headliner külön sátrat kapott a backstage-ben: konkrétan egy paravánnal leválasztott sörsátrat kell elképzelni, és a Dark Funeral esetén ehhez még két biztonsági őr is járt. Nagyjából egy félórányi szervezés után meglett a májsztró, aki ebédje végeztével azonnal interjút adott lapunk számára, melyet nemsokára közlünk is.

Ameddig mindez lezajlott, addig a Noctem fellépésének a döntő többsége is lement, úgyhogy adott volt egy velük történő haverkodás-pacsizás. A fiúk Spanyolországból kocsival jöttek – mint mondták, ez az általános közlekedési mód, egy kisautóba volt bepakolva a zenekar teljes felszerelése. Nemcsak a tagok, hanem a menedzser hölgy is beszállt a vezetésbe, és nem szórakoztak olyan apróságokkal, hogy megállunk, meg ágyban alszunk, meg ehhez hasonló kispolgári baromságok – ezek a keménytökű leányok és legények szépen fogták magukat, és Valencia-ból fölvezettek Szlovákiába egy húzásra.

Amire befejeztem a zenekarral való haverkodást, addigra már rég ment az 1914 fellépése. A black metal műfajában mindenki próbál nagyon egyedi lenni (‘ti mindannyian egyéniségek vagytok – mi mindannyian egyéniségek vagyunk’), ennek szellemében az ukrán zenekar tagjai az első világháborús eseményekre – történésekre – stílusra – dizájnra húzták fel a fellépésüket. Határozottan javaslom figyelemmel követni őket, de nemcsak a magával ragadó és sodró erejű blackened death metal miatt, hanem az egész fellépés show-jellege miatt is: a sárral beborított és összekent énekes egy első világháborús frontharcos összes attribútumát magában hordozta. Zenésztársai is próbáltak stílusban hozzá hasonulni, ami egy többé-kevésbé korhű ruházatra korlátozódott. Veteránunk első világháborús puskája egyben mikrofonállványként is szolgált, illetve botként, adott esetben pedig mankóként is használata – például amikor kedve támadt egy kört tenni a közönségben. Ez pont akkor történt, amikor visszaértem fotózni: láttam, hogy megy a zene, hallottam az éneket is, csak az énekes éppen nem akart meglenni. Hát persze, mert a nézőtér közepén korzózott – majd fegyverére támaszkodva mászott vissza a színpadra.

A headliner után fellépni szerintem nettó katasztrófa, de az est fénypontja előtt szerepelni sem lehet egy túl nagy élmény. Ez a legkevésbé sem látszott a lengyel Furia fellépésen. Black metal műfajába tartozó lengyel zenekarból szerintem mindenki sokat tud mondani – nagy ország, nagy repertoár –, viszont ebben a műfajban kevés a hasonlóan erős zenekar. A klasszikus black metal-t játszó katowicei zenekar tagjai gyors, pörgős zenéjükkel egy méregerős fellépést produkáltak, és számomra ők voltak a fesztivál egyik felfedezettje – tudtam róluk, hallgattam a zenéjüket, de igazából az, hogy ennyire erős fellépést tudjanak produkálni, számomra teljesen váratlan volt.

Michał Kuźniak-ot és társait gyorsan letelepítették a színpadról, és valami egészen földönkívüli tempóban kezdődött meg a Dark Funeral a beszerelése. A fellépéshez sok cuccra van szükség, és ugye a headliner azért headliner, hogy ne kapkodja el a fellépést – jómagam mindig kíváncsi vagyok a színpad mögött történő dolgokra, így a szünetben most is hátrasétáltam, kíváncsi voltam, hogy Mikael-ék mivel is múlatják az időt ilyenkor. Nem vagy meglepetés, álltak. Egészen konkrétan a színpadtól húsz méterre, egy kisteherautó takarásában állt négy figura páncélban, fekete-fehérre kimázolva, és a nyakukba lógó gitárral próbáltak éppen bemelegíteni, miközben az ötödik – a dobos – folyamatosan rohangált a zenésztársai és a színpadon lévő hangmérnök között: próbálta elintézni, hogy az intro-val minden rendben menjen. Hosszas készülődés után elindult a buli, és kezdetét vette az est fénypontja. Magyarországon nagyon régen volt szerencsénk látni őket; még 2006-ban jöttek el a Naglfar társaságában. Mikael emlékezett is rá, hogy valami hajón léptek föl, ahol nagyon jó volt a keverés; jómagam pedig legutoljára három éve láttam őket a cseh Brutal Assault-on, ahol valami egészen csapnivaló keveréssel sikerül teljesen tönkrevágni a fellépésüket. Méregerős setlist-tel érkeztek: természetesen nem lehetett kihagyni Hail Murder-t és az Arrival of Satan’s Empire-t, de természetesen az Open the Gates-nek is el kellett hangzania a Secrets of the Black Arts mellett. Namost itt szeretnék az egész fesztivál – és különösen ennek az estének – a leggyengébb pontjánra rátapintani, ugyanis a Dark Funeral hangzása sajnos csak egyetlen szóval jellemezhető: rettenetes. A keverő környékén nagyjából egy fél gitár hallatszott a kettőből, és ugye itt nem agynélküli zúzás megy – ez nem punk vagy grindcore –, hanem célszerű hallani a dallamot, valamint praktikus hallani a Bo Karlsson által produkált aláfestést is, valamint az ebből a kettőből származó harmóniákat is. Ha ez nincs meg, akkor csak viccesre kifestett páncélos alakok kóvályognak a színpadon teljesen feleslegesen. Nekem pici mázlim volt: legelöl is iszonyatosan szóltak, de a színpad szélénél azért annyira közel tudtam állni Mikael kontrolljához, hogy őt legalább a saját ládájából hallottam. Egyik szemem sír, a másik nevet, hiszen fantasztikus dolgok hangzottak el – több százan ordították egyszerre a dalszövegeket, több százan élveztük egyszerre a Where Shadows Forever Reign dallamát és szövegét – már amennyiben rájöttünk, hogy melyik dalt játsszák, és amúgy hol is tartunk. Egy szó mint száz, nem tudom, hogy mi történt ezen a fellépésen – valószínűleg nem a cuccal volt a gond, ugyanis másnap a Belphegor 1000%-os hangzást produkált –, de sajnos a Dark Funeral tönkrevágta a saját fellépését.

A headliner után fellépni is egy katasztrófa lehet, ilyenkor megy el mindenki brunzoli vagy sörért, aztán vagy visszatér, vagy nem – de ez a legkevésbé sem zavarta a ukrán KZOHH legénységet. Ha jól számoltam, a black metal-ban utazó társaság két dalt játszott nekünk abban a negyven percben, ami rájuk jutott. Az egész fellépés tulajdonképpen egy mozi volt: két hosszú és egészen gyomorforgató videót láttunk Csernobilról és mindenféle válogatott kínzásokról, amihez vegyvédelmi ruhába öltözött, gázmaszkos figurák adták az aláfestő zenét a lesötétített színpadon. A KZOHH dalainak jelentős része – már ami nem intró – nagyjából negyedórás (amennyiben korai munkákról beszélünk), de a legutolsó albumon találunk majdnem harminc perces tételeket is. Az egész együtt – mármint a mozi plusz zene – valami hihetetlenül nyomasztó volt, de az elvitathatatlan tény, hogy a fiúk képesek voltak egy egészen egyedi atmoszféra teremteni. Hallgatásra, további ismerkedésre feltétlenül javasolt.

A black metal napot death metal nap követte – számos esetben tényleg értelmes volt ez az elválasztás, de nem mindig. Az előző black metal-os napon elfogyasztott egy üveg sör hatására sikerült is tizenegy óra környékén fölkelni, úgyhogy a death metal nap első három fellépőjéről sikeresen le is maradtunk. A munkahipotézis az volt, hogy legkésőbb a szlovák Brute háromórás fellépésére oda kellene érni, és onnantól folyamatos a program hajnali kettőig, úgyhogy nem kell sietni. Végül az első társaság, akiket délután egykor láttunk, a Pyopoesy voltak a szomszédos Besztercebányáról. A dallamos death metal-t játszó társaság tényleg jó volt, öröm volt őket nézni és öröm volt őket hallgatni, de igazából visszavonhatatlan és maradandó hatást nem gyakoroltak rám. Nagyon közvetlen egy csapat, az alacsony, rövid hajú gitárossal (Miroslav Lupták) a fellépésük után minimum egy fél órát dumáltam – ezzel lemaradva a Womb of Maggots programjáról. Jómagam úgy voltam vele, hogy a Womb of Maggots már annyira brutal death metal, hogy tulajdonképpen alkalmatlan vagyok a befogadására, és mivel amúgy is délután háromtól hajnali kettőig megszakítás nélkül program van, ezt a rövid időszakot – azaz az ő fellépésüket – lehetett feláldozni kajálásra és sörözésre. Ilyenkor az ember teve-üzemmódban betölti a napi túlélőt, aztán mehet tovább a cirkusz, ahol is a következő fellépő a szlovákiai Brute volt.

Ők önmagában egy technikás, nem túl dallamos, inkább brutál mintsem normál death metal-t tehát játszottak, és tulajdonképpen nem is érdemelne sok szót a fellépés, ha nem ebben a zenekarban játszott volna Štefan Tokár. A őszhajú májsztró a szemből baloldalon gitározott, ő tartotta össze az egész zenekart agresszív riff-jeivel, amiket időnként guggolva játszott el, és közben lendületesen vitte előre a produkciót. Évek óta gyűjtöm a jelölteket a ‘ki-vágja-a-leghülyébb-fejeket-fellépés-közben’ versenyhez, és az eddigi meglehetősen elit repertoárba Štefan is bekerült. Az ősz nagypapának látszó úriemberrel aznap este és másnap is többször találkoztunk, és nem mernénk azzal vádolni, hogy vízivásra adta a fejét. Egy szó mint száz, a Brute nagyon jó fellépést produkált, úgyhogy gyors fel- és leszerelés után jöhetett is a következő társaság, a szintén szlovák Craniotomy.

Ők is a brutal death metal vonalon nyomultak, és igazából számomra a show nagyobbat dobott, mint a zene. Már a fellépés legelején is látszott, hogy a zenekar basszusgitárosa, Daniel Hanak nem egy mindennapi figura: a magas, vékony, teljesen megszállott srác széles mozdulatokkal buzdította a közönséget – aztán egyszer csak elunta a teszetoszáskodást, és a basszusgitárral a nyakában szépen leugrott a színpadról, és aktívan közreműködött a közönség kellős közepén lévő moshpit működtetésében. Na most én még ilyet nem láttam: nagyjából egy-két tucat ember kergetőzött ott egymás nyomában loholva, köztük egy kétméteres langaléta basszusgitáros, aki menet közben játszott. Egészen biztosan játszott, mert amikor mások hozzáértek a húrjaihoz, azt is lehetett hallani – és mint a hároméves gyerekek, úgy élveztek ezt az egészet. Maradandó élmény volt, amelyik egyrészt mutatta a zenekar lendületességét és stílusát, másrészt azt is, hogy az agresszív, brutális, vértől csöpögő fellépések és az infantilizmus közötti határmezsgye tulajdonképpen nem létezik.

Az ő fellépésükhöz képest a következő Depresy igazából nem tudott labdába rúgni: jó volt, death metal volt, de ennél maradandóbb nyomot nem nagyon hagytak. Ekkor már elkezdtem intenzíven befelé mászkálni a backstage-be: egyrészt nézelődni, ugyanis éppen az Antigama dobfelszerelését rakták össze egy külön erre a célra felállított sátorban, másfelől meg Helmuth-ot szerettem volna elkapni a Belphegor-ból egy pár szóra. A nagy ki-be rohangálás közepette a Depresy is befejezte a fellépését, jöhetett az Antigama.

Minden tiszteletem a technikás vagy brutal death metal-t játszó zenészé, egy bizonyos határig nagyon szeretem a műfajt – tehát a Cannibal Corpse még a kerítésen belül van –, de az Antigama zenéjéhez én már nem voltam elég befogadóképes. Itt alapvetően a látvány volt az, ami számomra a nagy show volt, ugyanis a dobok mögött ülő Paweł Jaroszewicz önmagában is egy teljesen felejthetetlen jelenség. A nagydarab, szakállas, hosszúhajú, majdnem kétméteres figura egy jóllakott óvodás, egy potenciális pszichopata és a skandináv mitológiából ismert Thor egy egészen egyedi kombinációját nyújtotta – és a dobolása sem volt semmi, már amennyire én ezt meg tudom ítélni. Technikailag messze-messze kiugrott a mezőnyből; mindannyian ismerünk kiemelkedő szakmai tapasztalattal bíró dobost, de ő a ‘hogyan-tartsunk-egyszerre-minden-cint-mozgásban-egy-dobverővel’ verseny egyik potenciális győztese lehetne. Az Antigama fellépését nem tudom megítélni, ugyanis a műfaj számomra nehezen értelmezhető – ami teljesen biztos az az, hogy nagyon jó hangulatot csináltak, és maximális az a profizmus, amivel felléptek.

Az Antigama után a Hate következett. Ha valakik, akkor ők egészen biztosan nem passzolnak a death metal műfajába, de közös a dobos, úgyhogy egyszerűbb volt az Antigama és a Hate fellépését egymás utánra tenni, mintsem az irgalmatlan méretű dobcuccot kétszer összerakni és szétszedni. A Hate-ről nagyjából annyi információm volt, mint a Furia-ról, és fellépésen most láttam őket először, emiatt csak a legpozitívabb hangnemben tudok róluk beszélni. A recept nagyon egyszerű, könnyen el lehet képzelni, hogy mit csináltak. Fogjuk a Behemoth-ot, vakarjuk le róluk a fellépéseikhez járó színház kilencven százalékát, pucoljuk ki a zenéből mindazt a ballasztot, ami sokakat idegesít, kicsit pörgessük fel az egészet, adjunk hozzá egy kreatív gitárost, és ezzel meg is kaptuk a lengyel Hate zenekart. Ők is nagyon-nagyon jók voltak, a nap első felfedezettjei – tehát mindenkinek feltétlenül javaslom a dalaik hallgatását.

Őket követte a svéd Vomitory, akik nem mostanában kezdték pályafutásukat: 1989-es alapítású a zenekar, és bizony a fiúk inkább az ötvenhez voltak közelebb, mint a negyvenhez. Számaik között állandó poénkodás témája volt ez (‘Tudtok-e még úgy headbangelni, mint ezek az öreg szarok a színpadon?’), és azt azért meglehetett állapítani, hogy ez a műfaj nem életkorfüggő: a svéd matuzsálemek (akik tulajdonképpen pár évvel idősebbek, mint én) nagy show-t nyomtak, akkorát, hogy az önmagában is megállta a helyét, és senkinek sem volt az az érzése, hogy csupán a Belphegor-ra melegítünk be.

Gondolom, nem kell mondani, hogy az átszerelésre szánt húsz perc a Belphegor esetén nem volt elég. Specialitásuk, hogy az utóbbi időben a jézuskától a géppuskáig mindent visznek magukkal a fellépésekre, így hiába szerelték össze a dobcuccot még a füvön a fellépés előtt, tulajdonképpen a csak a tárgyak le- és felmozgatása sokkal több időt vett el – és akkor még a beállásról szó sem volt. Sok-sok késéssel, nagy nehezen találtak fel a fiúk a színpadra, és kezdetét vette a fellépés – illetve ahogy Helmuth felkonferálta, a ceremónia. Nem először és nem ötödször látom őket fellépni – ugye most áprilisban és kaptunk egy kis frissítést belőlük – de szemem-szám tátva maradt attól, amit az osztrákok csináltak. A látványos színpadi elemek – fordított keresztek, állatcsontokból összerakott dekoráció, fénytechnika, láng, széndioxid-füst – csupán a zene befogadását katalizálták, és nem magát a zenei élményt helyettesítették. A fellépés maximálisan professzionális és hihetetlenül élvezetes volt, teljesen standard és megkerülhetetlen klasszikusokkal, mint például az általam imádott Lucifer Incestus. Tulajdonképpen nincs nagyon mit rágni rajta: aki ott volt, az egy olyan Belphegor-fellépést láthatott, hogy a fülei kettéálltak tőle, aki nem, annak pedig úgysem fogom tudni elmesélni, hogy milyen csodáról maradt le.

Amire sikerült a Belphegor cuccait letelepíteni – illetve mindenki megitta a kötelező sörét és elment vécére –, addigra az egyiptomi Crescent fellépése már szép lassan a végéhez közeledett. A Belphegor-félre pirotechnika és füstölők után az egyiptomiak tömjénfüstje már csak a ‘jó, oké’ reakciót váltotta ki, és a hallgatóság méltatlanul alulértékelte őket. Nagyon jó, lendületes, dallamos zenéről maradt le a közönség döntő többsége, úgyhogy sajnálattal kell hogy megjegyezzem, hogy valószínűleg ők voltak az egész fesztivál vesztesei.

Következett a Doomas, Peter Beťko, a Gothoom főszervező zenekara. Nagy füst, zenészek föl, majd egy shoggoth-nak öltözött úriember kezdettel vonaglani a színpadon. Ettől az alapvetően teátrális elemtől eltekintve teljesen vállalható fellépést produkáltak; szerintem zeneileg azért nem volt ez akkora durranás, mint amennyire a közönség lelkesedett. Vélhetően ez a reakció inkább szólt a fesztivál főszervezőjének, mintsem a zenekar basszusgitárosának. Volt nagy fotózkodás és ovációt a buli végén, a tizedik fesztivál örömére Peter Beťko még egy nagy pentagramos tortát is kapott, amit a backstage-ben percek alatt eltüntettek.

Eddigre sikerült több mint egy órányi késést összehozni, így hajnali egy helyett kettőkor kezdődött a Clouds fellépése. A Clouds minőségi doom metal-lal szórakoztatta a jelenlévőket: egy kicsi, de nagyon lelkes közönség biztatta a nemzetközi csapatot. A szép angol akcentussal beszélő román énekes, Daniel Neagoe nagyon hálás volt annak a maroknyi, de lelkes rajongónak, akik a roppant késői óra ellenére is töretlenül biztatták őket. Remek fellépés volt – hegedűvel, női énekhanggal, vendégzenészekkel megtámogatva –, és aki akkor még ébren volt és képes volt bármilyen visszajelzést adni, az nagyon nagy tapssal búcsúztatta őket hajnali három környékén.

A hajnali hármas koncertbefejezés és a hajnali négyes lefekvés után úgy döntöttünk, hogy nem sietünk, megpróbálunk a délután kétórás Orkrist-re leérni. Ez a mutatvány tökéletesen sikerült, elkaptuk az Orkrist-et, akik szépen szóltak, de igazából a produkcióval nem voltunk elégedettek: a billentyűs+énekes – énekesnő – gitár – dob kombinációban sajnos túl sok volt a műzene, tisztán lehetett hallani, hogy a fellépés jelentős hányada backing track-ről megy. Pusztán egy vizuális megjegyzés: a mély énekhangon hörgő billentyűs úgy tűnik, hogy nem csak számomra volt furcsa és szokatlan kombináció.

Az Orkrist után futás, ugyanis azonnal meg kellett hogy találjam Sebastian-t a Necrophobic-ból: az volt a megállapodás, hogy úgy általában jópár órával a fellépés előtt Sebastian mindig rendelkezésre áll interjúügyben. A nagy keresés, illetve a sörözés-zabálás közepette nem sikerült visszaérni a Silent Stream of Godless Elegy fellépésére, a következő föllépő, a Tortharry meg igazoltan távol maradt, úgyhogy mindenki legnagyobb meglepetésére egy zenekarnyival előrejött a program, következett a németről Revel in Flesh. Az egyengitárral fellépő társaság nagyon jó kis dallamos death metal-lal szórakoztatta az egybegyűlteket; számomra nagyon szimpatikus volt mind a zenéjük, mind a fellépés stílusa – majd koncert után egy kicsit beszélgettem velük, és a zenekar tagjai emberileg is jó arcoknak tűntek. Ők elrohantak a dedikálósátorba társadalmi életet élni, én pedig egy újabb sörrel felszerelkezve tettem egy kört a backstage-ben: lehetett tudni, hogy ha eggyel előbbre jönnek a zenekarok, akkor minden valószínűséggel Sebastian-éknak is kevesebb idejük lesz, célszerű azon az interjún a lehető leggyorsabban átesni.

Persze a Necrophobic a láthatáron sem volt, úgyhogy következhetett a Gorgasm fellépése Az amerikai társaság brutal death metal-ban utazott, és nagyjából még a határán billegtek annak, aminek a befogadására én alkalmas vagyok. Igazából jók voltak, precízen, pontosan tették a dolgukat, jól is szóltak, a közönségnek is nagyon tetszett, mit előadtak, de mint említettem, ez a műfaj határmezsgyéjén volt számomra – ami ennél brutálabb, azt én már nem nagyon tudom feldolgozni. Ezután amerikai szőrös-szakállas férfiak le, brazil csajok föl, következett a Nervosa.

Ők tulajdonképpen egy picit death-es thrash metal-t játszó háromfős lányzenekar, és őszintén szólva a csinos, vagány énekes-basszusgitáros Fernanda minden bizonnyal nagyobb vonzerőt gyakorolt a publikumra, mint a az általuk játszott zene. Nem volt semmi baj a technikai dolgokkal, a szőke gitáros hölgy (Priscila dos Santos Amaral) tette a dolgát, akárcsak a zenekar többi tagja, de valahogy ez az egész nem akart egy homogén stílussá vagy élvezhető zenévé összeállni.

A lányokat leszerelték, és nemsokára következett a svéd Necrophobic. Életem során most láttam őket másodszor – ez a fellépésük a budapesti buli előtti napon volt –, és döbbenetesen jók voltak, akárcsak pár hónappal ezelőtt Münchenben. Nagyon jó, dallamos, komplex, gyors, időnként punk-os, időnként brutális zenéjük egy olyan elegyet alkot, amit nézni is, hallgatni is egy élmény, és ugrálni és remekül lehet rá. Tisztán szóltak, mind a két gitárból pontosan annyi hallatszott, amennyi kell, nagy bulit csaptak, és számomra igazából a Belphegor után ők voltak a fesztivál legjobb fellépői. A fellépés után egy fél mondatra el tudtam kapni a csatakosra izzadt Sebastian-t, megemlítettem neki, hogy baromi jól szóltak és nagyon jó volt a buli; nagyon boldog volt ettől a visszajelzéstől, de jól láthatóan alig állt a lábán a kimerültségtől.

Az est fénypontja után sör következett, majd a Fleshgod Apocalypse. Én igazából vevő vagyok mindenféle izgalmas megoldásra, de igazából úgy tűnt, hogy a Fleshgod Apocalypse húsz év késéssel feltalálta a Therion-t. Az olaszok istentelen mennyiségű díszletet hoztak magukkal – például egy komplett pianínót –, és ez volt az a fellépés, ahol folyamatosan az az érzésem volt, hogy a kevesebb több lett volna. A dekoráció nem a zene mellett, hanem helyette töltött be szerepet, és ha a hacukákat, a ruhatartó fogasból készített mikrofonállványt, meg egy csomó dolgot otthon felejtettek volna, valamint a zenét is egy kicsit jobban megturbózták volna, akkor tulajdonképpen egy egészen elfogadható produkció jött volna össze – viszont így, legalábbis számomra, az egész buli talán leggyengébb fellépését produkálták.

Még az első nap sikerült két magyar sráccal összehaverkodnunk; az egyikük Martin. Ő tulajdonképpen egy biológiai csodát mutatott be: hogyan lehet bármilyen jellegű kilengés nélkül a közepes részegség állapotát három napra konstans módon konzerválni. Ugye azt gondolnánk, hogy ha az ember keveset iszik, akkor józanabb – az alkohol lebontásával javul a helyzet, ha meg sokat iszik, akkor részegebb, és ez ráivás hatására romolhat. Martin esetén ez a biológia nem működött: a föl-le ingázás helyett úgy tűnt, hogy a véralkoholszintje egy konstans értékre van beállítva. Martin több csodát is tudott, de igazából úgy volt vele, hogy számára a fesztivál ezen a ponton véget fog érni, ugyanis ‘itt a végem, temessetek el, jön a Benighted, kész, ennyi volt’ – mondta. A francia társaság franciás eleganciával lépett színpadra, az énekes például még zokni és cipő húzásával sem vesztegette az időt – ezzel együtt őrületesen nagy bulit tartottak. Talán alattuk volt a legnagyobb mozgás az egész fesztivál során – igazából az arcokon és a reakciókon lehetett látni, hogy a közönség teljes extázisban van, de igazából ez már a death metal-nak az a vége, amelyik számomra túl közel van a grindcore-hoz. Értékeltem a technikai tudást, azt, hogy nagyon jó megmozgatták a közönséget, az egész fellépés egy működő egységgé állt össze, de ez igazából nem az én műfajom.

A Benighted végeztével még tettünk egy gyenge kísérletet a Harakiri for the Sky meghallgatására, de ez sajnos sikertelennek bizonyult. Az osztrákok rettenetesen szóltak, amit még tetézett az énekes általam nehezen megkedvelhető hangszíne, úgyhogy a fellépésükből két számot vártunk meg, és utána elindultunk a szállásra, hogy felkészüljünk a hazaútra.

A maratoni beszámolót nem kívánnám tovább húzni – én azt hiszem, hogy megtaláltam a számomra ideális fesztivált. Nincsenek egymillióan, nem hömpölyög a tömeg, nem háromnegyed óra egyik színpadtól a másikig eljutni, időnként csönd van és nyugi, és nem kell huszonhárom amerikai ugribugri zenekart meghallgassak azért, hogy legyen egy jó black metal fellépő reggel tízkor, meg egy másik hajnali háromkor. Ha jövőre a felhozatal akárcsak a közelében is lesz a mostaninak, nem kérdés, hogy engem merre fogtok megtalálni.

Írta: Á

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/