Where the slime live… – I Am Morbid (USA), Necrophagia (USA), Helsott (USA) koncertbeszámoló

18766692_10209140576738242_8924463987670023958_o

Fellépők: I Am Morbid (US), Necrophagia (US),  Helsott (US)

Helyszín: Dürer Kert, Budapest, Magyarország

Időpont: 2017.05.31.

Képek forrása: Erdős Júlia

17883645_1086445158126606_1687558315667530320_n

Egy hétköznapi, nem hétköznapi koncerten jártunk május utolsó napján a Dürer Kert 041-es termében. A bandák és a fellépő zenészek neve egyaránt impozáns, elvárásokkal teli, de a koncert végére ez szinte lényegtelenné vált, teljesen eggyé váltunk a produkciók jó kétharmadával. Vendégszerkesztőnkkel, polgári nevén Bütch-el indultunk neki a Dürer Kertnek szerda este, még amolyan rendes kispolgárként…Necrophagia

Egy kicsit megijedtünk, amikor megtudtuk, hogy a bulit a Dürer középső termébe tették, ugyanis az említett terem nem a legprofibb akusztikájáról híres. Másfelől pedig aggasztónak tűnt az eseményen résztvevők száma. Aggodalmaink szerencsére csak kis részben igazolódtak be, leginkább az előzenekar, a Helsott bulija alatt.Helsott

Kezdjük ott, hogy egy viszonylag parányi méretű színpadra két dobszerkót bikáztak fel, egyet az előzenekaroknak, egyet a főbandának, amely szerény véleményünk szerint nem egy kényelmes megoldás sem a zenekaroknak, sem a közönségnek. A banda nem fér el, nem hallja magát, mi meg őket nem halljuk. Ez utóbbi kijelentés szerencsére csak az első bandára, a Helsott-ra volt igaz, ugyanis annyira kása volt a sound, hogy konkrétan semmit nem lehetett érteni a dalokból. Fülszaggatóan hangos volt, rengeteg magas frekvenciával. A Dél Kaliforniai brigád egy jó 30 perces bulit nyomott. Nagyon lelkes srácok, de zeneileg egy középszerű, károgós viking metálon kívül semmi mást nem nyújtottak.

Helsotték alatt családias volt a hangulat, ám a kb. 20 perces átszerelést követően egyre több metálfejet láttunk. Mondjuk nem is csoda, hiszen a 70-es/80-as évek horror/gore filmjeinek hangulatát felelevenítő Necrophagia igen durván odapörkölt. Innentől kerültünk az esti buli hatása alá úgy igazán.

Nem igazán ástuk bele magunkat eddig a banda munkásságába, de most aztán napok óta ők szólnak a lejátszóinkon. Be kell vallani, voltak fenntartásaink, hogy csak amolyan cirkuszi bohóckodás lesz. Tévedtünk. Valahogy az volt az érzésünk, hogy ilyen egy igazi underground koncert. Amolyan poszt-apokaliptikus világba helyezett, sátánista szertartáshoz lehetne hasonlítani (habár még nem vettünk részt olyanon…eddig), ahol repülnek a fejek, meg a lábak, üvöltenek a riffek és sötét alakok gátlástalanul mulatnak minderre. A színpadi kellékek magukért beszéltek (levágott műfej, láb stb…). Az legendás Robert Rodriguez film, az Alkonyattól Pirkadatig Titty Twisteres jeleneteinek modern kiadása is lehetett volna a buli. Ősparaszt riffek, károgás, stenkes zenélés, pokol. Nem tudni pontosan mit csináltak, de hirtelen zseniális lett a hangzás is, meg a hangulat is. Egy időben Phil Anselmo is játszott a bandában, nem is értjük miért…Nec

A cirka 45 perces buli után egy gyors átszerelés következett, majd felcsendült az intro. Már ekkor éreztük, hogy ami most jön, az nagyon oda lesz rakva. Feljöttek a zenészek: Bill Hudson, Ira Black, Tim Yeung és végül David Vincent jelent meg. Emberünk konkrétan felvonult a színpadra. Olyan kimért nyugodtság áradt Vincent-ből, amit nehéz hova tenni. Immortal Rites.  Hatásos kezdés. Vincent még mindig zsírul hozza a mély halálhörgést. Ira Black és Bill Hudson gitárjátékának még most is a hatása alatt vagyunk. Elképesztő élvezettel, alázattal és könnyedséggel hozták az aprítós témákat. Elképesztő. Mivel az első sorban álltunk végig, a hangzást nem lehetett 100 %-ban élvezni, de úgy voltunk vele, nem érdekel, ezt testközelből nézzük végig. Ira Black hatalmas forma. Tim Yeung dobos svájci óra pontossággal hozta, amit kell, stílusa pedig olyan gördülékeny, hogy néha megkérdőjeleződik, hogy emberrel van-e dolgunk. Külön tisztelet neki és Dave-nek, amiért full betegen is végigjátszották a szettet.iammorbidset

Apropó a setlist! 17 kőkemény klasszikus death metal dal, semmi üresjárat. Még egy kis gitárpárbajra is jutott idő amolyan „kinek nagyobb a brokija” jelleggel. Rendes mozgás, nincs sumákolás, hibákat keresve is nehéz lehetett volna találni. Szívmelengető volt ez a profizmus. Szinte az összes igazi Morbid Angel klasszikus terítékre került. Legjobban talán a Rapture, Dominate, Where the Slime Live és a befejező két dal, a God of Emptiness, World of Shit kombó ütött, de ebben biztosan közrejátszik, hogy ezeket vártuk a legjobban. Az volt furcsa egy kicsit, hogy a Where the Slime Live jóval gyorsabbra sikerült, mint az albumverzió, pedig annak elég jellegzetes lüktetése van. De így is élvezhető volt szerencsére.

Az I Am Morbid bulira már tele volt a terem és a hangzás is egészen jó lett a végére. Azt kell mondanunk, hogy ez a felállás nagyon is ütős, egy eredeti Morbid Angel felálláson kívül ennél jobban nem lehetne képviselni ezeket a dalokat. Reméljük láthatjuk őket még élőben.

Írta: Bütch és Nimród

18839499_850660205086070_1695483611627404277_o (1)

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/