“What if American slaves had embraced Satan instead of Jesus?” – Zeal & Ardor, NYOS

Fellépők: Zeal & Ardor, NYOS

Helyszín: Akvárium, KisHALL

Időpont: 2018. november 13.

Közhely, hogy napjainkban lehetetlenség már újat mutatni és ez az általánosnál is jobban vonatkozik a keményebb zenei stílusokra. Ebben az esetben viszont jogosan merülhet fel az igény, hogy határozzuk meg, mégis milyen jellemzők szükségesek ahhoz, hogy egy kulturális terméket újnak nevezhessünk. Nos, esténk főhőse, Manuel Gagneux keményen feladta a leckét, Zeal & Ardor

nevezetű projektjének megismerése óta jár a fejemben egy dilemma, amelyet dióhéjban a következő kérdésekkel tudnék jellemezni. Általánosságban egymástól fényévékre álló stílusmotívumok tökéletes házasítása újnak számít? Létezik olyan, hogy valaki teljesen a semmiből épít valami olyat, melyről a legtöbbeknek az a benyomása, hogy ilyet még sosem látott ezelőtt, vagy minden valamire épül és valójában sosem volt új a nap alatt? Ilyen és ehhez hasonló idegőrlő kérdésekkel a fejemben vágtam neki, hogy élőben is fül- és szemügyre vegyem napjaink egyik legérdekesebb zenei kísérletét. Sajnos dilemmám nem került feloldásra, de úgy érzem egy jelentős lépéssel kerültem közelebb a megnyugvás felé, miközben egy olyan átszellemült zenei élményben volt részem, amely mélyen beleégett az amigdalámba.

NYOS, akkor kezdjük az elején!

Valószínüleg a britt-finn duó egy kifejezetten mély zenei alámerülést, a dallamokban, ütemekben való elmerülést célozza, mintegy zenei folyamként, az általános dalszerkezeti struktúráktól teljesen elrugaszkodva. Ehhez szolgál a szűkített színpadkép szőnyeggel, összetolt fullcsöves vintage erősítőkkel és egymással szemben muzsikáló

 zenészekkel. Tényleg olyan, mint egy baráti zenélgetés egy 60-as évekbeli kispolgári lakás nappalijában. Viszont ennyi, sajnos ennél semmivel sem több, és az átszellemüléshez, valamint a maradandó élményhez ez kicsit kevés. Nagyon rövid szettet nyomtak, de még így is unalmassá vált a végére. Kifejezetten az a zenekar, amelyre nem lehet mondani se azt, hogy jó, se azt hogy rossz. Szimpatikus két barát, akik színpadon adják elő azt, amit egy füvescigi után tolnak valamelyikük lakásán.

Bevezetőkanyar.

“What if American slaves had embraced Satan instead of Jesus?” – Manuel Gagneux

Akár egy Tarantino film alapja is lehetne ez a kérdés. Talán nem véletlen, hogy Manuel hasonló szisztémával dolgozik a zenében, mint Tarantino a filmekben. Bizonyos, akár egymástól teljesen eltérő stílus és formai elemek mintáinak összeollózásával megteremt egy struktúrát, amelyet a saját történetével tölt fel, de a történet már a formai elemekhez igazodik. A különbség az, hogy míg a jó öreg filmrendező zs kategóriás western és ázsiai filmeket bújt, addig kifejezetten XXI. századi ihletforrásnak tekinthetjük a 4chan-on feldobott labdát, miszerint főhősünk, M. G. alkotói válságának rendezéséhez kért segítséget, amikor megkérte a felhasználókat, hogy kettő, egymástól extrémen eltérő zenei stílust ajánljanak, amelyből még nem született crossover. Így fogant a Zeal & Ardor projekt, Manuel és 4chan felhasználók közös nászából. Mi ez, ha nem egy posztmodern zenei remekmű születése?

Élesben.

Egy pillanat. Éppen ennyi kellett, hogy Manuel és zenekara az intro után megteremtse az egész produkció atmoszféráját.

Chapter One. Manuel hangja kristálytiszta volt az elejétől fogva, a hangzás elsöprőbb, mint lemezen, a vokálok rögtön az égbe repítették a koncertet. Teljes profizmus és maximális alázat az első pillanattól fogva. Egyébként nagyon érdekes, ahogy a dalok fel vannak építve, és az első dalnál (In Ashes) ez kifejezetten szembetűnő volt. A témák egymásutánisága, a hosszú felhúzások, erős átkötések és harsány refrének klasszikus felépítésre utalnak. A dalok végén viszont legtöbbször marad egy űr, mintha akár mehetett volna tovább az egész egy végtelenített loopban. Valamint rengeteg elem számonként is visszatérő, néhány szinte megtévesztésig hasonlít egymásra. Ilyen szintű esszenciális mintázásnál ez persze nem meglepő. A zord északi blakcmetal betétek és egyes kifejezetten afroamerikai vokálok kísértetiesen tudnak hasonlítani egymásra.

Chapter Two. A zenekar iszonyatosan egyben volt, látszik, hogy összeszokott zenészekről van szó. Bár kicsit furcsán hat, de annyira hitelesen tudják átadni magukat a dalok érzelmeinek és váltakozásainak, ami rendkívül sokat hozzátesz az egészhez. A két plusz vokál olyan plusz, ami teljesen kirántja az általános metal dimenzióból a dalokat. Az olyan dalokat, mint például a You Ain’t Coming Back, szinte már értelmezni is lehetetlen metal dalként, hiszen a zordabb gitártémák csak egy hűvös szellőként vonulnak végig a dalon. Kifejezetten érezhető volt, hogy az egyébként nagyon profin felvett lemezzel összehasonlítva is sokkal jobban működnek a dalok élőben. Ez valószínűleg a stílusbeli sajátosságoknak és annak köszönhető, hogy mindannyiukon látszik az az alázat, amit estéről-estére beletesznek minden egyes koncertbe.

Chapter Three. A végére sikerült elérni, hogy szinte minden dalnál libabőrös lettem. Bár a cikk elején felvetett dilemmámat nem sikerült megoldani, de az olyan dalok teljes elmerülésében, mint a Don’t You Dare és a Devil is Fine ez szinte lényegtelenné vált. Zárásként eljátszott Baphomet pedig sokkal erőteljesebben, dinamikusabban szólt élőben, mint ahogy a lemezről emlékeztem rá.

The End. Ez a projekt az egyik legígéretesebb dolog, ami a súlyosabb stílusok világában történt az utóbbi időben. Velejében progresszív, de semmi kamuszaga nincs a dolognak zeneileg. Az élő produkció felülmúlja a lemezen hallottakat. Ennél több bizonyíték nem is kell.

 

Setlist

In Ashes
Servants
Come On Down
Blood in the River
Fire of Motion
We Never Fall
You Ain’t Coming Back
Waste
Cut Me
Hold Your Head Low
Ship on Fire
Stranger Fruit
Row Row
Gravedigger’s Chant
Built on Ashes
We Can’t Be Found

Sacrilegium III
Coagula
Don’t You Dare
Devil Is Fine
Baphomet

Képek: HB

NN

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/