Ihsahn, Ne Obliviscaris és Astrosaur az A38-on

Az álmok valóra is válhatnak

Egészen egyedülálló összeállítást hallhattunk múlt vasárnap az A38-on: az oslo-i experimentális rockot – metált játszó Astrosaur utánra nem mást, mint a Ne Obliviscaris-t kapta meg a minőségi metálra kiéhezett közönség. De nem ért ám itt véget az este, jött a hab a tortára. Egy szóban: Ihsahn.

Mindenkinek megvannak a maga gyerekkori álmai. Kiskorunkban teljesen biztosak vagyunk abban, hogy mi leszünk a világ legismertebb focistái, leggyorsabb autóversenyzői, legelső űrhajósai, de istenigazából ez az életpálya nagyon keveseknek adatik meg. A következő lépés az, amikor az ember már egy picit reálisabban gondolkodik, és a mindennapi dolgok kezdik felkelteni az érdeklődését – fiúknál általában prominens jövőbeli állás szokott lenni a kukáskocsi-vezető, hiszen minden héten csorgó nyállal nézegetjük a nagy sárga autót arra gondolva, mennyire jó is lenne vezetni azt. Az időben lassan előrehaladva sok más izgalmasabb – és persze reálisabb – dolog kezd életcéllá válni, amiket e sorok írója javarészt a zenében talált meg. Nagyon szerettem volna zenészként egy színpadon állni az Immortal és az Emperor embereivel (ez azért eléggé az álmok világa), és lassan hasonló céllá avanzsált, hogy legyen egy félórás lehetőségem beszélgetni Olve Eikemo-val vagy az Emperor motorjával, Vegard Sverre Teitan-nal. Pár ilyen álmom van csupán, és vasárnap óta eggyel rövidebb a lista.

Annak ellenére, hogy az első fellépő este hét után kezdett, én hatra voltam hivatalos a hajóra, ugyanis Vegard Sverre Teitan nagyjából egy fél órát szentelt rám. Döbbenetes találkozó volt. A nagydarab, pocakos, joviális, nagyon közvetlen turnémenedzser – szintén Vegard – fogadott egy kisebb csoport közepén állva, kezet fogtunk, majd megkérdezte, hogy tudom-e, hogy kit fogok interjúzok, és hogy egyáltalán felismerem-e. Igen; ott állt a csoport szélén egy nem túl magas, vékony, szakállas figura, aki szerényen mosolyogva bámészkodott, és a legkevésbé sem tűnt úgy, mint a majd’ százezer vendéges metálfesztiválok headliner-e. Igazából ez egy koncertbeszámoló, úgyhogy nem is nagyon akarom húzni az időt – fantasztikus volt egy félórát beszélgetni ezzel az emberrel. Egy nyílt, barátságos, nagyon közvetlen, intelligens és teljesen realista figurát ismertem  meg, aki a sokezredik interjújában elhangzó kérdésekre is ugyanolyan közvetlenül, őszintén és lelkesen válaszolt, mintha egy kezdő zenekar bemutatkozó zenésze lenne. Nemsokára írásban is olvashatjátok Ihsahn-nal készült interjúnkat.

 

Az interjút követően vettem egy mély levegőt – meg egy sört az átélt izgalmakra –, és felültem a színpad szélére várakozni. Aznap estére három meglehetősen nehézsúlyú zenekart volt a repertoáron: kezdetnek mindjárt az experimentális / progresszív rockot / metált játszó oslói Astrosaur, őket követte az ausztrál Ne Obliviscaris, és zárásként Vegard saját neve alatt futtatott zenekara, az Ihsahn következett – mit mondjak, nem egy hétköznapi összeállítás, ebből több elég jó buli is összejönne.

Nem is néztem, hogy pontosan mikorra volt kiírva a kezdés; este hét már elmúlt, úgy voltam vele, hogy biztos fél nyolckor lesz start, nyugodtan bambulhatok, ám negyed nyolc lehetett, amikor két ember kényelmesen fölsétált a színpadra gitárral a kézben, felmezítlábazott egy harmadik és beült a dobok mögé, majd lekapcsolták a világítást – nagyjából ennyi volt az Astrosaur felkonferálása. Az oslo-i srácok progresszív / experimentális rockként / metálként kategorizálják saját magukat. Én ettől a kategóriától általában félni szoktam, ugyanis elsülhet ez a dolog nagyon jól is, de azért számos olyan esetet tudok mondani, amikor az experimentális jelző tulajdonképpen a zene teljes hiányát, egyfajta hallgathatatlan csörömpölést takart némi zajjal, úgyhogy az ilyen eseteket egy ideje fenntartással kezelem.

A skála pozitv végére – az Aluk Todolo mellé – az Astrosaur-t tenném, azzal együtt, hogy a kettő gyökeresen más zenét játszik. A norvégok a klasszikus gitár – basszusgitár – dob felállásban léptek fel, de mind a gitár, mint a basszusgitár olyan szinten szét volt effektezve, hogy simán el lehetett hinni, hogy több egyéb hangszer is jelen van. Az én értelmezésemben az experimentális zene egy olyan kategóriát takar, amelyik túllép a hagyományos, szórakoztató kliséken, és a legfontosabb szerepe az, hogy valamilyen gondolatot, érzést, szavak segítségével meg nem fogható dolgot adjon át. Itt utalnék vissza egy mondat erejéig az Ihsahn-nal készült interjúra: megkérdeztem Vegard-tól, hogy szerinte mi a black metal, amire nagyjából azt a választ kaptam, hogy ‘ha eltudnám mondani szóban, akkor nem kéne, hogy eljátsszam’.

 

Szerintem pontosan ez az experimentális zene lényege, csak sokkal inkább a mélyebb mondanivalóra van kihegyezve a dolog. Az Astrosaur ennek a szerepnek tökéletesen megfelelt: az a hangorkán, amit előállították, természetesen zene volt – hiszen volt ritmusa és dallama –, de funkcióját tekintve egyfajta oldószerként viselkedett, tulajdonképpen elemeire szedte az embert, átmosta, és utána alkatrészről alkatrészre picit máshogy újraépítette. Ha jól számoltam, három viszonylag hosszú dalra jutott idejük mielőtt távoztak (a gitáros, Eirik Kråkenes csak kifújta magát a Ne Obliviscaris fellépése alatt, hogy utána Ihsahn-nal térjen vissza a színpadra). Igazából egy újfajta és váratlan zenei élményt adtak; nem mondom azt, hogy rajongójuk lettem, azt sem állítom, hogy napi rendszerességgel szeretnék Astrosaur-t hallgatni, de a mélyebb experimentális metál iránt fogékonyak számára feltétlenül ajánlani tudom (Necronauts, Space Mountain, Pyramid Song).

 

Gyorsan letelepítették az Astrosaur-t, és rövid átszerelést követően a Ne Obliviscaris lépett a színpadra. Erre a zenekarra még Péter barátom hívta fel a figyelmemet 2015-ben, amikor a Brutal Assault-ra készültünk – ő jóval a fesztivál előtt szép alaposan végighallgatta az összes fellépőt, és amikor már harmadszor mondta, hogy ‘te figyelj csak, hallgass már bele ebbe az ausztrál izébe, mert nagyon jók’, akkor én is nekiálltam, és azóta sem sikerül letennem. Veszélyes zenekar ők a szó legpozitívabb értelmében. Mind a stúdióanyagaik, mind pedig az élő fellépéseik fenomenálisak, általában elsöprő erővel bírnak, úgyhogy nagyon veszélyes pálya őket előzenekarnak választani. Például a Cradle of Filth egy manchesteri fellépése során nagyon csúnyán ráfaragott, ugyanis úgy lejátszotta őket a Ne Obliviscaris, hogy csak pislogtam.

 

Az ausztrál fiúk egyesítik magukban mindazt, ami miatt én a extrém metált szeretem, és a koncert előtt az első sorban álló kollégákkal beszédbe elegyedve kiderült, hogy ezzel nem csak én vagyok így. A metál klasszikus verzé-riff felépítésű, ezentúl nem árt, ha van egy adott sebessége – ennek a dinamizmusát a gitárok és a duplázó biztosítja –, és a nyers énekhang az, ami egyfajta erőszakosságot tesz mindehhez hozzá. Ez így önmagában viszont nagyon unalmas lenne – különösen dallam nélkül, vagy pedig bármi olyasmi nélkül, ami ezt a dinamizmust, ezt az energikus előadásmódot ellenpontozná. A megfelelő ponton ügyesen adagolt tiszta énekhang, ezen túl valamilyen könnyed ellenpontozást nyújtó hangszer – mint például egy hegedű – erre tökéletesen alkalmas. És ha a zenészek között tudhatunk több, az elmebetegséggel határosan zenélni tudó ember – akiket mondjuk nevezzenek Benjamin Baret-nek vagy Martino Garattoni-nak –, na, akkor meg is kaptuk a Ne Obliviscaris -t.

 

A fellépés során – ha éppen nem az első sorban élvezem a zenét vagy fotózok – egy csomószor vissza-vissza szoktam lesni, mert kíváncsi vagyok, hogy a mögöttem állók mit csinálnak, hogy hogyan reagálnak a zenére. Ezen az estén gyakorlatilag semmi mozgás nem volt, és amikor nem örömtől csillogó szemeket láttam, akkor az ég felé meredő arcokat, akik teljesen kövültem álltak, és hagyták, hogy a zene átmossa őket.

 

Amit még szintén fontos a Ne Obliviscaris-ról elmondani, az a különböző stílusjegyek folyamatos és szerves váltakozása. Dalaikban a teljesen tankszerű döngölés, és az érzelmesebb, hegedűvel és tiszta énekhanggal megfűszerezett részek szervesen képesek egymáshoz illeszkedni. Tehát határozottan nem arról van szó, hogy van egy duplázóval-reszeléssel-üvöltéssel megtámogatott rész, ami mellé valaki kopipészttel odarakott egy melodikusabb egységet, hanem ezek szervesen fejlődnek ki egymásból. Sőt, egy dal során képesek organikusan oda- vagy visszaalakulni, ráadásul mindezt úgy, hogy a meglehetősen hosszú dalok során az embernek soha nem támad az az érzése, hogy bármilyen ismétlést hallana, vagy bármilyen zavaró monotóniát.

Nagyon örülök neki, hogy az A38-on hallhattam őket, ugyanis a Ne Obliviscaris-nak a számos erőssége mellett van egy nagyon kritikus gyengesége: ha egy kicsit is rossz a keverés, és valaki nem hallatszik rendesen, az teljes mértékben agyoncsapja az egész fellépést és használhatatlanná teszi a hat ember erőlködését. Tudom, hogy az első sor nagyon messze van az ideálistól hangzás tekintetében, de még ott is jól szóltak – remélem, hogy akinek a stúdiópult mellett volt lehetősége végighallgatni, tökéletes hangzást kapott.

 

Élményzene volt ez a javából. Egy-két dal, és a fiúk felvették a fordulatszámot, így már lehetett hülyéskedni. Ebben az új bőgős, Martino járt az élen, folyamatosan vicceskedve piszkálta a mellette gitározó Matt Klavins-t. Igazából nem is fellépésen jártunk, hanem egy jól megszervezett próbán, ahol minden tökéletesen ment, olyannyira, hogy el lehetett már kezdeni ökörködni. Martino egyébként az este során nagyon kitett magáért: a hathúros basszusgitáron előadott tapping-eléseit csak Benjamin teljesen elborult (és technikailag ugyan nem bonyolult, csak istentelenül gyors) szólózásához tudnám mérni, tehát a hangszerkezelésben utazók is kaptak némi alapot a nyálcsorgatásra.

 

Hat gyönyörűszép számra volt idejük – köztük az Urn album négy klasszikus dalára –, amit a hallgatóság kirobbanó örömmel fogadott. Tulajdonképpen ha a Ne Obliviscaris levonulásával véget ért volna az este, akkor is mindenki egy fantasztikus élménnyel gazdagodva ment volna haza (Devour Me, Colossus Part I: Blackholes, Intra Venus, Libera Part I: Saturnine Spheres, Urn Part I: And Within the Void We Are Breathless, Urn Part II: As Embers Dance in Our Eyes, And Plague Flowers the Kaleidoscope).

Gyorsan elkezdték leszerelni a Ne Obliviscaris dobját, és föltelepíteni Vegard zenekarát. Zenei szempontból Ihsahn egy nagyon érdekes és nagyon komplex figura; sokunk alapvetően – nagyon helyesen – az Emperor egyenesági folytatásaként tekint a szóló projektjére. Annyit ugye tudunk, hogy az Emperor stúdióalbumainak gyakorlatilag a felét Vegard tökegyedül rakta össze – különösen igaz ez a nagyon megosztó Prometheus albumra –, és tulajdonképpen szólókarrierje kezdete óta is teljesen egyedül dolgozik. Számára nagyon fontos a jó hangzás – ezt az A38 tökéletesen tudja biztosítani –, és igazából ha tud, akkor inkább otthon Notodden-ben kütyüzik a stúdióban új hangzást és új zenei eszközöket keresgélve, mintsem a backstage-ben sörözget egy turné során.

 

Az én személyes véleményem az EmperorIhsahn ‘ívről’ nagyjából annyi, hogy az Emperor működése során megtapasztalt – egyre komplexebb, egyre sokrétűbb-sokszínűbb – kifejezési eszköztár nagyon sokat változott a szólóalbumok során, és számos esetben mármár olyan mértékben kezdte a stílus és a műfaj határait feszegetni, ami nagyon méllyé, csak hosszú munkával befogadhatóvá tette magát a zenét. A legújabb album, az Àmr, a korábbi munkákhoz képest egyfajta változást, könnyedebb muzsikát jelent. Igazából ha megnézzük az előtte lévő Das Seelenbrechen-t vagy az Arktis-t, akkor azért nagyon sok esetben tettenérhetjük, hogy Ihsahn egy adott ötlettel, adott zenei kísérletezgetéssel elment a falig – meg még egy lépéssel azon is túl. Sokat kell dolgozni egyes albumaival, és nem is biztos, hogy mindig sikerül hiánytalanul befogadni őket.

Ennek tükrében nagyon kíváncsi voltam, hogy mi lesz az esti menü, melyik periódusból fog válogatni a májsztró. Azt kell hogy mondjam, tökéletes áttekintést kaptunk Ihsahn egyéni munkásságából, kezdve a zúzós, teljesen klasszikus 80-as évek metáljától egészen a súlyosabb, komplex, kísérletezős darabokig, amik mármár nem is zenét, hanem inkább egyfajta érzést, hangulatot közvetítettek. Vegard azon zenészek egyike, aki úgy jöhetett fel a színpadra, hogy nem kellett bemutatkoznia – és ezzel együtt is jól láthatóan örült annak, hogy mekkora tapsot, mekkora ovációt váltottak ki a dalai a nézőközönségből (ahol nem kisebb jelentőségű figurák hallgatták a fellépést, mint Csihar Attila).

Másfél órát zenélt nekünk a négyesfogat (ahol végre elhangzott a szerintem koncertzárásra ideális Celestial Violence). Egy gyors szünetet követően még ráadásként kaptunk három számot, majd a végén a nagy tapsot követően gyors dedikálás, és Vegard már el is tűnt a backstage-ben. Annak ellenére, hogy az Àmr a friss jövevény, az Arktis album dalai voltak túlsúlyban, és egyenletes volt a merítés a Das Seelenbrechen – After – Eremita albumokról (Lend Me The Eyes Of Millenia, Arcana Imperii, Sámr, Pressure, Hiber, Pulse, Tacit, Until I Too Dissolve, Mass Darkness, My Heart is of the North, The Paranoid, Celestial Violence, Wake, Frozen Lakes on Mars, A Grave Inversed, The Grave).

Nehéz bármi értelmeset mondani erre az estére. Tulajdonképpen ha háromnegyed hétkor véget ér és mehetek is haza, számomra már akkor is megismételhetetlen nem lett volna november tizenegyedike. Az Astrosaur a maga kategóriájában egy új felfedezett lett, akiket nagyon javaslok a kísérleti metál rajongóinak. A Ne Obliviscaris pontosan azt hozta, amit várnánk tőlük: egy tizes skálán minimum tizenkettes teljesítményt, olyat, hogy már csak azért nem szeretné az ember mindennap meghallgatni, hogy ne vesszen el a varázsa. És ennek az egésznek a végére – habnak a tortára – még megkaptuk Vegard Tveitan-nak a fellépését, aki huszonöt év alatt radikális változásokat hozott az extrém metal a műfajában. Ezentúl még mit lehetne még kérni?

A koncert után a kocsiban ülve éppen a dedikált Emperor gitárkottát nézegettem, amikor a rádióban felcsendült a Beatlestől a Hard Day’s Night – nem tudtam, hogy sírjak-e vagy röhögjek, majd folyamatosan vigyorogva vezettem haza.

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/