Vörös Attila/ Strength of Will – Blink of an Existence (2016)

SoW_CD-3Előadó: Vörös Attila (Strength of Will)

Album: Blink of an Existence

Származás: Magyarország

Megjelenés éve: 2016

Stílus: Metal/ Modern metal

Honlap: http://attilavoros.com

Értékelés: 9/10

 

Ha minden igaz a metalosoknak a Nevermore-ból, a Vulgar Display of Cover-ből és a megboldogult Leander Rising-ból, a nagyérdeműnek pedig az egyik kereskedelmi televíziócsatorna sikersorozatából ismertté vált Vörös Attila már körülbelül hét éve dédelgette keblén a szólóalbum ötletét. Végül saját maga és a rajongók boldogságára tavaly karácsony előtt egy-két nappal megérkezett végre az album a fa alá. Mivel már régóta volt szó erről, a lemezt viszonylag nagy várakozás övezte, nem csak amiatt, mert Attila nagyszerű gitáros és zeneszerző, hanem mert nagyon sokan kíváncsiak voltak, hogy mit hoz össze ez a rendkívüli lantista a Leander Rising után.

Hát a csalódást már alapból kizárta Attila személye, de, ha ez nem lett volna elég, érdemes volt megnézni az előzetesen is csepegtetett vendégek névsorát; az ember már attól lúdbőrös lett, ha azokat a neveket elolvasta… Aztán persze ott van az, hogy elég masszívra sikeredett az anyag, a maga csaknem hatvan percével. Van min átrágnia magát az embernek az biztos, de higgyétek el, érdemes!

Az album rögtön egy aprítós tétellel kezd, melyet jómagam csak a „legújabb Subscribe számnak” hívok, ez az Electrify. Valószínűleg Attila is érezte, hogy ehhez az igazán pörgős, és az album alaphangvételéhez viszonyítva vidám dalhoz a legjobban Csongor Bálint illik, akit a Subscribe-ból, valamint most már a USEME-ből ismerhetünk. A számhoz Bálint írta a szöveget mely még egy plusz lapáttal rátesz erre a csodálatra, a Subis hangulat egyébként a refrén tiszta énekrészében érzékelhető a leginkább.

Már ezt követően kimondható, hogy az album nem nagyon engedi el magától a hallgatót. A következő, My October című szám is egy durca nóta, jól megfog és szétpofozza az orcáidat. Külön kiemelendő, hogy a refrén tiszta énekét Vörös Attila szolgáltatja egyedül, ezek az énekdallamok jól belemásznak az ember fülébe. Egyébként a The Southern Oracle Kókai Barnabása is hatalmasat alkot a számban. Feelinges és pörgős, tekerős szólók is vannak benne, ám nem megy át végtelen virtuózkodásba. Egyébként az egész albumra jellemző, hogy Attila gitáros létére nem tolja az arcunkba az album számaival a játékát, mely szimpatikus és ízléses dalszerkesztést tükröz.

A H.O.C. (House of Cards) a legkeményebben arcbamászós dal, amely talán a lemez legagresszívebb tétele is egyben. Első hallásra is érthető, hogy miért pont ehhez a dalhoz illesztették Zotya vendégszereplését. A groove-os főriff Zotyának abszolút hazai pálya, de a zakatolósabb verzékben is hozza a tőle megszokott energikusságot. Nagy megkönnyebbülés, hogy a lemez nem tolódott el egy kifejezetten a nagyközönség befogadására szánt, úgymond “slágeresebb” irányba. Ez talán ennél a dalnál válik teljesen egyértelművé először a lemez hallgatása során. A durva riffelés után nem jön a megúszás egy “slágerrefrénnel”, megy a paraszt döngölés a végéig. Igazán rokonszenves hozzáállás.

Kellemes, könnyed, kora tavaszi hangulatot sugárzó, egyértelműen black metal elemekkel operáló dal a Pharao. A színvonalat már Csihar Attila neve is magában hordozza, ráadásul tőle megszokottan ez a szám is rendkívül atmoszférikus lett. Külön kiemelendő, hogy a szóló, amelyben rendesen ott van a technikai képességek megvillogtatása, itt sem egy külön kiemelt szerepben tetszeleg, hanem szervesen beleolvad a dal által megteremtett hangulatba, ezáltal is a dal szerepét erősítve, nem az egyéniségét. Nagyon feelinges, különleges száma az albumnak.

Vörös Attila igazán kedvelheti ezt az Áron Andrist, hogy két számba is belerakta. No de ez egyáltalán nem gond, Apey hihetetlenül jól dalol mindkét számban, neki szinte minden jól áll. Az Endless Horizon-ban hangját egy progresszívebb zenei környezetben hallgathatjuk, amilyenben eddig még nem igazán, de itt is tökéletesen megállja a helyét. Mindenesetre talán nem az album legerősebb dala ez, de még így is egy pusztító metal nóta. Sokan örülnének, ha ilyeneket tudnának írni… És persze Jeff Loomis vendégszólója is erősen rányomja a bélyegét a számra. A másik Apey-s nóta a Bon Voyage egy chillelős, lazítós, enyhén folkos tétel, mely nagyszerű inverze az Endless Horizon-nak. Kapunk egy kis megnyugvást, egy ki lazítást, nagyjából pont az albumot ketté választva.

Ugyanakkor ez a szétválasztás talán túlságosan élesre sikeredett. Sokadig hallgatásra is az album második fele gyengébbnek hat, persze ez ízlés kérdése is. No de ne higgye senki azt, hogy itt nincsenek kiemelendő dalok! Például ott van a The Blindfold, amit klippes formában is láthattunk, hallhattunk már. Ez a szám Dan Sanders karcos hangjával és Jozzy vendégszólójával különösen dörzsölősre sikeredett.

Továbbá egy szintén kivételes szám is helyet foglal az album második felében, ez pedig az egyedüli magyar nyelvű dal, a Menny és Pokol között. Az AWS-ből ismert Siklósi Örs különleges és elgondolkodtató szöveget alkotott, de egyébként is fenomenális énekteljesítményt nyújt. Érdekes, hogy ha az ember úgy hallgatja, azt vélheti, hogy Örs mellett a Blind Myself Tóth Gergelye is dalolászik ebben a számban. Egyébként nem jellemző Örsre, de e tételben olykor-olykor tényleg nagyon hasonlít az egykori Blind főnök orgánumához a hangja.

A lemez vége felé elérkezünk az album címadó dalához, mely egy szintén igencsak atmoszférikus, közel tizenegy perces elszállás. Elrepülés más világokba, különböző gondolatokba. Egy kis belső utazás, aminek Attila ezt a számot és igazából az egész albumot szánta. Nem szabad ezzel kapcsolatban a szavakat gyarapítani; ülj le, csukd be a szemed és hallgasd meg (az egész albumot)!

Egyébként a lemez teljességét tekintve egy nagyon egészséges harmóniát sikerült megtalálni a régebbi típusú, élettel telibb és a modern, letisztult hangzás között. Ez egy hatékony kompromisszum ahhoz, hogy a technikás, progresszív részek és a virgázós szólók mindvégig érthetőek maradjanak, míg a groove-os részek, – melyeket Attila kifejezetten erős dinamikával játszik – ne váljanak élettelen, túlkompresszált szintizenévé. A vendégénekesek több sávban felvett vokáljai és a gitár, illetve egyéb, a zene törzséhez hozzárakott díszítések kerek egésszé formálják az album hangzását. Nincs túl nagy hiányérzetünk, nem találunk a hangképben be nem tömött lyukakat. Mindezt úgy, hogy a keverés és masterelés is nagyrészt Attila keze munkája.

Ugyanakkor nem adja könnyen magát a lemez, elég masszív és talán a befogadása is nehézkes. Nem a nagy hallgatóságnak készült, Attila első sorban önmagának készítette, mégis, ha valaki szán időt rá, nagyon meg tudja fogni az embert. Szerintem már most sokakat voltak képesek ezek a számok megszólítani. És mi lesz itt még később?! Ezek után már csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy ezt az ütős hangzást és ezeket a bámulatos dalokat élőben vissza lehet-e adni? No ez majd kiderül. Hogy mikor és hol, azt már valahol el lehetett csípni, ám a nemsokára kikerülő duplarészes Vörös Attila interjúnkból is meg tudhatjátok majd!

 

Írta: Nemes Nimród, Vágány Norbert

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/