“Muchas Gracias Ill Niño Familia!” – Ill Niño koncertbeszámoló

Fellépők: Madlife (US), Incite (US), Xtortya (AU), Ektomorf (HU), Ill Niño (US)

Helyszín: Barba Negra Music Club, Budapest, Magyarország

Időpont: 2017.04.04.

Képek forrása: Bodzilla koncertfotók, Photo:in-visible

17554373_1689954504352266_7642654173998423222_n

Azt lehetett sejteni, hogy nagy ünnepség lesz az Ill Niño első albumát, az igazán nagy hatású Revolution Revolución-t ünneplő koncert, ám azt én sem gondoltam, hogy egy komoly minifesztivált fogunk kapni. Öt banda is fellépet az este folyamán, így az garantált volt, hogy jó szokáshoz híven ráérősen fog érkezni a hazai közönség. Persze ez alól magunkat se tudom kivonni, akárhogy is próbálom ráfogni a korai kezdésre a dolgot, a Madlife koncertjének első feléről inkább a saját hanyagságunk miatt maradtunk le. Pedig elég komoly indusztriális hard rock/ metal előadást hallhattunk. Phill Oliveira, azaz Angry Phill mindent megtett, hogy azt a pár lézengőt is bulizásra, headbangelésre buzdítsa, őrjöngött, ugrált, esett-kelt a színpadon, stb. Ő is és 17436182_1480429388634881_3318016233081812842_otársai is élvezték a zenélést és a színpadi létet, főleg a gitáros Isaiah Stuart, valamint a magát fiatal Alice Cooper-nek képzelő DieTrich Thrall.

Persze volt egy-két fanatikus vagy elázott hallgató elől, de rajtuk kívül nem volt nagyon elmondható a közönségre a Madlife-hoz hasonló bulizás jelenléte, pedig nagyon jó kis őrjöngést toltak a srácok. A hangulat az idő előrehaladtával azért javult, de az egész estére jellemző volt valamiféle levertség. A zenekarok lelkesebbnél-lelkesebbeknek tűntek, rengeteg buzdítást ordítottak ránk, ám a közönség nagy része csak kellette magát. Annak ellenére, hogy, mondhatni legendás album megünneplésére jöttünk össze, csak nagyjából félházat tudott produkálni a nép. No persze én megértem, hétköznap van, másnap munka… Áttérve a hangosításra… A Barba Negra-ék nagyon büszkék rá, hogy tavaly elnyerték az „Év helyszíne” díjat, ezt tényleg meg is érdemelték. Nagyon sokat profitálnak abból, hogy a PeCsa-t bezárták, hiszen majdnem az összes nagyobb rock/metal esemény náluk kerül megrendezésre, mivel a Track-el együtt az egész évet le tudják fedni. Pont emiatt szerintem illene egy jól működő hangosítási rendszert kiépíteni. Olyat, hogy ne csak a keverőpult előtt közvetlen lehessen a klubban jól hallani, hanem akár elől is. A legnagyobb probléma az volt, hogy ezen az estén még a keverő előtt is kásás volt a hangzás, ha pedig hangosra vették, akkor olyan torz volt, hogy az valami hihetetlen, a berezonálásokról nem is beszélve. Mindezt legjobban a később ismertetett  Xtortya koncertje alatt lehetett tapasztalni. Az ének sound-ja pedig szinte végig elveszett a zenében, majdnem mindegyik zenekarnál. A zenekarok közötti átszerelések alatt a fejetlenséget inkább le se írom hosszabban. Na de abbahagytam, a negatívumoknak vége, ezekkel együtt élve is élvezhetőek voltak a koncertek, komoly csapatok jöttek össze, a szervezők igazán kitettek magukért. Folytassuk is az Incite-al.

Az Arizonából érkezett brigádtól egyfajta keverék muzsikát kaptunk. Zenéjükben van nu metal, groove metal, ám mégis leginkább a death metal egy technikásabb vonalához tartoznak. A gitárosuk Dru Rome hatalmas forma volt, a majdnem mellkasra húzott gitárjával, a pizsamagatyát idéző farmerjával és az egyedi mozgáskultúrájával. Utóbbi utánozhatatlan módon Max Cavalera fogadott fiaként is ismert énekesre, Richie Cavalera-ra is igen jellemző volt. Nagyon durva ráspoly-torkától, hangjától leszállt a haj is a fejünkről. Talán durca muzsikájukkal kicsit ki is lógott a banda a sorból, de legalább megismerhettük őket. Érdemes utánuk keresni és az olyan nótáikat meghallgatni, mint például a Fallen vagy az Up in Hell.

A masszív rap metal-ban utazó, egyenesen Ausztráliából érkezett Xtortya időben már többet kapott a kibontakozásra, ám pont ezt a pluszt vette el, hogy az első két-három szám alatt a vokalista/ rapper Ian hangjából konkrétan semmit nem lehetett hallani, az egész végig torz zenei alap pedig már említve volt. Ezt leszámítva az első három előzenekar közül ők tudták a legnagyobb hangulatot teremteni. Együtt mozogta, figyeltek egymásra, jól kommunikáltak egymással és velünk is, csapatként zenéltek a színpadon; ezek ma már sajnos kiemelendő dologok. A gitáros/ vokalista Darren-nek vannak a leginkább frontemberi ambíciói, ám kifejezetten nem tolta előtérbe magát a többiek rovására. Minden esetre megszívlelendő dolog, hogy a korábbi bandák performanszait végig nézte, közöttünk, mosolyogva, bólogatta. Hogy most tényleg a tetszését fejezte ki, vagy csak a formaiság vezérelte, szerintem mindegy is, mert így kell ezt csinálni, jó példaként szolgálhatna ez a srác sok zenész számára. Mikor Ian hangjából végre kaptunk valamit, akkor már hallhattuk, hogy kifejezetten átérezve, szívből énekli a rap-betétei és nem vakerálja szét a számokat. Külön megemlíteném még DJ B-Rad-ot, aki hol a nyakában lógó villanygitáron pengette az alapokat, hol a keverőjén babrált, hol pedig a kettőt egyszerre csinálta. Komolyan érdemes megismerkedni a bandával, például az olyan számaikon keresztül, mint a Bullet Holes and Broken Bones vagy a Falling, melyekből kiderül, hogy tényleg megfelelő elegyet tudtak összehozni a rap, metal, elektronika hármas-határán, megfűszerezve az egészet az ausztrál bandákra oly jellemző szörfös-feelinggel.

Rövidebb átszerelést követően az Ill Niño mellett a legjobban várt hazai Ektomorf következett. Farkas Zotyáékban az a legjobb, hogy nem kertelnek, nem polírozgatnak, álca nélkül segítenek arcon rúgni a stresszt, a haragot és mindezek okait is. No és persze a legmegfelelőbben le is tudjuk vezetni közbenjárásukkal a feszültséget. Sokan sok mindennel 17807534_1362915320461673_7567780429171194456_ovádolták már Zotyát, rengeteg hullámvölgyön kellett átevickélnie a bandával, ezt a legtöbben talán ismerik is. Az viszont vitathatatlan, hogy a semminél mélyebbről sikerült felépítenie az Ektomorf-ot, a világhírű magyar metal együttest. Igen, a szövegek talán nem irodalmi szintűek, de nem is kell, hogy azok legyenek, egyszerű, viszonylag könnyen befogadható düh kieresztés. Ennyi. Ez történt most is, derékból bólogatás és miegymást az olyan zúzdákra, mint például az Aggressor, vagy a Holocaust. Rettenetesen sajnáltam és kicsit csalódott is voltam, hogy nem hallhattuk a Cristian Machado-val közös Numb and Sick-et. Persze meglehet, hogy nem tudták összeegyeztetni a dolgokat, pedig nem lett volna sok szerepe ebben a számban az Ill Niño mesterének. No sebaj, cserébe kaptunk magyar közönségre specializált dalokat, mint például a Nem Engedem vagy a Testvérdal. Utóbbi az egyik legnagyobb megőrülést eredményezte, melyet csak az Outcast alatti hangulat tudott túlszárnyalni. Utóbbi szám talán az Ektomorf művek legismertebbje és talán a legtöbbet játszott tétel is. Az Ektomorf már régóta meglelte a rájuk jellemző sajátos ízt, ennek ellenére jó lenne olyan korai különlegességeket is hallani élőben, melyekben erőteljesebben vegyítik az archaikus cigány népzenét a metal-lal. Hogy ennek ennyi év elteltével milyen fogadtatása és mekkora kelletje lenne, azt nem tudom, de én biztosan az első 17834217_1362915087128363_5204136131462859049_osorban őrjöngenék ezeken a dalokon. Várjuk a következő hazai koncertet!

Na akkor jó keserű magyar szokás szerint újra a negatívumokkal kezdeném, jobb ezeken túlesni. Az Ill Niño esetében a legfőbb probléma a legismertebb és legszeretettebb taggal, Cristian Machado-val volt. Persze, rossz volt a hangzás, oké, de a hamisságot nem lehet teljes egészében erre fogni. Az énekrészeknél egyértelműen az is különleges volt náluk mindig is, hogy Cristian sokszor félhangokon is énekli a tiszta részeket, ezt persze nehéz is visszaadni élőben. Ez a hamisság azért nem volt kifejezetten bántó, könnyen fölül lehetett rajta emelkedni, mindazon által énekesük sokszor inkább a hörgős részeket nyújtotta meg, valamint a tiszta témákat is sokszor agresszívabb stílusban szolgáltatta. Minden bizonnyal ezzel ő is a fentebb leírt problémát igyekezett kikerülni. Emellett egyértelműen látszott rajta, hogy kifárad a számok során, aminek egyszer hangot is adott. Persze elteltek az évek, ők is öregednek, minden ember más, de nem kéne, hogy ennyire lihegve elfolyjon izzadságilag és testileg egyaránt már a koncert legelején. Rá és a zenekar egy-két 17761074_1361620543924484_3393339735228196414_otagjára is ráférne a rock/metal szcénán belül is egyre jellemzőbb életmódváltás.

Hogy mindezek mennyire szúrtak szemet másnak és, hogy kit menyire érdekel, arról fogalmam sincs, úgyhogy áttérek a koncertre. Ami ezektől függetlenül rettenetesen jól oda volt téve, kellő nosztalgiafaktorral egyetemben. Az Ill Niño is komolyabb stílusváltáson ment át az évek során, mondjuk szerencsére nem annyira változtak meg, mint egykori menő nu metal kortársaik. A kultikus Revolution Revolución album bizonyos közegen belül alaplemeznek tekinthető, a latin zene és a nu metal egészséges vegyítése és ennek különleges mivolta miatt. A koncert a jó hangulat miatt nagyon hamar elment, szinte fel sem tűnt, hogy az egész Revolución-t lejátszották. Olyan gyöngyszemeket hallhattunk, mint például az I am Loco, a Rumba , az If you still Hate Me vagy a Liar, melyek az erős latin hatás ellenére is padlótól tetőig bólogatást eredményeztek jónéhányunknál. Az I am Loco különösen nagyot tudott ütni, ha valaki belegondolt a szövegébe és párhuzamot vont a jelentése és a mai kinti politikai körülmények között… Továbbá természetesen olyan klasszikusok is előkerültek, mint az Unreal, a God Save Us. Talán felesleges is felsorolni mindent, ezt az egész múltidézést, az egész atmoszférát át kellett érezni. Azt még viszont megemlíteném, hogy a Numb and Sick hiánya miatti elégedetlenségemet kicsit enyhíteni tudtákazzal , hogy Zotya, valamint Richie Cavalera vendégeskedett egy szám erejéig a színpadon.

17504457_1361620643924474_3468479888324533621_o (1)Cristian mellet a ritmusgitáros, Diego Verduzco kommunikált a legtöbbet a közönséggel (a maga non-verbális jeleivel), Laz Pina végig bohóckodott a kalapjával, Ahrue Luster pedig hozta a fantasztikus gitármeneteket villany- és akusztikus gitáron egyaránt. Ne hagyjuk ki persze Dave Chavarri dobos és Oscar Santiago perkás, ütőhangszeres munkáját. Nagy fokú összeszokottság kell, hogy ilyen jól kiegészítsék egymást és ilyen pontosan tudják szállítani az alapokat. A koncert vége felé pedig duettet is hallhattunk kettejük dobjátékával. Rendesen odavágták az egészet.

Különleges, atmoszférikus és az egyik leginkább kiemelkedő pillanat volt az egész előadás alatt a visszatapsolást követően az utolsó számok között játszott With You. A maga akusztikus, chillelős mivoltával megnyugvást, elgondolkodást hozott, ahogy azt teszi a Revolution Revolución lezárásaként is.

Hogy tökéletes estén lennénk túl azt nem mondanám, de ahol emberek vannak, ott mindig lesznek hibák is. Ugyanakkor a szó legnemesebb értelmében emlékezetes volt az este és örömtelien elraktároztuk a következő Ill Niño koncertig.

Muchas gracias Ill Niño!!!

Írta: Vágány Norbert

// //