“Varázslatos érzés, amikor egy olyan gondolat, ami belőled jön, valakinek közel jut a lelkéhez, és megérinti”-interjú Téglás Zoltánnal

Hétfő délután, szakadó eső, Veresegyháza felé tartok interjút készíteni. Már az autóban ülve olyan érzés kerít hatalmába, mintha csak megint középiskolás lennék, és előző este az aktuális témazáró dolgozatra készültem volna. Mindent elolvastam, kijegyzeteltem, és valahol érzem, hogy ennek most sikerülnie kell, mégis izgulok, alig tudok figyelni a körülöttem zajló eseményekre. A hirtelen jött érzésemből a GPS hangja ránt vissza a valóságba, mely szerint megérkeztünk, és valóban. Kiszállok, a kertkaput kémlelem, mögötte a nagy kerttel, és házzal, a kapun pedig már első látásra feltűnik a mai beszélgetőpartnerem jól ismert neve: Téglás Zoltán. Ismét elfog az izgatottság, hiszen perceken belül olyasvalaki fog a képzeletbeli mikrofonom másik oldalán ülni, akinek munkásságát kamaszkorom óta aktívan követem, mint megrögzött Ignite-rajongó, és akire a kezdetektől fogva némi irigykedéssel néztem, tekintve azt a rengeteg interjút, amelyekben egy mindennapinak korántsem mondható, jobbnál jobb történetekkel tarkított életút bontakozott ki. Amerika, ismertebbnél ismertebb zenészekkel való barátság, Misfits, vagy Motörhead-lemez…végiggondolni sincs időm, hiszen a ház előtt már fel is tűnik  Zoli, és messziről kiabál, hogy nyugodtan menjek be. Felsétálok a kertlépcsőn, és már nyújtja is a kezét. Bemutatkozunk, majd invitál is be a házba. Gyanítom, ha nem lenne rossz idő, a kertben beszélgetnénk a szabad ég alatt, hiszen pazar a környezet. Mintha csak az izgalmamat szeretné eloszlatni, már az ajtóban mesélni kezd: “Ez a magyarországi otthonom, itt, Veresegyházán. A nagymamámtól örököltem a házat, ha itthon vagyok, akkor ez a “bázisom”. Régi, nagy ház, csupa jó tulajdonsága van, például nézd meg ezeket a falakat, vagy a padlót. Vastagok, nagyszerűen szigetelnek, ezen adottságai miatt stúdiózásra is kiváló, mint láthatod, most is itt vannak a hangszerek.” Belépve látszik, hogy a ház minden apró szegmese Zoli személyiségét adja vissza: az asztalon, a falon, setlistek, félkész vázlatok sokasága, a konyhaszekrény fogóján hatalmas kötegben a megannyi ARTIST pass, mintha csak azok is a nem szokványos mindennapokról akarnának árulkodni. Bentről a zenésztársak muzsikálása hallatszódik ki, készül az új lemez. A konyhában ülünk le, és miután felteszem az első kérdést, hogy mi is indította el az Ignite frontemberét a zenei pályán, avagy mikor kapta el a rockzene gépszíja, már mesélni is kezd:

-Én tulajdonképpen itt Veresegyházon nőttem fel, itt is voltam kisgyerek, ahol mint láthatod, most is beszélgetünk. Itt nem messze van egy panzió, ami a mai napig megvan, de abban az időben még sokkal kisebb volt. A hetvenes, nyolcvanas években kezdték behozni oda is a rockzenét, úgyhogy emlékszem, játszott itt például a Piramis, vagy a KFT. Gyermekként itt töltöttem a nyarakat, akkor pedig már ment az élőzene, így abban az időszakban rengeteg koncertet láttam, és hallgattam. Tudni kell, hogy az még egy más időszak volt, Magyarországon még javában ment a kommunizmus, így ez a fajta zene egyfajta lázadást is jelentett az akkori rendszer ellen, amolyan “finger in the air” (a középső ujjal való bemutatásra utal – a szerk.) mentalitás.  Szóval, ha rocker voltál, hosszú hajad volt, meg volt egy Levi’s farmerdzsekid, amit abban az időben azért meglehetősen nehéz volt beszerezni, akkor te rebel, vagyis lázadó voltál, kőkeményen lázadtál a rendszer ellen. Akkoriban azt tapasztaltam, és most persze sarkítva fogok fogalmazni, hogy a rockerek előbb halnak meg, minthogy levágassák a hajukat, vagy lejjebb adjanak ebből az örökké lázadó mentalitásból, annyira szilárdan hittek ebben a dologban.

Hogy kicsit visszakanyarodjunk a zenéhez, emlékszel még arra, melyik lemez, dal, vagy zenekar volt rád abban az időben akkora hatással, ami úgy érzed, megváltoztatta az életed? 

Az első lemez, amit tíz évesen megkaptam –egyébként Amerikából – az a Kiss-től az Alive II volt. Már akkor megtetszett egyből, amikor kinyitottam a lemezborítót, pedig még a zenét sem hallottam! (nevet) Ha ismered a lemeznek a borítóját, akkor tudhatod, hogy kinyitva a Kiss látszik, amint egy monumentális színpadon játszanak, előttük pedig több ezer ember, akik a színpad méreteihez képest egészen aprónak látszanak. Mivel otthon a szőnyegünk mintázata pöttyös volt, mindig azt csináltam, hogy felálltam a kanapéra, betettem a lemezt, és azt képzeltem, hogy én vagyok Gene Simmons, a pöttyök pedig a több ezres közönség! Pontosan emlékszem, hogy én ekkor kezdtem el igazán szeretni a rockzenét, mert számomra is egyfajta lázadást jelentett, és ez tulajdonképpen nem is változott sokat azóta sem.

Azt is akkor döntötted el, hogy nemcsak eljátszani szeretnéd, hogy zenész vagy, hanem valóban az is akarsz lenni?

Azt mindig is tudtam, hogy zenész akarok lenni! (nevet)

Mondhatjuk, hogy ez a KISS lemez indította el benned azt az elképzelést, hogy rockzenész leszel? Ez volt az első komolyabb lökés, ami kimondottan ebbe az irányába terelt? 

Mondhatjuk persze, sőt, így is volt. Megláttam hogy öltözködnek, láttam a tetoválásokat, a lángokat, korábban még csak ahhoz foghatóval sem találkoztam, sem zeneileg, sem pedig külsőségekben, szóval komoly hatással volt rám. Ezután én is elkezdtem lemezeket vásárolgatni a saját pénzemből, megvettem mindent, ami érdekelt, vagy amit jónak találtam.

Beszéljünk kicsit a másik, jelenleg is aktív formációdról, a Zoli Bandről! Amikor elindult ez a projekt, kikből állt össze az “ős-formáció?” Kik voltak a tagok, vagy hogyan találtatok egymásra? Hogyan indult el a Zoli Band? 

Inkább közelítsük meg úgy, hogy már akkoriban sem volt teljesen fix felállás, nagyon sokan fordultak meg mellettem, sok zenésszel dolgoztam együtt. Szövegeket, ahogy már mondtam, mindig is írtam, és sok saját elképzelésem is volt, így rengetegen voltak, akik mindig hozzátettek, vagy elvettek belőle ezt-azt. Sokszor leültünk zenész kollégákkal ötletelni, ami azért is volt jó, mert abban az időben is folyamatosan tanulni szerettem volna másoktól, olyanoktól is, akik más stílusban mozogtak, vagy más stílusban alkottak. Most, hogy Lukács Petával dolgozunk együtt, azt kell mondjam, az egyik, ha nem a legjobb gitáros, akivel valaha együtt muzsikáltam, persze most egy kicsit ugrottam az időben, és a jelenről beszélek. Itt van például Szebényi Dani is, akivel a legtöbb számot, témát hoztuk össze. Gyakorlatilag kijött két hétre Amerikába, és éjjel-nappal dolgoztunk szinte megállás nélkül. A fele lemez neki köszönhető. Persze nem mehetek el Szolga Józsi, és Geröly Mátyás neve mellett sem, akik szintén rengeteget tesznek hozzá az új lemezhez. Én mindig is azért imádkoztam, hogy jó, és tehetséges zenészekkel dolgozhassak együtt, és most már elmondhatom, hogy ez beteljesült. Úgy érzem, hogy a társaimmal nemcsak együtt zenélünk – és ez igaz az Ignite-ra, és a Zoli Bandre is – hanem barátok is vagyunk, akikkel mindent meg tudunk beszélni, tudunk segíteni egymásnak, és jól érezzük magunkat együtt. Mindig azokat a zenészeket kerestem, akikkel egy hullámhosszon vagyunk, és akik keményen dolgoznak.

Hogy kicsit jobban kitérjek az Ignite-ra is, nem azért csinálom mellettük ezt a projektet, mert ott nem érezném jól magam, sőt, nagyon-nagyon szeretem az Ignite-ot természetesen, de az rétegzene, ott van egy adott stílusirányzat, amit képviselünk, oda pedig az én másfajta témáim nem férnének bele, egyszerűen nem az Ignite stílusába való. Gondolj bele, hogy nézne ki, ha abba a zenébe vegyítenék népzenei, vagy kevésbé rockos motívumokat? Nos, pont ezért csinálom a Zoli Bandet, mert nem szeretnék egy adott stílusnál leragadni. Nem csak és kizárólag egy műfajban szeretnék muzsikálni, hanem ki akarom magam próbálni ezen a téren is, több lábon szeretnék állni. Legyen egy más útvonal is, mivel szerintem zeneileg is széles látókörűnek kell lenni.

Ha már az új lemezt kezdtük el boncolgatni az előbb: hogy érzed, hogyan mentek, azaz még mennek is a munkálatok vele kapcsolatban? Gördülékenyen, és könnyen születtek meg a dalok, vagy úgy érezted, hogy ez most egy igazán nehéz menet volt?

Szerintem kimondottan lassan. Mindig, amikor egy új dal készen van, az nekem egy olyan érzés, mint amikor egy gyermeked megszületik. Csak hogy példát hozzak, előfordult olyan is, hogy egy teljes hétvégén át birkóztam csupán négy sor szöveggel az egyik dalból, hogy azt tökéletesen kitaláljam, hova helyezzem a dalban, hogy lesz igazán jó. Négy sor, nagyon kevésnek tűnik, nem igaz? Mégis komoly kihívást jelentett, nem is gondolná az ember. Elárulom, én nem igazán tartom magam jó szövegírónak, valahogy csak jönnek a gondolatok, azokat pedig leírom, és mint most is, azon kapom magam, hogy valahogy összejött egy lemez! (nevet) Szerintem az a titok, hogy amikor szövegeket, vagy egy egész lemezt írsz, akkor totál őszintének kell lenni, magadat kell adnod benne, azt, és úgy kell megírni, ahogy te gondolod. Hazudni semmiképpen nem szabad, én például nem is tudok a nótáimban. Én azt írom, és azt játszom, amit tudok, és amit érzek, ezt szeretném a közönségnek is átadni. Varázslatos érzés, amikor egy olyan gondolat, ami belőled jön, valakinek közel jut a lelkéhez, és megérinti. Nem tudom, hogy ezúttal milyen fogadtatása lesz az új lemeznek, szerintem az a fontos, hogy mi, akik készítettük, szeressük, és örömünket leljük benne, de úgy gondolom, hogy a közönségnek is nagyon fog tetszeni.

Az előbb kicsit a régi időkről beszéltünk, maradjunk még kicsit ennél az időszaknál, egész pontosan a kilencvenes évekre gondolok. Hogy emlékszel vissza az akkori időszak zeneiparára? A rendszerváltás után tapasztaltad azt, hogy valami gyökeresen megváltozott a zenei életben, akár pozitívan, akár negatívan? 

Ezt is kicsit más kontextusban közelíteném meg. Tudod, Amerikában mindenkinek volt, vagy van egy garázsa, ahol a fiatalok srácok összegyűltek jammelni, bandát alapítani. Abban az időben ez Amerikában úgy működött, hogy bementél az utcáról egy hangszerboltba, és viszonylag olcsón tudtál venni magadnak egy jó minőségű gitárt, egy kis erősítőt, húrokat, vagy amit csak akarsz, de ami még ennél is fontosabb, szinte egyből be tudtad szerezni a legújabb rock, és metal lemezeket, az amerikai srácokhoz eljutottak ezek az újdonságok, míg itthon erre – főleg a rendszerváltás előtt – sokat kellett várni, nem úgy működött, hogy bementél az első üzletbe, és megkaptál mindent. De persze rengeteg itthoni zenekar volt, aki leszarta, hogy nincs profi cuccuk, sőt, kimondottan jó cuccuk sincs, mégis feltalálták magukat, megoldották, és zenéltek. Szerintem ez egy nagyon tiszteletreméltó dolog. Kicsit más, de vegyük például azokat a mai, nagynevű hazai zenekarokat, akik évtizedek óta pályán vannak, és nem foglalkoztak azzal, hogy mit, és hogyan kellene csinálni, csak tették a dolgukat, mentek előre, meg persze nem kezdték el utánozni az amerikai, vagy bármilyen külföldi zenekarokat, hogy angolul kezdtek énekelni. Mondhatnék sok példát, de úgyis mindenki tudja, kikről van szó. Lehet, hogy a szó szoros értelemben nem lettek világhírűek, viszont hazai pályán kimaxolták, amit ki lehetett, és itt, Magyarországon páratlanul sikeresek. Letolnak évi ötven-hatvan, vagy még több koncertet itthon, és jól élnek belőle. Megmondom őszintén, én nagyon szeretnék csak itthon, Magyarországon élni, itt zenélni. Csak hogy példát hozzak, múltkor Indonéziában játszottunk, és körülbelül huszonöt órát repültünk, csak azért, hogy letoljunk ott egy koncertet, én pedig otthon Kaliforniában ki tudjam fizetni a számláimat! (nevet) Sokszor, és sokan mondják, hogy mennyire irigykednek rám, vagy mennyire jó az életem, hiszen járom a világot, mindenhol megfordulok, koncertezem, akkor mi okom van panaszkodni? Erre mindig azt mondom, hogy igen, ez valóban így van, de sokszor szeretném, ha csak országon belül lennék sikeres. Letolni a bulit, hazamenni, és a saját ágyamban aludni. Megvan az utazásoknak, és a sok külföldi koncertnek is a szépsége, de valljuk be, sokszor fárasztó. Nem túlzás azt mondanom, hogy irigylem azokat a magyar zenekarokat, akik itthon tudnak sikeresek lenni, akik világéletükben leszarták, hogy angolul vagy németül kellene énekelni, mégis kitartottak a magyar nyelv mellett, és sikeresek lettek. Beszélhetnénk azokról a zenekarokról, zenészekről is, akik végképp nem rockot, vagy metalt játszanak, mégis sikeresek. Miért ne lennének azok? A saját műfajukon belül szuperül csinálják, amit csinálnak, ennél többre nincs is szükség. Rossz zene nincsen, maximum eltérő zenei ízlések.

Olyannyira belemerültünk a múltidézésbe, hogy muszáj megkérdeznem, hogyan kerültél be az Ignite zenekarba? Te kerested meg őket, vagy ők hívtak téged? Van ezzel kapcsolatosan emlékezetes, esetleg vicces sztorid? 

Egyszer elmentem egy koncertre, ahol ott volt az Ignite gitárosa is, akivel már akkor jóban voltunk, ismertük egymást. A koncert után odajött hozzám dumálni pár sort, majd megkérdezte, csinálom-e még az éneklést. Mondtam neki, hogy persze. Akkor mondta, hogy éppen van egy zenekara, és énekest keresnek, és mit szólnék hozzá, ha két hét múlva beugranék hozzájuk. Mondtam hogy oké, ő pedig adott nekem egy kazettát, hogy hallgassam meg. Betettem a lejátszóba, és huhh bakker! Annál rosszabb zenét addig életemben nem hallottam! (nevet) Aztán mégis elmentem hozzájuk, és valahogy egyenesbe hoztuk a dolgot, mint látod, azóta is velük  vagyok! (nevet) De persze emellett voltak még más zenekarok is, ahol megfordultam, ilyen volt például a Misfits, vagy a Pennywise. Szerencsés fickónak mondom magam, amiért az Ignite-tal egymásra találtunk, nagyon sokat köszönhetek nekik.

Sok formációt említettél, ahol megfordultál, de ha jól tudom, akkor közreműködtél egy Motörhead lemezen is. Sokan egy ilyen lehetőségről csak álmodnak. Neked hogyan sikerült együtt dolgoznod Lemmyvel, és a csapatával? Csak nem Lemmy keresett meg? 

Nem, dehogyis, Cameron Webb producer hívott fel, hogy “hé, most azonnal gyere be a stúdióba, szükségünk van egy magas vokálra”! De ilyen megkereséseket nagyon sokszor kaptam, hogy működjek közre vokál szinten lemezeken. Ha jól számolom, több mint negyven zenekar kiadványán segítettem be. És ugyanez volt a helyzet a Motörheadnél is. Behívtak, mondták, hogy korán kezdünk, kilenckor. Rendben, bementem, felénekeltem a részemet. Délben bejött a stúdióba Lemmy, megitta a maga Jack Daniel’s-ét, meg elszívott jó pár cigit, majd meghallgatta a felvételt. Amikor lement, összenéztük, ő pedig azt kérdezte: “Jó, nagyon jó, de úgy is tudsz énekelni, mint egy férfi?” (nevet) Persze, hiszen nagyon magasan énekeltem. De aztán visszamentem a mikrofon mögé, felénekeltem újra, csak jóval mélyebben, úgy már Lemmynek is tetszett!

Említetted, hogy több mint negyven zenekar keresett meg hogy működj közre egy-egy lemezén, és már arról is beszéltünk, hogy jó néhány nagynevű zenekart könyvelhetsz el magadnak, amelyekben megfordultál. Ha visszaemlékszel a zenész karrieredre, volt olyan megkeresésed, amit visszautasítottál, de mai fejjel már nem tennéd, vagy máshogy csinálnád? Esetleg olyan, amit már utólag bánsz, hogy elszalasztottad? 

Hát… volt ilyen, igen, méghozzá itthon Magyarországon, de ezt hagyjuk is, nem tudom akarok-e róla beszélni, nem is olyan jó sztori! (nevet, és kacsint egyet)

Azt hiszem, a rajongók, és az interjút olvasók sem fognak túlzottan örülni, ha mindig csak a régi időkről kérdezlek, hiszen a jelen is ugyanannyira érdekes, és mozgalmas. A jelenlegi ZOLI BAND felálláshoz te választottad ki, kikkel szeretnél együtt dolgozni? Hogy alakult ki a csapat jelenlegi felállása? 

Ahogy mondod, én kerestem meg őket. Elsőként megtaláltam Petát, aki például ismerte a Matyit (Geröly Mátyás, dobos – a szerk.), ő pedig ismert további arcokat, szóval mondhatjuk, hogy itt mindenki ismert már ezelőtt is mindenkit, igazi kis baráti társaság alakult ki. Az előbb már beszéltem arról, hogy sokszor milyen nehezen születnek meg a számok, mennyi munkát, és időt igényelnek. Na, legalább ilyen nehéz egy számnak pontot tenni a végére, azaz finish, lezárni. Azért mondom ezt, mert ha a srácokkal összeülünk ötletelni, akkor mindig kitalálunk egy-egy számhoz valami újat, és nehezen tudunk a végére érni, hogy kész legyen. Néha egészen érdekes dolgok tudnak az ilyen ötletelésekből születni.

Mit gondolsz manapság a lemezkészítésről akár itthoni, akár külföldi viszonylatban? Ez azért is lehet érdekes, mert manapság egyre nagyobb teret kapnak az online zenei felületek, rengetegen inkább letöltik, interneten keresztül hallgatják a számokat, minthogy CD-t vásároljanak. Te hogy látod ezt a kérdést? 

A promóció, és a lemezkiadás manapság már egészen más, mint akár csak egy évtizeddel ezelőtt volt. Nemrég leültem egy olyan zenei menedzserrel, aki elég nagy névnek számít Amerikában, például dolgozott együtt a My Chemical Romance-szel is, de ezen kívül tucatnyi híresebbnél híresebb nevet is dobhatnék be vele kapcsolatban. Sokat beszélgettünk, de ebből körülbelül egy óra volt csak az, amikor azt mutogatta, hogy zajlik manapság a lemezek promózása, és mi minden változott meg rohamos tempóban. Régen írtál egy lemezt, elvitted turnézni, és ha valamelyik kiadónak megtetszett amit látott, aláírtatok egy szerződést. Ma már sok zenekarnak lemezkiadó sem kell, megcsinálják maguknak. Én megszoktam azt, hogy ha készül egy lemez, bevonulok a stúdióba, és ott gőzerővel folyik a munka három hónapon keresztül. Ma már szinte ez sincs meg, mert ez is átalakult, ahogy szépen lassan minden. A promóció, a reklám fogalma is egyre jobban kezd átalakulni, mert egyre nagyobb teret hódít a közösségi média, a Facebook, az Instagram, és ne is soroljuk tovább. Rólam azért azt tudni kell, hogy én nem igazán élek a telefonomon, igyekszem ezeket a felületeket annyira kikerülni, amennyire csak lehet. Nem szeretem, ha látják hogyan élek, mit eszek, hol lakom, vagy éppen hogy néz ki a családom, viszont sajnos manapság egyre inkább ez lett a norma, főleg a fiatalok körében, mert ezt látják a sztároktól, hírességektől, és ők maguk is egyre inkább ezt próbálják átvenni. Folyamatosan filmezik magukat, Instagramon lógnak, életük minden szegmenséről tesznek ki fotókat, én pedig ezt utálom! Nem akarom azt sem látni, hogy mondjuk te mit fogsz enni vacsorára, vagy holnap hova fogtok menni a barátnőddel, semmi közöm hozzá, nem igaz? Mert ezek szerintem nem nagy dolgok, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy neked lehet hogy az, de gondolj bele hogy nekem, és az ismerőseid java részének semmit nem mond. Nézzük meg például, vannak sztárok, akik azért azok, mert jól néznek ki, formás fenekük van, de mit tettek le az asztalra ezen kívül? Nemrég együtt vacsoráztam Steven Tylerrel, mivel egy barátom nagyon jóban van vele, és pont ő mondta, hogy körülbelül 1973-ban, amikor zenélni kezdett, még nagyon oda kellett tenniük magukat, és felfelé kellett kapaszkodniuk hogy valamit el tudjanak érni. Ma már úgy látom, nincs meg ez. Hogy visszatérjek a kérdésedre, én ehhez ilyen értelemben nem értek. Csinálom, amit gondolok, és ahogyan érzem, úgy, hogy közben fogalmam sincs, hogy éppen mi a divat, vagy mi a menő. Nekem az ilyen dolgok ösztönösen jönnek, annak pedig nyilván csak örülök, ha ez valakinek tetszik.

Mint tapasztalt zenész, hogyan látod a mai zenekarokat, vagy az ő próbálkozásaikat? Sok fiatal zenekart látsz, akiket tehetségesnek gondolsz olyannyira, hogy úgy gondolod, évtizedek múlva is még a színpadon láthatjuk őket? 

Nem mindegy, hogy Magyarországra, vagy összességében a világra gondolsz.

Mondjuk nézzük az egész világra kivetítve.

Nehéz, de jó kérdés. Sok jó zenekart látok, akikben van potenciál, viszont azt is látom, hogy sokszor nincs meg az a szükséges plusz bennük, ami kéne ahhoz, hogy tényleg jók legyenek, nincs bennük kellő düh, vagy nincs jó énekesük, esetleg hangszeresen gyengék. Ez az egyik fele a dolognak. A másik, hogy sokszor nem látom, vagy hallom azt, hogy jó dalszövegeket írnának, holott amúgy rendben lennének. Végül pedig vannak olyanok is, akiknek feltenném a kérdést, hogy “Ember, tulajdonképpen miért vagy a színpadon? Tudod egyáltalán hogy ki vagy?” Ezzel azt akarom mondani, hogy hiteltelenek, nem őszinték, és úgy akarják magukat eladni nekem, hogy valójában ők sem tudják, hogy mit akarnak, vagy hogy mit csinálnak, a másik rossz eset, hogy egy az egyben utánoznak valakit. A jó énekes ismérve, hogy tudja, ki ő,  mit akar valójában, és mit akar adni a közönségének. Az, akiben semmi egyediség nincs, csak utánozni akar valakit, az igazán soha nem lesz sztár, egyedi meg főképp nem lesz. Nézd meg például Ozzy Osbourne-t, világ életében nem foglalkozott azzal, ki hogyan vélekedik róla, csinálta amit jónak gondolt, ment a maga útján, zenélt és oda jutott, ahova. Sajnos mára a zenei világ abszolút felhígult, nem a minőség, hanem a mennyiség a domináns. Én úgy gondolom, soha ne úgy állj hozzá, amikor zenélni kezdesz, hogy lesz valami a zenekarból, és komoly sikerünk lesz, mert ez nem így megy. Csináld azért, mert szereted ezt csinálni, ez éltet, vagy nem értesz máshoz. Ha belefogsz valamibe, maradjunk a zenélésnél, akkor csináld azt teljes erőbedobással, maximális elkötelezettséggel, dolgozz rajta kőkeményen! És persze a legfontosabb, amit már említettem: legyél őszinte, tudd hogy ki vagy, és ezt mutasd meg, add át az embereknek, legyél egyedi!

Nyilvánvaló, mennyire fontos, hogy az embernek legyenek céljai az életben, amiket meg akar valósítani, és ami élteti, és amelyekért küzd. Úgy gondolom, ez ugyanúgy igaz a zenére is, hiszen ha te a zenélést tűzöd ki az életedben célodul, akkor mindent megteszel érte. Te hogyan gondolsz vissza a néhány évtizeddel ezelőtti időszakodra? Mik voltak akkor a céljaid, és milyen céljaid vannak most? Mit szeretnél még elérni az életben, és most elsősorban a zenére gondolok? 

Mások voltak az akkori céljaim, mint a mostaniak, ez természetes. Emlékszem, abban az időben csak turnézni, turnézni, és még többet turnézni szerettem volna, na meg persze bulizni, éjjel-nappal utazni, és zenélni, hogy minél jobb legyek. Ezzel ellentétben ma már hiányzik, hogy kevés időt tudok otthon tölteni a családdal, és annál is kevesebb időt tudok itthon tölteni Magyarországon. Akkoriban is másféle zenét akartam játszani, ma már szeretnék több klasszikus rockzenét játszani a zenésztársaimmal, mert az az irányzat is rettentő közel áll a szívemhez. Huszonöt évesen az ember mit akar? Inni, csajozni, szabadnak lenni, soroljam még? Ma már nincs meg ez. Ahogy említettem, többet szeretnék zenélni más irányzatokban is, több mondanivalót vinni bele.

Ha jól vettem ki a szavaidból – és javíts ki, ha félreértettelek – olyan számokat szeretnél írni, vagy olyan zenét szeretnél játszani, amelynek mélyebb, érzelmesebb mondanivalói vannak? 

Pontosan, így van. Most elsősorban a szeretetről szeretnék írni. Rengeteget írtam már a szomorú dolgokról, a második világháborúról, most már a szeretetről is jó lenne, hiszen úgy látom, abból mára nincs elég a világon. Ezzel kapcsolatban jut eszembe, hogy ha már a célokról, és a változásról beszélgettünk, akkor fontos kiemelni, hogy a kor, és az évek előrehaladtával egy másféle szemüveget vesz fel az ember, ez pedig annak köszönhető, hogy tapasztaltabb lesz, átél rengeteg dolgot az életben, pozitívat, és negatívat egyaránt. Amikor harmincöt éves voltam, elveszítettem mindkét lábamat, mert ideiglenesen lebénultam. Előtte volt egy csomó bajom, néha nem volt elég pénzem, összevesztem egy csajjal, ilyen apró hülyeségek. De amikor nem érzed a lábadat, nem érzed azt, hogy még egyszer fel tudsz majd állni, akkor ez jelentősen átértékelődik benned. Ma már nem stresszelek ilyen apróságokon, hiszen mindig eszembe jut, hogy megvan az egészségem, tudok járni. Én mindig nagyon gyorsan éltem az életem, erről több számot is írtam (pl. Ignite – Slowdown – a szerk.). Szegény Mamám mindig azt mondta, hogy nagyon gyorsan futsz, ebből egyszer még bajod lehet! És lett is, akkor bénultam le. Amikor nem tudtam járni, el tudod képzelni, mit akartam? Amerikában, a Beach-en van a Main Street, ami a tengerpartra visz ki. Az volt a fejemben, hogy beszállok az 1966-os Ford Truck kocsimba, valahol megállok vele, veszek egy kávét, majd a két saját lábamon lesétálok a tengerpartra. Amikor visszakaptam mindkét lábamat, két óra múlva, amikor kijöttem a kórházból, lementem a Beachre, megvettem a kávémat, és nagyon lassan, de a saját két lábamon lementem a partra, bedőltem a homokba, és sírtam az örömtől, hogy mennyire boldog vagyok. El sem tudod képzelni, mennyire átértékelődött bennem minden. Most már bánom, hogy állandóan futottam a karrierem után, és emiatt kevesebb időt töltöttem a családommal, édesapámmal, vagy nagyszüleimmel. Édesapámról mindig azt hittem, hogy egy kemény, és szigorú ember, de már felnőttként látom, hogy én voltam rossz gyerek, aki lázadozott. Most már tudom, hiszen nekem is vannak gyerekeim, és átélem azt, amit édesapám is átélhetett velem! (mosolyog) Ennyi idő távlatából most már azt is látom, hogy a szüleim mennyit dolgoztak értünk, hiszen ugyanazt csinálom végig én is. Leteszed pénteken a fizetésed az asztalra, mert a családodnak szüksége van rá, jövő héten pedig kezdődik elölről minden. Lehet, hogy nem szereted csinálni azt a melót, amit csinálsz, de csinálod, és mész előre, a családod miatt, hiszen ők lesznek számodra a legfontosabbak.

Nem titok, hogy jövő februárban dupla nagy koncertet adtok itthon az Akvárium Klubban. Más érzés itthoni színpadon játszani? 

Meg fogsz lepődni azon, amit mondok, de sokkal nehezebb itthon játszani, mint bárhol másutt a világon. Az egyik az, hogy magyarul kell beszélni a színpadon, ami egyáltalán nem egy könnyű nyelv, viszont annál furcsább. Most, hogy írok magyarul számokat, rájöttem, hogy sokkal könnyebb ezen a nyelven írni, hiszen sokkal szebben, választékosabban tudod kifejezni az érzéseidet, mint angolul. Az angol nyelvre azt mondanám, hogy lebutított, nehezebben tudod megfogalmazni a mélyebb érzéseidet. Sokan szeretnének angolul beszélni, de abban biztos vagyok, hogy nem a szépsége, inkább a hasznossága miatt! Magyarul még káromkodni is szebb! (nevet) Szóval visszatérve, mindig izgulok, hogy tetszeni fog-e közönségnek a buli, jól fogják-e magukat érezni? Különben elárulom, a Zoli Band-del is fogunk játszani jövő áprilisban Magyarországon, méghozzá az A38-as hajón. (az eseményről mi is hírt fogunk adni – a szerk.)

A beszélgetésünk végére értünk. Zoli, üzennél valamit az itthoni rajongóknak? 

Csak annyit, hogy sok éve járunk koncertezni Magyarországra, és nagyon hálás vagyok az itthoni rajongóknak, amiért ennyien szerettek minket, és hogy ennyien vagytok ránk kíváncsiak minden egyes alkalommal. Felemelő érzés, hogy februárban ismét játszhatunk nektek! Nagyon köszönöm, ezzel szerintem mindent elmondtam! 

Készítette: Tancsik Mátyás

Fotók forrása: Fazekas Richie (1. kép), DeviantArt (2. kép), HammerWorld (borító, illetve 3. kép), Horváth Péter Gyula (nullahategy, 4. kép) 

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/