Trivium – The Sin And The Sentences (2017)

Trivium_Sin_1425_300_small

Trivium_Sin_1425_300_small

Előadó: Trivium

Album: The Sin And The Sentence

Származás: Amerikai Egyesült Államok

Megjelenés éve: 2017

Stílus: Haavy metal/ Metalcore

Értékelés: 9/10

 

 

Nektek volt már olyan érzésetek az egyik kedvenccé kinőtt zenekarotokkal kapcsolatban, hogy az előző lemezt inkább felejtsük el? Olyan deja vu-m van, mint egykoron, 2015-ben, amikor a Bullet For My Valentine megjelentette a Venom című lemezét, és kérdeztem magamtól, hogy nem lehetett volna inkább várni eddig, és akkor el is felejthetjük a Temper Temper-t.

Ha minden húr és dobbőr szakad, kijelenthetjük, hogy a Trivium átlépte a saját árnyékát, és a Silence in the snow után kihozott egy olyan albumot, ami visszatereli őket arra a bizonyos In Waves-es, Vengeance Fall-os ösvényre.

De, hogy megpróbáljam azért bebizonyítani ennek a folyamatnak az igazát, nézzük meg, mi is történt itt Matt Heafy-ék háza táján.

Amikor megjelent az előbb említett elődje a The Sin And The Sentence címet hordozó anyagnak, nem hittem a fülemnek. Hová tűnt el út közben az a harapós, tűzzel és vérrel teli zene, ami eddig a Triviumot idézte? Hát valahol nagyon eltévedt… Ennek tudatában – és annak, hogy megszeretésük céljából vissza kellett kanyarodnom egészen 2006-ig – hallgattam a régebbi kiadványaikat. Most viszont az előzetes dalok alapján azt kell, hogy mondjam, nem kell majd a múltból táplálkoznom.

Az első dalt már a megjelenés előtt hallhattuk, annak köszönhetően, hogy ez volt a beharangozó dal a The Sin And Sentence személyében…. Bele egyenest a közepébe. Semmi intro, semmi halkabb felvezetés…minek? Igazi erőtől duzzadó, dobhártya szaggató kezdés. Pörgős átvezető rész és fülbemászó refrén, a szólógitár játéka pedig egyenesen mosolyt csal a szánk szélére. Itt máris megragadnám a lehetőséget és kiemelném az új dobos (már mondanom sem kell, hogy újabb tagcsere volt), Alex Bent munkáját, aki 24 éves létére valami brutális módon kezeli mind a duplázót, mind a cineket is (nekem különösen elnyerte a tetszésemet).

Ahogy vége az egyik őrületnek, kezdődik is a következő. Bár a Beyond Oblivion néhol egy kicsit visszafogottabb, inkább komolyabb, mint durvább tétel, de azért itt sem finomkodnak a fiúk. Külön örülök – ami az egész lemezén vissza is köszön – a vegyes énekhangnak. Szép kiállások, energikus dobtéma, és már-már thrash hatású szóló rész.

Az Other Worlds zeneileg talán szürkébb, színesebb zenét is magában hordozhatott volna. Mert az, hogy merre tart az emberiség, eltévedtünk-e, vagy csak elfáradtunk a fejlődésben, az nem sablonos téma.

Az album második felvezető dala The Heart From Your Hate volt. Amit a múltban  tettünk mennyire volt helyes? Ezt csak az tudja megmondani, aki elkövette. De, ha nem is hallgatsz mindig a szívedre, azért legyen a helyén. A téma, amiről a dal szól megint csak nagyon jó, de újból eléggé vérszegény a köré épített dal. Persze nem lehet az egész album olyan tökös, mint az eleje és a vége, de azért na…többet akarok.

Csak reklamálnom kell. A Betrayer visszakanyarodik a szurkálódós témákhoz. Olyan, mint egy Áruló élete…a verze tiltakozik, hogy ő nem csinált semmit, védekezik, foggal körömmel, a refrén pedig, mint, aki jól tette dolgát, hátra dől, és fülbemászó hangon figyeli ’sikere’ gyümölcsét.

Pontosan az album felénél járunk, amikor arcon csap minket a The Wretchedness Inside. Visszakaptuk végre az album elején hallható erőt és dühöt, de nem csak azt… A hideg kiráz, ahogy hallgatom ezt a bassz-játékot. Utoljára ilyet talán a Soilwork Stabbing the Drama albumon hallottam, akkor ott, abban a pillanatban tudtam, hogy ez kell nekem. Most sincsen másképp. Az a nyersség, a dob játékot követve, mintha a föld alól jönnének a hangok… Ilyen lehet egy le nem küzdött szomorúság belsejében?

Aztán jön pár darab, teljesen vagy részben mellényúlás. Az egyik ilyen – számomra teljesen – kakukktojás ezen az albumon az Endless Night. Ezzel a kissé tinédzseres dalszerkezettel teljesen olyan, mintha idekeveredett volna egy korai Bullet For My Valentine albumról. A másik pedig az – el sem hiszem, hogy ezt írom – egy kissé Avenged Sevenfold-osra sikeredett Sever the Hand. A szám többi része, az nagyon ott van, de az átvezetések valahogy nagyon nem e világról valók. A végére azért csak ott van valami, amitől Triviumos lesz, de még így is nagyon gyenge.

Szerencsére azért maradt még valami a tarsolyban. Az egyik a The Revanchist, ami egy igazán jól sikerült dalocska, a maga dinamikus, nem túltolt, de egységesen erős dallamával; fülbemászó. Azért valljuk be, még kéne egy erős finálé…
… meg is kapjuk, nem is akárhogyan.

Az eddigi utolsó videóklipet a Thrown Into The Fire-nek köszönhetjük, meg is érdemli. A dal eleje még talán bele is nyúlik a black metálba, aztán megjön a szóló gitár és az ének, valami eszméletlen pusztulást hoznak ránk. Egy szikra, aztán tűz, végül világvége… nem gyenge befejezés. Mindent beleadnak még egyszer utoljára a fiúk. Mert ez a zene titokzatos módon, de megmenthet minket…

Összességében tényleg egy erős lemez lett 1-2 nem ide illő vagy gyengébb számtól eltekintve.
Remélem, hogy lesz alkalmunk élőben is meghallgatni valamikor.

Írta: Románszky Attila

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/