fbpx

Töprengés Alcest- és Oranssi Pazuzu lemezkritika ürügyén

Hova tovább?
Töprengés Alcest– és Oranssi Pazuzu lemezkritika ürügyén

“- Egészen jó lett az új Alcest album!
– Miiiii, Arcszesz?”Ez a reggeli kis beszélgetés a feleségemmel remekül jelzi, hogy maradt bemutatnivaló mifelénk a francia duó munkásságával kapcsolatban. Spiritual Instict című új kiadványukat váltásban hallgattam az épp USA-turnén lévő Oranssi Pazuzu Live at Roadburn koncertalbumával és ez a kombó egészen messzire vezetett.

A poszt-blackmetal/avantgarde black metal megszületését sokan egy olyan a pillanathoz kötik, mikor az elsős bölcsész srácok a gólyatáborban meglepetten konstatálják, hogy a Cradle Of Filth pólójuk inkább komikus hatást kelt, mintsem tekintélyt sugároz. Mivel mégis inkább csajoznának, pánikszerűen cserélik el az MT2-es pedáljaikat tape delayre. Ebben van is némi igazság, de többféle működőképes megoldás is létezik a stílus szűkre szabott kereteinek lazítására. Első fülre jogosan megkülönböztethetetlen a sztenderd “szétzengett-akkordozás-mollban-blastbeatekre” kezdetű  receptet követő albumok sokasága, de ez a két zenekar klasszisokkal emelkedik ki a tömegtermelésből.

Az Alcest albumon az indie-alapú natúr rockzene eszközeit integrálva nem számonkérhető a black metal korai nyers hangulata, a ridegsége pedig semmiképpen. A kezdeti időkre emlékeztető balalajkázás és félgőzzel odarakott duplázás inkább dinamikai és hangulati eszközként, értelmesen, ízlésesen kerülnek felhasználásra. Legalább ugyanilyen mértékben van jelen az Anathema és a 90’es évek brit gitárzenéi is. Egyszerű és hatásos kompozíciók ezek a dalok, puritánok, nem esnek a stílus külső jellegzetességeinek túltolásába. A hangzás kerek, organikusabb mint az eddigi lemezeken, ami még emberibbé és hallgathatóbbá teszi a Spiritual Instict-et. A dalszerző Neige gyerekkori fantáziavilága a fő inspiráció a promó szerint, ennek megfelelően az album inkább szép, mint baljóslatú. Sötét tónusú, de nem reménytelen, szomorú, de nem nihilista. “Picsogás”-mondaná a Marduk béközép, de sokkal tartalmasabb ez a tündérvilág, minthogy zavaró legyen a hangszeres játék minimalizmusa. Egyszerűen csak tudomásul kellene venni, hogy egy másik pályán játszanak már ezek a fickók, ahol más szabályok érvényesek. Az ismerőseimnek úgy ajánlanám őket, hogy ha szereted a Sylvaine-t,  Peripheliont meg a Thy Catafalque-ot, akkor bátran menj el februárban az A38-ra, mert otthon fogod érezni magad.  https://www.facebook.com/events/946510962369602/

Az Oranssi Pazuzu a 70′-es évek bizarr, pszichedelikus, kísérletező világába oltott black metalja kevésbé érzelmes. Repetitív alapokra fektetett nyugtalan és feszült folyamatzene, sokkal inkább ösztönös, mint az Alcesté. A koncertlemezen letisztultabban szólal meg a zenekar, mint a gazdagon effektezett stúdióalbumokon, így nyitottabb és tágasabb térben tud lebegni a gitárok felett az elektronika. Az Oranssi befelé kutat, felfedez, elemez a legapróbb részletekig atomi szinten, nem tartva a következtetésektől. Kevés olyan zenekar létezik, akik saját univerzumot teremtenek három darab hangból. Ezek a finnek eltéveszthetetlen karaktert képeznek, mindenféle szándékoltság nélkül. A koncert dalai vegyesen szólnak az albumokról, de az azonos hangzás miatt kiválóan hallható, hogy ezek tökéletes egységet képeznek. A Komettaa-t picit hiányolom, de így is tökéletes a setlist, remélem felénk is elhozza őket a Doomstar Bookings.

Az Oranssi keserű, az Alcest szép, az Oranssi szürrealista, az Alcest impresszionista, az Oranssit hétfő reggel rakod be az esőhöz, az Alcestet este, hazaúton. Mindkettő mer anyanyelvű szöveget használni, önazonosnak lenni, kilógni a sorból. A maga szubkultúrájában valóban túltermelés van az alternatív/avantgarde/poszt-black zsánerben és a műfaji sajátosságok kedveznek a szerény hangszeres készségekkel rendelkező előadóknak is, tehát a felesleg mielőbbi lemorzsolódásában bízva, kíváncsian várjuk hová vezet tovább ez a vonal.

– Vikomt

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/