Szórakoztatásból jeles-Ugly Kid Joe koncertbeszámoló

 

Fellépők: Yellowcake, Ugly Kid Joe

Helyszín: Barba Negra Track

Időpont: 2018. április 29.

Képek: Tancsik Mátyás

26195802_10154904114685448_7186813935949746631_n

A legendás amerikai rockbanda, az Ugly Kid Joe az utóbbi időben vajmi keveset hallatott magáról, ám ez közel sem jelentette, vagy jelenti azt, hogy Whitfield Craine csapata megunta volna a több évtizede tartó közös muzsikálást, vagy elfáradtak volna a színpadon, és átmeneti pihenőidejüket töltik. Nem, szó sincs erről, hiszen a banda azért stabilan koncertezget, de tény, hogy a közelmúltban nem kacsintgattak az európai színtér felé. Lerágott csont azt ismételgetni, hogy az idei év jubileumokban, és rendhagyó koncertekben bővelkedik, hiszen ezt a tényt szinte hónapról-hónapra tapasztaljuk, viszont az Ugly Kid Joe esetében azért is meg kell említeni, hogy első nagylemezük, az America’s Least Wanted belépett a negyed évszázadot átívelő műalkotások csoportjába. Ez a jeles esemény nyilván az UJK legénységének figyelmét sem kerülhette el, így Whitfieldék nagyszabású turnéval ünnepelnek, amelyből huszonöt év után végre a hazai rajongók is részesülhettek, hiszen az elmúlt huszonöt évben úgy tűnt, mintha a csapat tudatosan kerülné ki Magyarországot, bár nyilván nem erről volt szó. Az America’s Least Wanted azon lemezek között volt, melyet szinte rongyosra hallgattam tinédzser korom hajnalán (és a mai napig gyakran lekerül a polcról), így az április 30-i találkozást kötelező programként véstem a naptárba, sok rengeteg más rajongóval együtt.

A rengeteg szót nem véletlenül használtam, hiszen a kapunyitás után nem sokkal már terjedelmes embertömeget vélhettünk felfedezni a Track falain belül, ami pontosan jelezte, hogy nem mindennapi koncert van készülőben április utolsó napján. Mire a bejutást abszolváltuk, és tiszteletünket tettük a merch cuccokat árusító pult előtt, az est előzenekara, a Yellowcake is a húrok közé csapott, jelezve, hogy a bemelegítés a nagy robbanás előtt elkezdődött.

DSC_0141

A Yellowcake fantázianévre hallgató csapat kilétéről mindaddig annyit tudtam, hogy szintén Whitfield a főnök, a gitáros szerepét pedig az ausztrál gitáros, Jeff Curran (Dallas Frasca) ölti magára, a zenéjüket azonban számomra abszolút homály fedte, bár a szűk negyven percre redukálódott műsoruk alaposan kiiskolázott őket illetően.

Erős Black Sabbath-íz, némi grunge szósszal nyakon ötve, mindez abszolút nyakatekert módon tálalva, legalábbis ez ugrott be az első három nóta után, amikor is sikerült egy gyenge kapaszkodót találnom eme formáció rendhagyó muzsikájában. Nehezen megfogható, avagy behatárolható az az irányzat, és stílusvegyítés amivel operálnak, azonban a negatív billogot semmiképpen nem sütném rájuk, mert van valami szeretni való ebben a zenében, de tény, hogy nem elsőre, és nem is másodjára fogja meg az embert, hiszen egy nehezen emészthető masszáról beszélünk. Valószínűleg nem őket fogod berakni autózás, vagy reggeli munkába menet közben, koncertkörülmények között viszont abszolút megállja, és megállta most is a helyét.

A műsor javarészét tulajdonképpen Whitfield vitte el, ehhez nem is volt szüksége különösebben nagy erőbedobásra, magával a megjelenésével is uralta a színpadot, bár ebben az etapban a valamivel visszafogottabb figuráját vette elő, ám a csapat többi tagja bőven kompenzálta ezt a lendületmentes megjelenést. Jeff Curran stabilan hozta a riffeket, néhány megsüvegelendő szólóval dobta fel az egyes nótákat. A Yellowcake számai nem éppen magával ragadó, húzós témákra építkeznek, így Jeff játéka jól feldobta a néha kicsit monoton tempózást.

DSC_0216

Érdekes bemelegítés volt, különösebben nem ragadott magával, mindenesetre buli végén nem sajnáltam egy kis összeget a kiadványukért (amely négy számból áll, és kizárólag kazetta formátumban jelent meg), hogy tovább ízlelgessem ezt a különleges atmoszférát, hiszen ha hosszabb távon életképesnek bizonyul a csapat (Whitfield egyébként megjegyezte, hogy talán ez a nyolcadik bulijuk)  akkor ki tudja, nem térnek-e vissza önálló buli keretében is…

A levonulást-búcsúzást követően már nem kellett túl sok idő, hogy következzen az, amiért valójában jöttünk. Pontos kezdéssel, fél 9-kor trombitálta a színpad elé a népet a zenekar intrója, és mire a kezdeti katarzisból feleszmélhettünk volna, már következett is a Neighbor, I’m Alright, Milkman’s Son. Itt már nyoma sem volt annak, hogy Whitfield csökkentett üzemmódban működne, sőt, ezer százalékon égett. Bár az idő őt sem kímélte a maga ötven évével, ez kicsit sem vehető észre, sok mai énekesnek statuálhatna masszív példaképet lendületességével, humorával és nem utolsósorban közvetlenségével, mert ahogy kommunikált a közönséggel (időnként meg-meg szólítva, célozva valakit a sorokból) olyan profizmusról tesz tanúbizonyságot, ami sajnos mára ritka jelenséggé vált.

DSC_0420

Előzetesen is arra matekoztam, hogy a dalok nagy része az America’s Least Wanted-ről fog terítékre csúszni, és ezzel túlzottan nem is lőttem mellé, hiszen a műsor gerincét valóban a huszonöt évet megért slágerek képezték, ám a 2015-ös anyagról, az Uglier Than They Use To be-ről egy nóta sem hangzott el, ellenben a Stairway To Hell EP néhány dalával, melyről azonban bemazsoláztak párat a programba.

DSC_0297

Az est slágerei természetesen a Cats In The Cradle, és az Everything About You voltak, de a közel két órásra rúgó időutazás alatt valószínűleg mindenki megtalálhatta a számítását. A csapat egyébként látszólag tökéletes összhangban van, viccelődtek, ugratták egymást a színpadon, a közönség pedig vevő volt a humorra, még úgy is, hogy emiatt a nóták közti átvezetést helyenként hosszabbra nyúlt egy kis sztorizgatással. Zeneileg szintén nem lehetett különösebben belekötni semmibe, remekül szóltak, a legénység többi tagja is ereje teljében lépett a színpadra. Bár a legtöbb esetben a feszített, precíz buliknak vagyok a híve, esetükben szinte csalódtam volna, ha nem fűszerezik meg a performanszot némi showműsorral, hiszen így egy szinte egy családias atmoszférát építettek ki a rajongók, és maguk között.

DSC_0313

A régi szokás szerint, és az első levonulás előtt még kaptunk az arcba egy Ace of Spade-et, mellyel az egykori Motörhead-nagyfőnök emléke előtt tisztelegtek (és mára egyben az Ugly Kid Joe bulik szerves részét képezi) valamint az AC/DC-től a Highway To Hellt, azonban utóbbit nem teljes hosszában, csupán ízelítőként. A buli végén természetesen az örök klasszikus Everything About You-val búcsúztak a magyar rajongóktól, melyet a keverőkig kígyózó tömeg egy emberként énekelt végig Whitfieldékkel.

DSC_0291

A végére azt is írhatnám, hogy az Ugly Kid Joe jött, látott, és győzött, ehelyett inkább úgy fogalmazok, hogy olyan produkciót kaptunk tőlük, amit egy ideig nehéz lesz felülmúlni. Hatalmas élmény volt, a közönség létszáma pedig talán jó motiváció a zenekarnak, hogy a közeljövőben ismét erre járjanak, ha csak nem egy új lemezen törik a fejüket. Bárhogy is alakul, ebből a buliból jó ideig tudunk táplálkozni, akkora adagot kaptunk belőlük, bár nem csoda, hogy másnap reggel már lélekben mi is a következő buli lehetőségéről beszéltünk…

(Készítette: Tancsik Mátyás)

 

 

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/