Színpad felgyújtva, Lucifer megidézve – Watain&Rotting Christ koncertbeszámoló

Egészen elképesztően sűrű ez az őszi szezon, nem is kertelünk túl sokat, nyargalunk inkább tovább a következő estére: hazánkat is elérte e Watain turnéja, akik a görög Rotting Christot választották előzenekul, így mondanom sem kell, hogy ez az érdekes párosítás szerkesztőségünk több tagjának fantáziáját is megmozgatta. Sokadmagunkkal tudtuk, hogy ezt semmiképp sem szabad elszalasztani – aki viszont nem jött, elég rosszul járt! A black metalnak úgy tűnik, nincs hazánkban akkora közönsége, hogy a Barba Negrát megtelítsék, viszont emellett is tök érthető, hogy a bulit mindenképp itt rendezzék meg, ugyanis a főzenekar vizuális elemeihez szükség volt a hely adottságaira.

A szeánszt az amerikai Profanatica nyitotta, sok tekintetben nem mindennapi felállásban. Basszusgitáros nincs, külön vokalista nincs, két gitáros és gyönyörűen megszabott fellépőruhák vannak. Nem fogok finomkodni, én az egész koncert alatt csak húztam a számat, hogy ez mi akar lenni. Nem tudtam, mi a furcsább – a felállás, vagy az, hogy a vokálok kimerülnek abban, hogy a dobos (a black metal Blörója) néha a szája elé lógó mikrofonba belehalálhörög ezt-azt valami jó kis echo-s effektel, majd utána percekig csak zenét hallunk, vagy az, hogy az előzenekarokhoz képest meglepően jó hangosításhoz képest nemigazán üt a zene, és nagyon nehéz megfogni egy-egy témát, vagy felvenni a fonalat. Volt azonban egy-két arc, aki láthatóan készült a bulira, szerette a zenekart, ugyanis repültek azért a hajak már itt is.

Mondjuk az a hajrepülés össze sem hasonlítható azzal, amit a Rotting Christ alatt tapasztalhattunk. Sakis zenekara az első running order szerint egy órát kapott, amikor megérkeztünk a helyszínre, a kinyomtatott lapokon már azt láttuk, hogy csak ötven percet fognak játszani. Természetesen az est sztárja a Watain volt, és nem kaphat minden zenekar teljes műsoridőt, és a Watain sem játszott sokkal többet, de azért egy-két dalt még elviseltünk volna. Lehet, hogy csak a baráti köröm összetettségéből adódik ez, hogy pont buborékban élek, de egész konkrétan az a hat-hét ember, akivel szóbaelegyedtem az este során, mind azt monta, hogy csak/főként/elsősorban a Rotting Christ miatt érkezett, de persze a Wataint is megnézi. Így talán kicsit érthetőbb, hogy mennyire csalódást okozó tényező volt ez a kurta program – bár más városokban sem játszottak sokkal többet.

Ellenben kaptunk új dalt (Fire God Death?), zúzást, igazi rituálét, és hangulatot. Kicsit mindig fájlalom, hogy egy-egy RC buli alatt ilyen sok minden csak samplerről hallható, de valahol érthető, hogy nem pakolhatnak fel négyen millió hangszert a színpadra, de persze azért még annél is jobb lenne az atmoszféra, ha kicsit több minden szólna élőben.

Őszintén szólva ez csak szőrszálhasogatás, mert még annak ellenére is, hogy csupán a klasszikus metal-felállást láttuk a színpadon, ezek az egyenfeketehajú-“csúnyabácsik” annyira betöltötték a teret, hogy vizuálisan nem hiányzott senki és semmi. A Rockmaratonos fellépésükön tavaly nem teljesen tudtam megmagyarázni, miért imádtam annyira azt a koncertet, és miért is győztek meg olyannira (akkor láttam őket először), de mostmár tudom. Ilyen szintű színpadi jelenlétet szinte semennyi, vagy csak nagyon kevés zenekarnál tapasztalok. Egyszerűen a zenészek is folyamatosan ott vannak a pillanatban, testtel-lélekkel zenélnek nekünk, és az is látszik, hogy szeretik a közönségüket, és harminc év után is tudják ezt az egészet lelkesedéssel csinálni.

Eleinte főként csak a hatalmas mértékű hajszellőztetés ment, valahol nagyon felemelő látvány volt körülnézni, és azt látni, hogy a közelemben legalább harminc sörényt pörgetnek hasonló módon. Persze nemcsak a féktelen bulizás jellemez egy Rotting Christ koncertet: az Apage Satana élőben is abszolút rituális jellegű, olyannyira, hogy a csendes részek alatt a frontember Sakis Tolis több alkaommal is egészen konkrétan szájához emelt ujjal csitította a közönséget, akik szerencsére szót is fogadtak neki, és nem rontották el senki átszellemült élményét; utána pedig együtt hangoskodhattuk ki magunkat. Itt egyébként Sakis kicsit az Orphaned Land-es Kobi Farhi gonosz féltestvérének tűnt kézmozdolatai alapján.

A buli heve talán a Societas Satanas alatt (olyan sok a “sátános” meg “gonosz” dal, pedig kb. a világ legkedvesebb srácairól beszélünk :D) tetőzött. Addig alig volt mozgolódás a közönségben, és látta a zenekar, hogy ez így nem jó, hát megkére a közönséget egy wall of deathre. Hirtelen honnan-honnan nem, előkerült vagy negyven pogóvágyó fiatalember- és asszony, akik a méretéhez képet egy egészen brutális pogót hoztak össze erre a nagyon dinamikus, darálós dalra. Láttam én már sok moshpitet és wall of deathet, kicsit-nagyot, de olyat még nem igazán tapasztaltam, hogy ha valaki elesik, ne kapnák fel legfeljebb 2-3 másodpercen belül. Itt viszont észrevettem egy szegény tagot, aki már vagy 6-7 másodperce (vagy több is talán? nehéz ilyenkor az időt számolni) feküdt a földön, és valahogy a világítás hiánya miatt  a többiek nem nagyon vették észre szerencsétlent, és mintha kicsit megtaposták volna – elég rossz volt nézni… ha olvasod… ugye jól vagy?! Ez természetesen senkinek nem a hibája, tíz év alatt tényleg először látok ilyet, de szerintem vigyáztak rá az őrangyalai, mert utána nem láttam semmi problémát. (Vagy szabad ilyenkor ilyet mondani?)

Mint mondtam, iszonyatosan rövidre sikerült ez a program, de azért szerencsére az olyan trackek, mint az In Yumen – Xibalba, és a Grandis Spiritus Diavolos, de a korábbi setlisteken látott Non Serviam-ra már nem került sor. Akkor csak azt nem értem, miért telt el teljes harminc perc a két koncert között, annak egy részét akár ki lehett volna tölteni zenével is (mondjuk egy Κατά τον Δαίμονα Εαυτού-t elviseltünk volna). Nagyon várunk már egy Rotting Christ headliner bulit Magyarországon!

A Rotting Christ utolsó hangjainak még el sem ültek, amikor behúzták a vastag fekete függönyt, és elkezdték a színpadot átszerelni a Watain fellépéséhez.

Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit fog produkálni a svéd zenekar, méghozzá két roppant egyszerű ok miatt: az egyik, hogy életem során ez volt az első alkalom, hogy volt szerencsém az általam kedvelt társaságot élőben is látni, és nagyon kíváncsi voltam, hogy az általuk használt színpadi kép mennyiben tudja befolyásolni-módosítani a lényeget: a zenei produkciót. A lelkem mélyén egy picit bizonytalan voltam. Én a teljesen… modjuk így: letisztult megoldások híve vagyok; számomra az egyik etalon az Immortal 1999-es Fekete Yuk-beli fellépése, ahol a fiúk egy darab 200 wattos izzó fénye mellett nyomtak le egy egészen hihetetlen bulit. Ismerünk számos példát, amikor a látványos színpadkép erősen megtámogatja az amúgy kiváló zenét – kedvenc példám a Dark Funeral –, de sajnos ismerünk olyan esetet is, amikor a dekoráció csak rontott a fellépésen (diszkrét hallgatás). A másik, ami miatt nagyon kíváncsi voltam különösen erre az estére, az az, hogy hogyan szól egymás mellett – pontosabban egymás után – a Rotting Christ és a Watain. Ez a két zenekar eklatáns példája annak, hogy mennyire is tág a black metal műfaja, és nagyon kíváncsi voltam, hogy a Rotting Christ-féle megközelítés és értelmezés hogyan hozható össze a Watain szélsőséges – egyesek által ultra black metal-nak hívott – műfajával.

Amint felgördültek a függönyök, már lehetett látni, hogy a délután fél egy környékén tologatott hatalmas utánfutó tartalma pontosan micsoda is volt: a padlótól a plafonig fölrakott, Watain logóval díszített hangfalakból álló dekoráció, koponyák-csontok, hihetetlen mennyiségű pirotechnika, sőt, még a színpad szélére – a kontrollok közé – is jutott két kisebb tribün, koponyás-gyertyás-zászlós dekorációval. Az egész látvány, különösen a vörös reflektorokkal megvilágítva, teljesen pokolbéli volt – a színpadon bármerre néztél, tüzek égtek; az ember éppenhogy csak elkezdte fölfogni, mit is lát, amikor megkezdődött a buli, és bevonult az ötfős zenekar.

A díszes társaság elsőre egy csatából érkező, kicsit viseltes viking hordának tűnt. A helyenként szögekkel kivert bőr és műbőr ruhadarabok vélhetően hosszabb ideje képezték a fellépő ruhatár részét, ugyanis igencsak elnyűttek voltak – olyannyira, hogy Pelle, a gitáros esetén nem is nagyon lehetett eldönteni, hogy a bal karját borító karvédőt, vagy pedig a bőrkabátjanak véglegesen leszakadt bal karját igazgatja.

A két, általam megvizsgálni kívánt dolog közül az elsőre nagyon gyorsan választ lehetett adni. A határozott és erős színpadi látvány nem hogy nem rontotta a zenei élményt, hanem ellenkezőleg, fokozta azt, segítette a befogadást. Tulajdonképpen nagyon lecsupaszítva a dolgot, egy feketemisét láttunk látványos dekorációval megtámogatva, amit a vékonydongájú Erik prezentált zenésztársaival együtt. Az alapító tag Pelle gyors, kíméletlen és dallamos zenét játszott tökéletes technikai tudással, hihetetlen átéléssel és energiával – a fellépés során elsősorban miatta aggódtam. A lángokban álló színpad szélén ugyanis volt egy pici emelvény, ahova föl tudott állni – meg is tette ezt vagy féltucatszor. Jól láthatóan a tribünt nem erre a terhelésre tervezték, bár becsületesen állta a sarat; ezen túl az emelvény elején két nagy gyertya világított térdmagasságban, és időnként úgy tűnt, hogy a láng bele-belekap Pelle bőrnadrágjába. Először csak a látvány volt ijesztő, majd ezt követően égett szag tudatta: bizony, itt valami történik. De mint általában, most sem lett semmi baj, csak a pokol kénköves szaga erősödött.

A tizenegy számos repertoárt két részletben hallhattuk meg, egy hosszabb szünettel a setlist közepén. A dalok majdnem fele az idén megjelent Trident Wolf Eclipse-ről hangzott el, és két-két számmal képviseltette magát mind a 2003-as Casus Luciferi, mind pedig a rákövetkező Sworn to the Dark lemez – a hatalbumos életműből kellett majd’ egy tucatnyi számot összeválogatni, ami nem egy egyszerű feladat. Természetesen meglepetés is volt a végén: azt azért lehetett sejteni, hogy ha a zenekar Magyarországon jár, akkor kézenfekvő az általuk készített Tormentor feldolgozást játszani – ez így is történt. És ahogy mindenki sejthette, megfelelő szakember kellett a dal precíz énekléséhez – így érkezett meg a színpadra az utolsó előtti dal legelején a hatodik fellépő, a második énekes, a Tormentor (meg a Mayhem, de azt valahogy kihagyták) acélhangú torka, Csihar Attila. Fantasztikusan szólt a Beyond, Erik és Attila hangja remekül kiegészítette egymást, és fantasztikus volt újra látni Attila fellépéseinek már-már védjegyszerű elemeit, tipikus mozdulatait. A dal végén a magas, izmos, vízilabdás múlttal rendelkező Attila megölelte a vékony, nála majdnem egy fejjel alacsonyabb Eriket, és pörgött a show tovább, hogy az utolsó dal végén a zenészek elköszönjenek és levonuljanak a színpadról, így az első dal eleje óta tartó feketemisét Erik egyedül fejezte be (Storm of the Antichrist, Nuclear Alchemy, The Child Must Die, Puzzles ov Flesh, Furor Diabolicus, Sacred Damnation, The Golden Horns of Darash, Malfeitor, Towards the Sanctuary, Beyond, The Serpent’s Chalice). Függöny, lámpa föl, szétszéledés.

A második kérdésre – mely szerint mennyire kompatibilis a Rotting Christ fellépése a Watain produkciójával – már sokkal nehezebb a válasz. A két zenekar teljesen különböző módon közelíti meg ugyanazt a kérdést, és ez nemcsak a zenére és a színpadképre, hanem az egész hozzáállásra, játékstílusa és mentalitásra is vonatkozik. Én azt vettem észre, hogy a közönség három teljesen különböző társaságra oszlott. Voltak, aki a Rotting Christ szöveget dalait üvöltötték – őket Watain-on már nem nagyon láttam. Voltak, akik a Rotting Christ alatt csak támasztották a korlátot, és teljesen megvadultak, amikor a Watain megkezdte működését – és volt egy harmadik csoport, talán a legnagyobb, akik mindkét zenekart lelkesen hallgatták, de igazából nem tűntek hardcore rajongóknak. Úgyhogy számomra konklúzió az az, hogy a black metal a maga szélsőségességével együtt egy nagyon heterogén műfaj, és ennek nagyon eltérő koncepciójú képviselői tökéletesen megférnek ugyanazon turné során.

Csak megismételni tudom, amit Atanasziosz-nak mondtam a buli után: fantasztikusak voltak, öröm volt újra látni őket, visszavárjuk a Rotting Christ-ot, és ugyanezt szerettem volna Eriknek is elmondani: Watain, visszavárunk!

 

Írta: Ágoston, Vica

Fotók: Dani

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/