Slayer nekrológ II. – Lédeczy Lambert (Ahriman)

Elérkezett az a pont, ahonnan már nincs visszaút. Tavaly a bécsi koncert után meggyászoltuk a Slayer-t, sokunk idolját. Ekkor azt mondtuk, nincs már tovább, itt a vége; született is egy könnyfakasztó nekrológ róluk. Aztán kaptunk még egy esélyt: pár hónap múlva újra Magyarországon köszönthetjük őket, minden bizonnyal utoljára. És most már tényleg nincs tovább. A zenekar meg fog szűnni, de az, amit letettek az asztalra, nem. És az emlékeink sem. Megpróbáljuk megőrizni annak egy morzsáját, egy pici szeletét, amit a Slayer adott nekünk. Pontosabban azoknak, akik zenészként ihletet merítettek a munkásságukból. Lássuk, hogyan emlékszik rájuk Lédeczy Lambert az Ahriman-ból.

 

Mi volt az első Slayer album, amit meghallgattál?
A Reign in Blood. 1988-ban hallottam először Slayer-t, és sikerült egyből beleesnem az őrület közepébe. Volt egy arc, akinek a beceneve “Sátán” volt. Az egyik leglelkesebb, extrém zenéket gyűjtő vinil-fanatikus volt, akit akkoriban ismertünk, és ő mutatta meg, hogy neki ez a cucc már túl durva, hallgassuk mi. Onnantól mondhatni, hogy örök fanatikusává váltam a Slayer-nek és Dave Lombardo egyedi stílusának. Akkoriban elég jó dobosok voltak, de Dave nagyon kitűnt számomra, és otthon az íróasztalom feletti falon csak Slayer poszterek voltak ebből adódóan. Már akkor eldöntöttem, hogy valamikor dobolni fogok. Istenként tekintettem Lombardo-ra, és ez a mai napig sem változott.

 

Mi a kedvenc albumod és dalod tőlük?
Ez egy borzasztóan nehéz kérdés, mert a korai érájuk kifogásolhatatlan számomra. Ha viszont albumot kell kiemelnem, mindenképp a Hell Awaits lenne. A leggonoszabb lemezük, és szerintem a Slayer munkásságának csúcsa. A dal még nehezebb, és erre azt hiszem nem is tudok vagy nem is akarok válaszolni. Többek között azért sem, mert vannak számok, ahol Lombardo játéka kerít a hatalmába, van, ahol Jeff őrült szólói, van ahol Kerry King riffjei, vagy Araya sikolyai is tesznek számomra kedvencé dalokat. Ez így lehetetlen…

 

Ezt tanultam zeneileg és emberileg a Slayer-től:
Zeneileg semmit, soha nem tudok olyan jó lenni, mint Dave, bármennyire is szeretnék. Belőle egy van. Próbáltam lejátszani a dolgait, de lehetetlen ilyen precizitással és átéléssel. Talán annyit mégis, hogy mindig élvezem a dobolást, igen, ezt talán kijelenthetem. Láttam sok cover-t a neten, de közük sincs hozzá; lehet, hogy leszedik hasonlóan a dal dobtémáit, de száraz marad. Emberileg talán a humor – bár hozzáteszem, nem vagyok vicceskedő alak -, de Araya beszédei, konferálásai sokszor inspiráltak. Jeff csendes arc volt, ő az a fajta ember lehetett, aki ritkán szólt, de az akkor, ott ütött. Szóval ebből az inspirált leginkább, hogy “gondold át magadban, amit mondani fogsz, mielőtt beszélsz, mert azt már nem változtathatod meg“. A kimondott szó fontos, és nyoma marad.

 

Személyes élménye(i)m (akár koncertélmény, akár személyes találkozó):
Sajnos személyesen sosem sikerült találkoznom egyik taggal sem, bár többször láttam az eredeti felállásban a bandát. Egy régi barátommal például a Pecsában éltük meg a Raining Blood alatt, hogy elkezdett esni az eső. Érdekes volt látni, ahogy később ezt megcsinálták klipben is. Eléggé begerjedtünk, ahogy arrafelé mondják, “body állás” volt! Aztán azt a sok “szobametálost” sem felejtem el, amikor a Szigeten játszott a Slayer… mondja valaki azt, hogy a zenekar koncertje alatt ki lehet bírni tombolás nélkül, haha! Én sosem bírtam ki, öten fogtak le akkor is, hogy álljak már le, mert ez itt nem pálya. Ketten fogták a nyakam, hárman a kezeim, és még úgy is üvöltenem kellett, hogy “menjetek haza a p***ába, ha állni akartok ezen a kegyetlen bulin, nincs itt a helyetek“. Ezután még édesanyám is viszontlátott azon az estén az M1-en, ahogy beleüvöltöm a kamerába, hogy: “SLAYEEEER!!!!

 

38 év koncertezés, 12 album és kb. 5000 fellépés után Te feloszlatnád a zenekarodat, amelyik tízezerszám mozgat meg rajongókat? Miért?
Szomorú ezt mondani, de igen. Nagyon hiányzik Jeff. Nemhiába nem tartja magát Gary Holt méltónak a helyére. Ezt piszkosul tisztelem az arcban, játszik velük, de nem tagként. Nagyon jó barátok voltak. Nem mellékesen már rég bevallották, hogy ez inkább egy cég, mintsem egy banda – ez nem oké. Nem mellékesen ma a Suicidal Tendencies-ben tolja a világ legjobb thrash metal dobosa, és egy olyan ember ül a helyén, aki sosem fog akkora témákat püfölni, mint Lombardo mester… Egy dobosa volt ennek a zseniális névnek, a Slayer-nek, és őt Dave Lombardo-nak hívják.

 

Eljössz június 11-én búcsúztatni őket?
Nem. Én már elbúcsúztattam őket – még az eredeti felállással. Ma már csak bakeliten hallgatom a thrash metal himnuszokat, és ha látni akarom őket, akkor ’80-as évekbeli videókat nézek vagy megnyitom a Slayer mappám. A Slayer számomra örök, és köszönöm nekik, amit letettek az asztalra. Soha nem felejtem el!

 

A sorozat következő héten megjelenő számában Csihar Attila (Mayhem, Tormentor) emlékeit olvashatjátok.

 

Írta: Lédeczy Lambert (Ahriman)

Szerkesztette: Á

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/