Slayer búcsúkoncert, Bécs, Wiener Stadthalle

Búcsú az alig ismert kedvestől

 

Nekrológot írni önmagában sem egy nagy élmény; különösen nehéz ez akkor, hogyha egy sokszor újrainduló, időnként felmelegített és lassan-lassan, mármár bimbózó kapcsolatról van szó. Hát így vagyok én a Slayer-rel. Az alábbiakban egy szubjektív, személyes reflexiókkal teli koncertbeszámoló lesz a zenekar múlt pénteki bécsi búcsúkoncertjéről. Az előzenekarok – név szerint az Obituary, az Anthrax és a Lamb of God – csak a keretet biztosítottak ehhez a fellépéshez, úgyhogy róluk nagyjából egy mondatban fogunk megemlékezni. Ők még köztünk vannak, vélhetően jó darabig köztünk is lesznek, Slayer-koncertet élőben viszont nem hiszem, hogy látunk valamikor is.

 

A kapcsolat kezdete meglehetősen bibliai stílusú volt. Huszonöt éve szívem akkori hölgye – aki Nagykovácsiban lakott – nagy Slayer-rajongó volt a baráti körével együtt, úgyhogy adta magát, hogy én is belehallgassak a kedvencbe, és igazából elkezdett tetszeni a dolog. Az metállal való ismerkedést meglehetősen hatékonyan, az Iron Maiden Fear of the Dark című albumával kezdtem, ezek után természetesen kötelező volt a Metallica, és ekkortájt – úgy 1993 környékén – kezdtem fogékony lenni bármire, csak hangos legyen, jól szóljon, nem baj a gyors, ja, és persze metál legyen, ugye.

 

Így hát Nagykovácsiban negyed évszázada a Seasons in the Abyss – a kedvenc albumom tőlük – és a South of Heaven folyt még a csapból is, ronggyá hallgattam ezeket az CD-ket, de amikor 1994-ben a Divine Intervention megjelent, akkor csalódottan elfordultam tőlük, és inkább a Sepultura következő albumát vártam (hogy onnan is továbbmenjek a Roots után).

 

Aztán vagy húsz évig tulajdonképpen csak bele-bele hallgatgattam a Slayer-be, és apránként el is feledtem volna zenekart, ha nem kerül be még a mainstream médiába is Jeff Hanneman halálhíre. Akkor úgy voltam vele, hogy hát jó, ennek itt a vége – és nagyon szívenütött, amikor kiderült, hogy nem, nincs vége, megy tovább a verkli. 2015-ben jelent meg a Repentless album, és ekkor ismét negatívan közelítettem meg őket: úgy voltam vele, hogy ez már biztos valami hallgathatatlan tákolmány lesz, de azt kell hogy mondjam, hogy talán a zenekar egyik legerősebb albumát hozták ki – búcsúzóul, de ezt akkor még nem tudtuk.

 

Férfiasan be kell hogy valljam, hogy életemben két és fél Slayer-koncerten voltam, és a munkásságukat alapvetően a CD-kről, illetve gitárkottákból ismerem. Ugye köztudott, hogy van az a kellemes állapot, amikor az ember középiskolás vagy egyetemista – ilyenkor igazából baromi sok dolga nincs, ideje pedig van mindenre, csak sajnos pénze nincs nagyon, úgyhogy nem igazán tud eljutni ehhez hasonló bulikra. Aztán szépen lassan változik a világ, a munkábaállással és a család bővülésével pedig általában ideje biztosan nincs az embernek ilyesmire, pénze még talán akadhat – és gondolom, nem vagyok egyedül azzal, hogy a hajnalig tartó koncertezésnek már a gondolatától is elalszom. Így fordulhatott elő, hogy anno a Pecsa szabadtéren fellépő Slayer-re lehetetlen volt bejutnom – választhattam, hogy abból az összegből zenét hallgatni, vagy a hónap hátralévő részében kajálni szeretnék-e –, és nem marad más, mint a kerítésen kívül történő sörözés és közben az ismerős dallamfoszlányok elkapása. Ha láttam is egyáltalán Jeff Hanneman-t élőben, akkor ez volt az, a kerítés lécein keresztül. A Repentless megjelenése után futólépésben és pánikszerűen vettem jegyet a manchesteri koncertjükre – kint éltem akkor –, és teljesen letaglózott az a profizmus, az a spontán előadás, amit ott láttam, mindenféle kliséktől, hülyeségektől, teátrális elemektől, mindenféle erőlködéstől mentesen. Az a négy ember – Hanneman helyén Gary Holt-tal – felállt a színpadra, és teljesen lelkesen darált vagy másfél órát. Az utolsó koncert pedig, amikor láttam őket, most pár napja Bécsben volt, és nagyon meglepne, ha mégegyszer előfordulna ilyesmi.

 

Nem tudom, hogy hány osztrák volt ezen a bécsi fellépésen. A koncert előtt és alatt akikkel szóba elegyedtem, azok mind magyarok voltak – illetve volt egy pár szlovák srác –, de német szó nem nagyon hallatszott. Igazából már kifelé menet a mosonmagyaróvári benzinkútnál tisztán látszott, hogy sokan jönnek innen, ugyanis a kútnál álló kocsik feléből fekete ruhás, hosszú hajú, szakállas alakok szálltak ki.

A koncert feledhetetlen volt. Nyitás fél hatkor, kezdés hatkor, úgyhogy amire bejutottam és megtaláltam a ‘front of stage’ nevű területet, addigra az Obituary már majdnem be is fejezte a működését; igazából nem sok idő, hat szám jutott nekik (Deadly Intentions, Sentence Day, Chopped in Half / Turned Inside Out, Find the Arise, Slowly We Rot). A Wiener Stadthalle nagyjából a Papp Sportaréna méretéhez hasonlít, egy arányaiban meglepően pici színpaddal. A szervezés ijesztően profi volt: a színpad mögötti területen már minden elő volt készítve, úgyhogy az Obituary felszerelését percek alatt letolták, az Anthrax-ét meg vissza, és szerintem egy maximum tizenöt perces szünet után már szólt is a második zenekar.

 

Nem vagyok egy nagy Anthrax-fan, de tetszett amit és ahogy csinálnak – mind zeneileg, mind pedig az előadás tekintetében. Utólag kicsit érthetetlen, hogy miért került be egyáltalán feldolgozás az esti repertoárra – van azért saját daluk bőven az elmúlt lassan negyven évből –, és bár viszonylag jól megugráltatták a közönséget, és nekik sem jutott több 40 percnél (Caught in a Mosh, Got the Time, Efilnikufesin (N.F.L.), Be All, End All, Fight ‘Em ‘Til You Can’t, Antisocial, Indians).

A dobszerkót letolták, a Lamb of God felszerelését vissza, és egy újabb maximum húsz perces szünet után már tolta is a harmadik csapat. Igazából a Lamb of God volt az, amikor a népsűrűség már elérte a maximumot. Én tulajdonképpen még bejutottam valahogy nagynehezen a negyedik sorba, és ha jól láttam, akkor az első sorba már nagyjából születni kellett: az ottlévők vélhetően az előző Slayer-koncert óta álltak ott, átvészelve pár operafesztivált és balettelőadást. A Lamb of God-on már akkora volt a tömeg, hogy csak egészen minimális ugrálás vagy mozgás volt lehetséges középtájon; a színpad szemből jobb oldalán – ahol én is álltam – meg csak állni lehetett, és csendesen összeizzadni a többi kollégával. A Lamb of God is tisztában volt azzal, hogy mi az ő szerepük aznap: egy rapid, kilenc számos fellépés után (Omerta, Ruin, Walk With Me in Hell, Now You’ve Got Something to Die For, 512, Engage the Fear Machine, Blacken the Cursed Sun, Laid to Rest, Redneck) át is adtak a helyet az ünnepeltnek.

 

Függöny le, a színpadot gyorsan átépítették – ez sem tartott szerintem húsz percnél tovább –, majd megszólalt az est intrója (Delusions of Saviour), beindult a pirotechnika, és a függönyön átsejlő fényben egyszercsak besétált egy nagydarab, kopasz, széttetovált úriember egy tribal mintás B.C.Rich gitárral a nyakában; ekkor már harmadik perce mindenki úgy ordított, mintha fizetnének érte.

Nagyszabásúnak mondanám a látványt: lángokban álló Slayer-logó a színpad két oldalán, lángokat lövellő ágyúszerűségek, és a vélhetően üres Marshall ládákból rakott fal tetejéről is a pokol lángjai világítottak meg Tom Araya-t, Kerry King-et, Paul Bostaph-ot és Gary Holt-ot. Az est során nagyon aggódtam a hangzás miatt, ugyanis a hangminőség az ObituaryAnthraxLamb of God vonalon folyamatosan romlott, a hangerő pedig ugyanebben az irányban nőtt. Ez utóbbi mondjuk nem meglepő: két hatalmas és két (csak simán) nagy, a színpad fölül lelógó hangfal biztosította a teljes aréna hangosítását, ám a megfelelő ponton szerencsés irányba változtak a dolgok: a Slayer nagyon szépen, nagyon tisztán szólt, egy szavam nem lehet a hangzásra.

Pontosan ugyanazt a végtelen profizmust láttam, mint Manchesterben két éve: ezek négyen fölsétáltak a színpadra, majd csak és kizárólag a zenére koncentrálva tették a dolgukat – az első, a közönséggel történő ‘kapcsolatfelvétel’ is nagyjából az est harmadánál történt. Általában a színpadi látványkép miatt szoktam aggódni: sok esetben rontja a zenei élményt, mivel elvonja a figyelmet (és tudok jópár olyan példát is mondani, ahol helyettesítette az akusztikus élményt), de a Slayer a ritka ellenpéldák egyike – tökéletes volt a harmónia a zene és a látvány között. A fiúk nem aprózták a dolgot: az első hat-hét számot szünet és egy mondatnyit kommunikáció nélkül nyomták le, és nem pont a CD-ken hallható sebességgel játszottak. Még pár nappal a koncert előtt ránéztem a setlist-re, de azzal a mozdulattal ahogy megnyitottam, azonnal be is csuktam: maradjon meglepetés. Jó, persze, egy csomó dolgot azért lehetett sejteni, és mindenkinek meglenne a maga tippje, hogy a majd’ negyvenévnyi életműből mit is szeretne hallani. Kerry King-ék biztosra mentek: elhangzott a klasszikusok java része, alapvetően a Seasons in the Abyss és a Reign in Blood dominanciájával, de természetesen nem maradhatott ki a God Hates Us All, a Repentless és a South of Heaven album sem (Delusions of Saviour, Repentless, Blood Red, Disciple, Mandatory Suicide, Hate Worldwide, War Ensemble, Jihad, When the Stillness Comes, Postmortem, Black Magic, Payback, Seasons in the Abyss, Dittohead, Dead Skin Mask, Hell Awaits, South of Heaven, Raining Blood, Chemical Warfare, Angel of Death).

Azon el lehet gondolkozni, hogy az a nyolcvanöt perc, amit végigtoltak, sok-e vagy kevés, de tény, hogy pillanatok alatt elment; és igazából ezután látszott csak, hogy kiket is búcsúztatunk. Nagyon tetszett Tom Araya hozzáállása, aki folyamatosan kereste a szemkontaktust, és tényleg úgy próbált kommunikálni a tömeggel, mintha átlagemberként állna a színpad szélén: semmi show, semmi ripacskodás, semmi nagyképűség. Ez az ember teljesen őszinte volt, amikor mosolygott –gyakorlatilag végigvigyorogta a fellépést –, őszintén élvezte, amit csinált, örült a visszajelzéseknek, és jól láthatóan boldogan állt hosszú-hosszú percekig a színpad szélén, hogy aztán Kerry King mellett egy utolsó harcba a szólítsa a népeket: ez pedig a bedobált pengetőkön való osztozkodás volt. Aztán vége is lett. Gyors volt, és úgy múlt el, mint ébredés után az álom; az ember igazából fel sem fogta, hogy mi történt, egyszercsak huss, és vége is lett.

 

Hogy mit őriztem meg tőlük? Nagyon sokat tanultam a Slayer-től, különösen a gitárzenéjüket tekintve. Ha mutatsz egy fél ütemnyi gitárkottát, akkor pontosan meg lehet mondani, hogy az a Slayertől van-e vagy sem – annyira tipikus a zenéjük. Ha nagyon szétszedjük a dolgot, akkor annyit azért meg lehet állapítani, hogy az alapriffek valami ijesztően faék-egyszerűségűek. Tulajdonképpen oktávot, kvintet és tercet használnak, a disszonanciát nagyon sok esetben kromatikával oldják meg, és úgy általában valami négynegyedes reszelés után az ütem végén egy kis díszítést találunk. Példaértékű, ahogy a részek kifejlődését bemutatják; talán a Repentless albumon hallhatók a legjobb példák, és tulajdonképpen látható, hogy nem kell valami földüntúlian bonyolult dolgot csinálni ahhoz, hogy egy zene jó legyen: csak a megfelelő pici, nem is hihetetlenül túlbonyolított részeket kell a megfelelő módon egymás mögé rakni, és nekik ez makulátlanul sikerült. Ennyi a feladat. Sikerült megtalálniuk azt az elixírt, ami a fapados, akár butának is nevezhető részekből egy gyors, élvezetes és pörgős zenét hoz össze, és szerintem ebben állt a zenekar nagysága. Hasonló gyakorlatot végtelen számú zenekar megpróbált már a metál fennállása során, és őket elnyelte a történelem süllyesztője – míg a Slayer a piedesztálra került. Sikerült nekik a punk fapados mivoltát a metál szerkezetével, gyorsaságával és szólóival ötvözni úgy, hogy mind a két műfajból a pozitívumokat tartották meg – ehhez persze kellett két vérprofi gitáros is, akik a klasszikus, tankönyvi módon megírt, egymásnak felelgetős szólókat összehozták. Ha alaposabban megnézni az ember a kottát, akkor a szólók java részén is látható, hogy igazából semmi földöntúli dolog nincs bennük: oké, hogy gyorsak, de teljesen hétköznapi ötleteken alapulnak, csak mégis, a végén időnként van benne egy kis svédcsavar, itt egy pici fűszer, ott egy pici ezmegaz, és valami eszméletlenül jó dolog sül ki az egészből.

Én igazából azt tanultam meg tőlük, hogy ahhoz, hogy egy zene jó legyen, nem a csillagokat kell lehozni az égről, hanem a teljesen fapados, unalomig ismételt eszközöket kell megfelelően használni – és az eredmény utolérhetetlen lesz. Ha sikerül – és nekik makulátlanul sikerült.

 

Tovább fogom gyakorolni otthon a Seasons in the Abyss dalait – valószínűleg én már nem fogom látni a színpadon azt a négy zenészt, akik a Slayer albumait összerakták. Olyannak őrzöm meg a szívemben őket, amilyenek Bécsben voltak: gyorsak, brutálisan precízek, hihetetlenül profik – és emellett teljesen emberiek.

 

Köszönöm, hogy voltatok.

 

 

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/