Polyphia – New Levels New Devils (2018)

 

ELŐADÓ: Polyphia

ALBUM: New Levels New Devils

SZÁRMAZÁS: USA

MEGJELENÉS ÉVE: 2018

STÍLUS: Progresszív rock

HONLAP: https://polyphia.com/

ÉRTÉKELÉS: 8/10

 

 

 

 

A progresszív zenében jártas emberek fülének bizonyára ismerősen cseng a Polyphia név, hiszen viszonylag széles körben ismert, kifejezetten egyedi és emiatt rendkívül megosztó zenekarról beszélhetünk. Habár a Tim Henson, Scottie Le Page, Clay Gober és Clay Aeschlimanból álló csapat a djent és prog-metal hullámot meglovagolva néhány hasonló bandával (Pl.: Chon) együtt váltak ismertté az utóbbi években, a zene, amit játszanak szinte már meghatározhatatlan stílusú, annyi különböző elemet ötvöz (jazz, metal, pop, rnb, hiphop). Lényegében a wikipédiás és hasonló oldalakon prog-metalnak, math-rocknak definiált zenekart inkább pop-prog-rocknak nevezhetjük stílusosan. Néhány interjúban maguk a tagok nyilatkozták, hogy ők gyakorlatilag már hiphopot játszanak, és a hangszereiken rappelnek.

A zenekar az új album megjelenése előtt tudatosan, még az eddiginél is megosztóbbá tette magát a social mediaban, ugyanis volt egy tényleges shitposting instagram fiókjuk, ahova elég sok homoerotikus és egyéb botránkoztatásra alkalmas tartalmat tettek közzé. Ezzel párhuzamban a különböző interjúkban is sok esetben kifejezetten flegmán viselkedtek. Néhányan úgy gondolják, hogy ezzel csak egy görbe tükröt akarnak tartani a mai társadalomnak, mások szerint tényleg ilyenek. Mindenesetre, ezeknek hála több helyen a metal- és rock ipar Justin Biebereinek titulálták őket, de persze a negatív reklám is reklám.

A lényegre térve, rengeteg dolgot lehet mondani a srácokról, de azt nem, hogy ne értenének a zenéhez. Az új albumuk, ami a New Levels New Devils névre hallgat bizony hozta az elvárt szintet, nyilvánvalóan mindenkinek sosem lehet megfelelni. Mindannyian tudjuk milyen az, mikor egy zenekart azért ér negatív kritika, mert nem újít. Az is, általános, hogy ha újítanak, akkor legalább annyi negatív véleményt kapnak, mint ha nem tették volna. A progresszív zenében viszont elvárás a kísérletezés. Ezáltal a végeredmény az mindig kérdőjeles, itt tényleg soha nem lehet biztosra menni. Nem mintha ezek a srácok egyáltalán akarnának.

A New Levels New Devils album tökéletesen mutatja azt, hogy milyen az, mikor a fiúk mernek kísérletezni. Meg is tartották a saját hangzásvilágukat és nem is. Minden egyes dal az albumon könnyedén felismerhető, technikailag és hangzás terén is hozzák azt, ami egy Polyphia dalra jellemző. Technikás riffek, fülbemászó dallamok, sokszínűség, változatosság. Az említett sokszínűség ellenére viszont ezen a lemezen van egy permanens, kicsit sötét, nyomasztó érzet. Elképzelhető, hogy ez csak egy véletlen, az is lehet, hogy csak a jelentős mennyiségben fogyasztott tudatmódosító szerek hatásának köszönhető, de az biztos, hogy egy olyan atmoszférával rendelkezik jó néhány szám, amitől feláll a szőr a hallgató hátán. Az elsőként megjelenő G.O.A.T. és O.D. klipjei is ráerősítettek erre a vibe-ra. (Az O.D. klipjében pl. próbababák és plafonról lógó játékbaba fejek között virtuózkodnak a srácok.)

Kifejezetten meglepő újítás számomra a So Strange című dal, amit az amerikai pop előadó Cuco közreműködésével készítettek el. Hogy miért? Mikor egy instrumentális zenét játszó zenekar dalában a 29. másodpercnél megszólal egy rádiós pop-zenékbe illő ének, akkor személyesen az én első gondolatom is a cím volt. So strange.

Az albumon nem mellesleg már az első számban vendégszerepel Jason Richardson amerikai gitárzseni, akivel már korábban is dolgoztak együtt a fiúk. A következő vendég a kellemes, lágy dallamokat játszó japán gitárvirtuóz, Ichika, majd őt pedig egy korábban sajnos számomra ismeretlen művész, Mateus Asato követi. Végezetül még Yvette Young, aki talán az egyik legismertebb prog gitáros hölgy és a korábban már említett Chon zenekar tagjai, Mario Camarena és Erick Hansel is felbukkannak a lemezen. Egy szó, mint száz, a Polyphia ismét valóságos gitárpornót szolgált fel nekünk a többi említett zenész közreműködésével. Személy szerint én már csak saját kedvenceim, Aaron Marshall (Intervals) és Plini megjelenését hiányoltam.

Végezetül megemlíteném a személyes favoritom erről a lemezről, ami pedig nem más, mint a Saucy című mestermű. A címéhez hűen elég pimasz. Pimaszul zseniális, bár egyes emberek szerint olyan, mintha félig bedugott kábellel próbálna valaki jammelni egy zárlatos erősítőn. A nem túl szerény Tim csinált is egy videót How to make a riff 2 címmel youtubera, amin könnyedén és enyhén flegmán bemutatja, hogy mennyire egyszerű is egy ilyen riff megírása és játszása. A puszta nézésébe is beletört két ujjam. Ha csak egy dalt hallgatsz meg az albumról, az ez legyen!

Írta: Juhász Gergő  “Alta”

 

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/