Rendhagyó minifesztivál Kecskeméten

Fellépők: Sunset Symphony, Niburta, Agregator, Dalriada

Helyszín: Technika Háza Kávézó, Kecskemét

Időpont: 2018. február 24.

Fotók: Farkas István

esemény_14

A Dalriada lemezbemutató turnéja már januárban elstartolt, az Agregator és a Niburta társaságában zajló országjárás pedig február 24-én érkezett kecskeméti állomásához. A helyi közönség régóta vágyott már egy Dalriada koncertre, mely végül a legjelentősebb helyi koncerthelyszín, a Teka színpadán valósult meg.

A turné során minden városban egy helyi zenekar nyitotta az estét, ez pedig Kecskeméten sem történt másképp, a támogatást a Sunset Symphony biztosította. Minden igyekezetünk ellenére csak a koncertjük végére sikerült a helyszínre érkeznünk, ahol ekkor már kezdtek gyülekezni az emberek. Mindig öröm látni, hogyha az előzenekar(ok)ra is van érdeklődés, nem pedig csak a főzenekar(ok)ra jön mindenki. A szimfonikus metalt játszó együttes egyébként 2013-ban alakult, a zenei térképen pedig valahová a Nightwish és a Tales of Evening mellé lehetne őket felrajzolni. A klasszikus gitár-dob-basszusgitár felálláshoz női ének társul, mely Kolozsi-Rechtorisz Brigitta hangjával szólal meg. Brigitta még nagyon fiatal, ez pedig az éneklésére is kihat, a hangja ugyanis még kissé kiforratlan. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem válhat belőle kiváló énekesnő a jövőben, sőt, így önmaga fejlesztésére is több lehetősége lesz majd. A zenekar egyébként e hónap közepén jelentkezett első hangzóanyagával, az öt dalt tartalmazó The First… című kislemezzel. Sajnos nem tudom, hogy a szóban forgó EP-n kívül vannak-e meg nem jelentetett dalaik, melyeket élőben eljátszanak, de feltételezem, hogy igen, elvégre öt év alatt egy zenekar életében sok minden történhet.

Az elhangzott dalokat kissé gyengének éreztem, pedig Nagysolymosi Attila gitárja szépen egybesimult a szimfonikus részekkel, ennek ellenére mégis volt egy kis hiányérzetem. Egy plusz gitár szerintem sokat dobott volna a produkción, a dalok felépítésébe viszont nem kívánok beleszólni, hiszen okkal íródtak olyannak, amilyennek. Kíváncsi leszek arra, hogy a Sunset Symphony a jövőben mivé növi majd ki magát, addig is sok sikert nekik!

28459722_1659493604135627_927184854_o

Gyűjts össze egy adag balkáni népi hangszert, meríts egy nagy kanállal a kelet-európai folklórból, majd adj hozzá egy csipet metalt, és kész is a Niburta! Noha valójában a folk metalcoret játszó csapat története egyáltalán nem ilyen egyszerű, az idáig vezető útjuk pedig sikerekben és szakadékokban egyaránt bővelkedik, számomra a mai napig ők jelentik a zenei tökéletességet, már ha népi ihletésű formációkról beszélünk. Személy szerint jobban kedvelem a borongósabb zenét játszó folk metal csapatokat azoknál, akiknek dalai a csatába vonulást megelőző mézsörtivornyákról szólnak. Az e kettő kategória közötti skála nyilván nagyon széles és átfedésekben gazdag, a Niburta viszont mesterien egyesíti a komoly mondanivalójú szövegeket és a lélek húrjait megszólaltató hangszereket az újgenerációs metal dallamokkal. Ez az, ami miatt nagyon kedvesek a szívemnek, így hát érthető, hogy miért is az ő fellépésüket vártam a legjobban.

A különféle hangeffektekkel színesített egyházi szláv nyelvű Ave Maria dallamai akár egy vallási rituálé aláfestéseként is szolgálhatnának, aznap este azonban a Niburta koncertjének kezdetét jelezték. Az intro után a zenekar bele is kezdett a Balkanic Heartba, jómagam pedig szomorúan nyugtáztam, hogy Erdei Dávid fúvós nincsen a színpadon. A Niburta velejét adó népi hangszereket régen többen forgatták a kezükben a színpadon, az idő vihara azonban számos tagváltást is magával hozott, így hát Dávid személyében már csak egyetlen ember maradt, aki a népi hangszerekért, vagy legalábbis egy részükért felel. Éppen ezért lombozott le kissé a hiánya, hiszen így a gitáron, a nagybőgőn, a dobokon, valamint Busó és Martina énekén kívül minden egyéb hangszer felvételről szólt.

28460270_1659493567468964_1943282380_o

Másodikként az egyik legkorábbi – és szerintem az egyik legerősebb – szerzeményt, a Forgotten Path című dalt hallhattuk. Itt kimondottan sajnáltam, hogy a kaval nem élőben szólalt meg, ugyanis Busó énekrésze alatt a hidegrázós élményt pont ez a hangszer adja. Ennél a dalnál már beindult a tánc, ellenére annak, hogy még mindig nem voltak igazán sokan. Azt gondolná az ember, hogy a Dalriada, a Niburta és az Agregator elég nagy nevek ahhoz, hogy szép számmal összegyűljünk, ám ez mégsem volt így teljesen. A közönség egyébként partner volt, vette a lapot, tapsolt, énekelt, és közösen kántálta Busóval a ”mašala-rigmusokat” az azonos című szám alatt. Az egyetlen kifogásom (a népi hangszerek hiányán túl) a koncert hosszúsága volt, a Niburta ugyanis alig játszott többet a Sunset Symphonynál. Az intrón kívül mindösszesen hat dalt adtak elő, és még a (kissé gyenge) visszázásra sem léptek színpadra egy ráadás erejéig. Hiába: a szabály az szabály, az idő pedig idő.

Harmadikként a saját elmondásuk szerint dallamos death metalt játszó tatabányai Agregator lépett színpadra. Okkal írtam az imént azt, amit, ugyanis amit hallottam, az nem volt melodeath. Illetve voltak melodeathes témák, de a zene alapját nem a göteborgi receptre íródott gitártémák adták. A hallottak alapját agyam valamiért gothic metalként azonosította, habár az igazat megvallva magam sem tudom, hogy ez mit jelent pontosan. A legtöbb metal-alműfaj megfogható és felismerhető, ez a gótikus dolog viszont számomra mindig is olyan volt, mint egy szellem vagy egy lidérc. Néha beszélnek róla az emberek, benne van a köztudatban, de voltaképpen senki sem tudja, hogy mi is valójában.

Az öttagú brigád egyébként tökös koncertet adott, fellépésük alatt a közönség létszáma is növekedni kezdett. A repertoárjuk részeként az új és a régi dalok nagyjából egyenlő arányban hangoztak el, jómagam pedig azt vettem észre, hogy a régebbi szerzemények jóval erősebbek az újaknál. Ennek okát nem tudom megmondani, hiszen a zenekar történetében sosem mélyedtem el igazán, az igazat megvallva pedig sosem éreztem zenéjükben azt a pluszt, ami miatt felfigyeltem volna rájuk. A koncerten azonban voltak igazán erős szerzemények, ilyen volt például a Krómszín ég alatt a 2006-os Szürkület lemezről, vagy a közel tíz éve kiadott Mint tűz és jég. A dallamos témákat itt sokkal eredetibbnek éreztem, mint mondjuk a Styx folyó hídján című új alkotás alatt. A dalok elejét felvezető lírai gitárriffeket pedig kicsit tolakodónak találtam, tekintve, hogy az elhangzott Agregator dalok közül több is rendelkezett ilyen intróval. Félreértés ne essék, nagyon is kedvelem az efféle nyitányokat, aznap este azonban kicsit megcsömörlöttem ezekből. A hörgésre is nagyon kényes vagyok, éppen ezért úgy éreztem, mintha Mikus Tamás hangja hagyott volna némi kívánnivalót maga után. Loderer László basszusgitáros háttéréneke ellenben nagyon is ott volt a szeren, szívesen fogadtam volna, hogyha egy kicsit több szerepet kap.

ghost_1

Az egésztől innen, mindenen túl című dal egyébként az új album egyik legizmosabb szerzeménye, ráadásul Ficzek András és Binder Laura is énekelnek rajta a Dalriadából, éppen ezért értetlenül álltam a nézőtéren, amikor az Agregator úgy vonult le a színpadról, hogy nem hívták fel a két említett kollégát egy közös éneklésre. A tatabányai csapat zenéje sajnos már csak a gótikus vonal miatt sem nyerte el teljes mértékben a tetszésemet, a koncert viszont teljesen élvezhető volt, erről a közönség tanúbizonyságot is tett. A kissé megugrott létszámú nagyérdemű egy emberként bólogatott a fiúk nótáira, melyek ha nálam nem is érték el a kellő hatást, sokaknál  viszont igen – és ez az, ami számít.

Utolsó zenekarként régi nagy kedvencem, a Dalriada csapott a húrok közé, és noha az érdeklődésem a zenekar iránt már nem olyan intenzív mint régen, izgatottan vártam az ő koncertjüket is. A színpadra lépés után a zenekar afféle in medias res módon kezdett bele az új, Nyárutó című album Hollórege című dalába. A dal refrénjénél Ficzek András hangja hozta a szokásos színvonalat, véleményem még mindig változatlan abban a tekintetben, hogy András a hazai férfi énekesek egyik legjobbika. Binder Laura énekesnő viszont nagyon kellemes meglepetésként szolgált számomra, hiszen eddig sosem szólt úgy élőben, mint akkor.

Korábban csak kétszer láttam őket élőben, először 2011 decemberében Dabason, másodjára pedig 2016 nyarán egy szabadtéri fesztiválon. A 2011-es koncertről nem sok emlék maradt meg bennem, a 2016-osról viszont annál több. A félelmem, ami a régebbi koncertfelvételek többségén is érződött, azon a nyáron bekövetkezett. Laura élőben sajnos nem tudta megugrani a stúdiófelvételek során feltett lécet, a hangja tehát enyhén szólva sem volt tökéletes. Ezzel szemben most Kecskeméten bőven megugrotta azt a bizonyos lécet, a megtáltosodás oka pedig sajnos még mindig ismeretlen előttem. De talán nem is számít, a lényeg az, hogy minden úgy szólt, ahogyan annak szólnia kell! Eltekintve attól, hogy a Niburtával egyetemben a Dalriadánál sem volt jelen a fúvós, Csete Ádám. Ádám távollétének okáról szintén nincsen tudomásom, hiánya mindenesetre kissé legörbítette a szám sarkát.

Szintén nem volt jelen Rieckmann Tadeusz, habár erről már tudhatott a nagyérdemű, hiszen pár hete már bejelentette távozását a Dalriadából. A dobok mögött Monostori Ádám, a Vesztegzár dobosa vette át a helyét. Ádám még ”friss hús” a csapatban, mely talán kissé érződött is a játékán, de lehet, hogy csak én képzeltem bele. Elvégre gyakorlott dobosról beszélünk, miért is okozna neki gondot pár új dal begyakorlása?

28500122_1659493550802299_1960694139_o

A dalok a Dalriadánál is körülbelül fele-fele arányban oszlottak meg, az új albumról nagyjából ugyanannyi hangzott el, mint a régiek közül. A Hollórege után hallhattuk még a Komámasszon című dalt, de a klipesített Búsirató sem maradt el. Utóbbi dalt jó párszor meghallgattam a megjelenésekor, de valahogy nem igazán jött be. A koncerten azonban olyan ereje volt a dalnak, hogy kénytelen voltam jómagam is táncra perdülni. Apropó tánc! A küzdőtéren még egy thrash metal zenekart is megszégyenítő pogó alakult ki, én is alig győztem kapkodni a levegőt. A Búsirató felénél lévő hatásszünet után az egész Teka a feje tetejére állt, valami egészen különös energia kerített hatalmába mindenkit. Az egyik személyes kedvencem, a Kinizsi mulatsága is elhangzott, a körülbelül félig telt Teka a Niburta Mašalájához hasonlóan itt is egy emberként énekelte a „Kontyosból hírmondó sem maradhat!” sorokat. Balladákban sem volt hiány, a Szent László és a Thury György második része is eljátszásra került, de az előző nagylemez talán legnagyobb közönségkedvencét, az Áldást is hallhatta a nagyérdemű. Természetesen a Hajdútánc sem maradhatott el, melyre azonban már csak a visszázás után került sor.

A koncert egészét nézve hatalmas meglepetés volt a Dalriada, mégpedig abszolút pozitív értelemben. Az előzetes tapasztalataim után kicsit félve jöttem el, de mindenképpen megérte. A zenekar és a kecskeméti közönség egyaránt jó formában volt, a jó hangulat pedig önmagáért beszélt. Tekintve, hogy a Dalriadának és a Niburtának is ez volt az első kecskeméti koncertje, szerintem senkinek sem lehet panasza, legkevésbé pedig a kecskeméti közönségnek. A Tekában szinte ugyanazok a zenekarok lépnek fel évről évre, lényegében menetrendszerű jelleggel, szóval nagyon remélem, hogy ez az este egy színesebb koncertkínálat kezdetét jelenti.

Írta: Béres Mátyás

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/