Reinheitsgebot-os death metal – avagy az istengyilkosság egyelőre elmarad

Deicide: Overtures of Blasphemy

A hagyományoktól eltérő lemezkritikát tart most a…képernyőjén a becses olvasó. A konkrét zenekar és a műfaj lentebb részletesett specialitásai miatt nagyon nehéz részletekbe menően boncolgatni és elemezni a dalokat, így álljon most itt egy hosszú, a cikk 90%-át kitevő bevezetés arról, hogy miért csak a szöveg 10% lett maga a lemezkritika.

A beszámoló címében emlegetett Reinheitsgebot – azaz a német tisztasági törvény – több, mint ötszáz éve szabályozza, hogy pontosan milyen alapanyagokból is készüljön a jó német (alapvetően Bajorországban főzött) sör. A tisztasági törvény németes precizitással elsorolja a négy komponenst – víz, maláta, komló és sörélesztő –, ami a minőségi sör készítéséhez szükséges és elégséges követelmény, és innentől csupán a sörfőző mesteren múlik a végeredmény minősége. Ez egyfajta önkéntesen vállalt megszorítás – gyakorlatilag mindenki, aki a német tisztasági törvény szerint főz sört, azonos feltételekkel indul azonos pályán, és innentől csak a szaktudás és a fantázia szab határt a minőségnek. Gondolom, nem kell hosszasan bemutatnom a német és a bajor söröket. Esetükben tökéletesen látszik, hogy az elmúlt ötszáz év megfelelőnek bizonyult arra, hogy a mesterek a maximumot hozzák ki még a meglehetősen szűkre szabott lehetőségek között is. Persze a német tisztasági törvény szabályozása egyben korlátot is jelent, ugyanis nagyon sok söripari termék blaszfém összetétellel bír a tisztasági törvény szempontjából: a belga sörök készítése meglehetősen hamar elakadna ebben a rendszerben, és a trappista söröktől – ezen sorok írójának kedvenceitől – pedig biztosan felállna a német tisztasági törvény szerint dolgozó mester hátán a szőr.

Hogy miért kell ennyit beszélni egy lemezkritika helyett a német tisztasági törvényről? A hasonlóság miatt, ugyanis a jelen kritika tárgya, a Deidide is hasonlóan működik, és ez gyökeresen és alapvetően meghatározza a zenekar zenei stílusát – és egyben a róluk írható kritika lehetőségeinek is korlátot szab. Nézzük csak végig tételesen hogy miért is!

Az 1987-ben alakult zenekar két alapvetően különböző felállással működött: 2003 előtt a Hoffmann testvérek korszaka volt, ezután pedig alapvetően a Cannibal Corpse-ból kivált Jack Owen és Kevin Quirion – időnként Ralph Santolla, jelenleg pedig Mark English – neve fémjelezte a zenekart az állandó Glen Benton – Steve Asheim páros mellett. A zenéjük felépítése hihetetlenül egyszerű mind hangzást, mind a számok szerkezetét tekintve. A számok felépítése a legegyszerűbb, kezdjük talán ezzel: jellemzően három-négy-öt zúzós, időnként dallamosabb riff ismétlődik nagyjából az ABC-ABC-ABC vagy az ABCD-ABCD-A, esetleg az ABCDE-ABCDE stílusban. Szerencsére a Deicide dalai soha nem akartak többnek vagy bonyolultabbnak látszani, mint amik: jellemzően van egy pár jó ötlet, ezekből össze áll egy két-három perces dal, és kész. Természetesen lehetne ezeket a riffeket ítéletnapig egymilliószor ismételgetni, de szerencsére nem teszik.

A hangzás a másik. Amikor nem szólót hallunk – tehát átkötő riffet, bevezetőt vagy éneket –, akkor jellemzően a két gitár és a basszusgitár ugyanazt az akkordot, leginkább is ugyanazt a kvintet játssza. Tulajdonképpen meglehetősen szoros ez a zenei korlát, és túl sok mozgástér nem is marad, hiszen disszonanciát, egyedi akkordmegoldást – azaz a zenei eszközök jelentős hányadát – lehetetlen ebben az esetben használni: van egy adott dallam, és azt fogja mindenki játszani, pont. Ez a dallam egyébként lehet rettenetesen fapados is (lásd Scars of the Crucifix), illetve meglehetősen dallamos ugyanakkor zúzós is (lásd a When Satan rules his World intro-ját, vagy a Behind the Light Thou Shall Rise refrénjét). Ahhoz, hogy bármilyen hangulatot, vagy bármilyen zenei mondanivalót meg lehessen teremteni, a disszonancia és a konszonancia használatára, ezek kellemes arányban és jó sorrendben történő adagolásara van szükség, és ezt a Deicide összesen kétfajta módon tudja megtenni: vagy a fentebb említett dallamba tesz bele disszonanciát, például az egymás utáni hangok (kromatika) formájában – itt ismét Scars of the Crucifix lehet jó példa –, vagy pedig a szóló során próbáld meg ezzel operálni. Megjegyzendő és érdekes belső ellentmondás feszül egyébként a zenekar zenéjében: amennyire hihetetlenül primitív a dalok szerkezete és maguknak a riffeknek a dallamvezetése, annyira komplex, vagy legalábbis érdekes az egymásnak válaszolgató szólók felépítése.

A harmadik olyan paraméter, amivel a Deicide a saját maga által kreált korlátok közé szorítja saját magát, a dalok hangszerelése: két gitár – egy basszusgitár – dob – ének, és természetesen egyéb hangszer szóba sem jöhet, még az akusztikus gitár sem. Valljuk be, hogy ez egy meglehetősen szélsőséges, az extrém metál területén is egyfajta önkéntesen vállalt nehezítés vagy akár misszió: egy idő után elfogynak az ötletek, elfogynak a kifejezési eszközök, és ilyen limitált hangzással egy idő után óhatatlanul fölmerül az önismétlés veszélye.

A negyedik roppant szűkítő faktor pedig az énekhang és a dalok szövegvilága: ne értsétek félre, Glen Bentonnak szerintem nagyon egyedi énekhangja van, de igazából ez egy állandó, monolitként bebetonozott valami maradt az elmúlt harmincegy évben, akárcsak a dalok szövegvilága. Hadd hívjam fel ezzel kapcsolatban egy érdekességre a figyelmet: ha csak magát a dalszöveget nézzük, akkor tulajdonképpen bármilyen vérben tocsogó norvég black metál zenekarnak a tiszteletére válna, ugyanakkor a zene mögötte teljes mértékben death metal – így ezzel Deicide tulajdonképpen két szélsőséges zenekari zenei műfaj icipici metszéspontjában definiálja önnön létezését.

A fentebb vázolt önkéntesen vállalt megszorítások egyenként lépésről lépésre – különösen az idő előrehaladásával – meglehetősen csökkentik a szerzők mozgásterét, és egyre inkább az ismétlődés és az egyhangú zene felé terelki őket. Különösen úgy, hogy az 1997-es (úristen, huszonegy éves!) Once upon the Cross olyan magasra helyezte a lécet, hogy azt nehéz a továbbiakban megugrani. Egy csomó esetben megpróbálni sem sikerült: az utána következő pár album – különösen a Hoffmann testvérek távozása után – szerintem minden várakozást felülmúlóan gyengére sikerült.

Pontosan a fentebbiek miatt nem fogok tudni dalonként történő elemzés nyújtani: nem lehet kiemelni a dallamvezetést, nem lehet kiemelni az egyedi zenei eszközöket, nem nagyon lehet nyilatkozni a különböző énekhangok használatáról és ezeknek egybedolgozásáról, nem lehet nyilatkozni az akusztikus vagy bármilyen egyéb átkötő elemek használatáról, merthogy ezek – számos egyéb csemegével vagy fűszerrel együtt – nem léteznek. Itt csak szimplán annyit lehet mondani, hogy tetszik, vagy nem tetszik.

Nos, tetszik. Volt már rosszabb is, sokkal rosszabb, és igencsak nehezen lehetne jobb a Deicide tizenkettedik stúdióalbuma. A meglehetősen friss konfiguráció egy baromi erős anyagot hozott össze. Üt a dolog, de igazából az a világmegváltó hatás, ami az első albumok környékén jellemezte a Deicide zenéjét, mostanra elmarad: egy olyan lécet, amit a Once upon the Cross magasságába tettek fel, nehezen lehet megugrani.

Véleményem szerint minden esetben nagyon fontos az első benyomás, és azt kell hogy mondjam, hogy a Deicide új albuma esetén ez már az első hangoktól kezdve alapvetően pozitív: az első szám, a One with Satan legelejétől egy ereje teljében lévő, karizmatikus, erőtől duzzadó Deicide-ot hallhatunk, csodálatos, dallamos szólókkal. A Crawled from the Shadows bevezetése – első egyharmada tulajdonképpen bármilyen Dimmu Borgir-dal monumentális átvezetésének tökéletes lenne, szétfeszíti az erő, és ebben a meglehetősen erős és stílusos dalban is remekül érvényesül Glen Benton egészen speciális orgánuma. A harmadik tétel, a Seal the Tomb Below talán az egyik legerősebb dal az albumon – nyoma sincs a kétezres években a Deicide-ra jellemző gyenge ismétlésnek. Hihetetlenül erős dal, gyönyörűek a szólók, és különösen a dal közepe táján hallható disszonáns futamokat emelném ki.

A negyedik tétel, a Compliments of Christ is egy erős és dinamikus darab, nagyon jól megoldott énekkel és átkötésekkel, szép szólókkal. Ez az alig több mint két és fél perces dal pontosan két és fél percnyi ötletből épül fel, nem is akar többnek látszani, mint ami, és ez csak és kizárólag az előnyére válik. Az ötödik tétel, az All That Is Evil talán az album egyik leggyengébb dala – szerintem túl sok az ismétlés, de igazából hihetetlenül boldog lennék, ha szeretett zenekaraim leggyengébb dalai ehhez hasonló minőséget képviselnek. Zenehallgatás közben hangosan felröhögtem, amikor megszólalt a hatodik dal, az Excommunicated – ugyanis ennél tisztább ős–Deicide-ot meglehetősen nehéz elképzelni. Eddig tulajdonképpen tökéletes kombináció ez az album: megvannak az alapok, megvannak azok a stílusjegyek, amik miatt a Deicide-ot szeretjük, és igen, 31 év múltán is jól láthatóan meg tud újulni és tud újat mondani a zenekar. De lássuk a többit.

Az Anointed in Blood kezdése – pozitív értelemben – meglehetősen egyedire sikerült, ezzel együtt a dal dallamvezetése és a szövegek egy tökéletes egységet alkotnak, így a dal az album egyik legerősebb tételévé avanzsált. Sajnos ezt nem tudom elmondani a következő dalról, a Crucified Soul of Salvation-ről, számomra kicsit fantáziátlan és repetitív – ismétlem, boldog lennék, ha szeretett zenekaraim gyenge dalai ilyenek lennének, vagy akár csak jómagam hasonlóan vérszegény műveket tudnék kreálni. A kilencedik tétel, a Defying the Sacred lesz talán egy jó példa arra, hogy a dalszövegek is folyamatosan változnak, fejlődnek, és Glen Benton nem az a primitív alkoholista bunkó, akinek elsőre gondolnánk: “Within consciousness there comes a conflict // Believe what’s been set bred to listen and follow // But we need to question all that has been said // From religious motives to philosophy most hollow”.

A Consumed by Hatred számomra elveszett ebben a mezőnyben, mint szürke szamár a ködben: szól, erős, gyors, agresszív, de nem érzem azt az átütő erőt, ami az album dalaiból eddig áradt – tizenkettő egy tucat, tulajdonképpen ha nem lenne ott az albumon, azt sem bánnám. A Flesh, Power, Dominion első felét meghallgatva kezdett az a gyanúm erősödni, hogy most jönnek a “vattaként” felvett dalok – csak hogy meglegyen az album kötelező hossza –, de nem, szerencsére tévedtem, amikor megszólalt a szóló, onnan már teljesen biztos voltam a dal létjogosultságában. A záró tétel, a Destined to Blasphemy is meglehetősen ős-Deicide-os stílusban kezd – van benne ötlet, van benne fantázia, de valahogy inkább egymás mögé hányt részek összességének érzem, és nem akar egy kidolgozott egésszé összeállni: nem egy kiemelkedő tétel.

Mit mondhatnék összességében? Sokkal gyengébb munkára készültem. Ez egy baromi erős anyag lenne, ha az album második fele – leginkább is az utolsó negyede – azt a szintet tudná hozni, amit az első pár dal. Saját jogán “csak” erős anyag, a zenekar eddigi munkái között is prominens helyen áll de a Nagy Szent Vansz Apon Dö Krossz-t nem tudta lenyomni – egyelőre. Figyelembe véve, hogy mindezt milyen, önkéntesen vállalt korlátozások között hozték össze – hát le a kalappal. Fogyasszátok egészséggel, minőségi anyag!

Tíz pontból kilenc.

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/