fbpx

Régi nagyok, örökérvényű slágerek – Amorphis, Soilwork koncertbeszámoló

Fellépők: Amorphis (FI), Soilwork (SWE), Jinjer (UA), Nailed to Obscurity (D)

Helyszín: Barba Negra Music Club, Budapest

Időpont: 2019. 1. 25.

Mindenki tudja, hogy Fennoskandiából zseniális zenekarok jönnek, így külön nagy öröm, ha két északi nagyágyú fog össze, és egy co-headline turnét nyomnak le, ahol főfellépőként mindketten teljes műsoridőt adnak. 2019. január 25-én érkezett el Budapestre a Queen of Time turné, ahol az Amorphis az említett albumát mutatja be, USA után másodikként Európában, a Soilwork pedig az igazán friss, kéthetes Verklighetent. Ugyanígy január 11-én jelent meg az egyik előzenekar, a német Nailed to Obscurity lemeze is, ők, és az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő, az említett napon EP-t megjelentető ukrán Jinjer melegítették a deszkákat és a közönséget a két főzenekarnak.

Hasábjainkon hamarosan olvashatjátok a koncertek előtt a Nailed to Obscurity-vel és az Amorphis-szal készült interjút, ez utóbbiról szerencsére épp időben odaértünk a színpad elé, mert mindenképp kíváncsiak voltunk a NtO produkciójára is. Ritka az, hogy egy kvázi matinéidőben színpadra álló előzenekar ennyire meg tudjon győzni, és ennyire profi produkciót adjon – nem véletlen lettek már ők is Nuclear Blastos zenekar. Azok számára, akik nem hallottak még róluk, annyi kell tudni, hogy az Alsó-Szászországból származó zenekar 2005-ös megalakulása óta a negyedik stúdióalbumán van túl, tehát nem “ígéretes tehetségek”-ről, hanem egy hosszú ideje működő, összeszokott csapatról beszélünk. Legutolsó albumuk az idén január első felében jelent meg, úgyhogy volt miből csemegézni. Sajnos rövidke setlisttel érkeztek, összesen 30 percük volt, ami azért meglehetősen behatárolta a lehetőségeket. A társaság lassú, meditálós, merengő doom-ja nagyon jó lehetőség volt az estére történő ráhangolódásra; nem volt nagy mozgás, a koncertterem csak akkor kezdett feltelni, és igazából a Nailed to Obscurity zenéjét becsukott szemmel lehet talán a legjobban élvezni. Szerencsére mielőtt unalomba fulladt volna a sok szomorkodás, megmutatta az NtO, mennyire variált is az ő zenéjük, az alapvetően doomos hangulatot árasztó daloknak rendkívül sok izgalmas része is van, amit a tökéletes hangosításnak köszönhetően nagyon jól hallottunk. Abszolúte meggyőző volt az énekes Raimund Ennenga teljesítménye, mind az éneket, mind a hörgést nézve – elképesztően erőteljes volt, amit nyújtott. Mindez még becsülendőbbé vált, amikor a koncert után elárulta nekünk, hogy nem igazán van megelégedve a teljesítményével, ugyanis meg van fázva… Milyen lehet akkor az egészséges vokálja?! Ez a kurta félóra nagyon gyorsan elszállt, és pillanatok alatt elkezdték a zenekar cuccait szétszedni, hogy átadhassák a terepet a Jinjer-nek.

Nem csoda, hogy az elmúlt pár évben sokszorosára duzzadt az ukrán csapat rajongótábora – a Jinjer már önmagában is egy jelenség, de ezzel nem érik be, iszonyatos technikás zenét játszik ez a három srác és egy lány. Mitagadás, természetesen szerepe van a hírnévben annak, hogy Tatyiana Smajluk egy olyan hölgy, aki iszonyatosan jól hörög, de emellett szépen is énekel. Mire a Jinjer a húrok közé csapott, már alig lehetett a Negrában elférni – a teltház hátránya, hogy A pontból B pontba úgy kell magát az embernek átverekednie. Mi persze inkább akkor már megálltunk a színpad előtt, hogy figyelhessük ezt a jelenséget. Jevgenyij Abgyuhanov a szívéhez tartva a basszusgitárt akkora beleéléssel öntötte magából a progresszív és nagyon mély bőgőszólamokat, hogy csak azért tudtunk nem végig rá figyelni, mert a hiperaktív Tatyiana szintén elvonta az ember figyelmét.

Nemcsak a kristálytiszta, és sokszor elég magas hangokat megütő énekhangja vonzotta a figyelmet, hanem a mozgása is. Annyira jelen volt a színpadon, hogy azt tanítani kellene, folyamatosan mozgott, ugrált, ládára kiállt, előre kirúgott, és egy percre sem veszített sem lendületet, sem levegőt. Ugyanez a profizmus és beleélés a többi zenekartagról is elmondható, a közönség nem ok nélkül csápolta végig a teljes performanszot. Az biztos, hogy nekem nem lesz kedvenc stílusom ez a progresszív grooveos metalcore, nekem a kevésbé énekes, szaggatott ritmusú részek inkább csak egyféle zörgésnek tűntek, de ez egy abszolút szubjektív vélemény, és egyértelmű, hogy ezzel kisebbségben vagyok.

Amikor elérkeztünk a headlinerek első felvonásához, a Soilwork koncerthez, már egy tapodtat sem lehetett mozdulni a klubban. Nagyon-nagyon sokan voltak kíváncsiak a svéd melodeath úttörő zászlóshajójaként is emlegetett bandára, akik azért nem mindennapi vendégek nálunk. Mindemellett fokozott hangulatra adott okot, hogy a napokban megjelent Verkligheten dalait is szinte elsőkézből hallhatjuk a jól bevált régi slágerekkel karöltve. Egy 24 éves zenekarnak (Biztos a cím olvastán, hogy régi nagyok, arra gondoltatok, hogy Slayer, sőt, esetleg Bathory vagy Rainbow, mi? Nos, nem, a kilencvenes évek elején indult zenekarok mára már lassan mondhatók régi nagyoknak…) nehéz olyan setlistet összeraknia, hogy minden rajongónak a kedvében járjanak, főleg úgy, hogy éppen az új albumot turnéztatják, de szerintem nem volt ok a csalódottságra.

Kicsit nehéz objektívan írni erről a koncertről, mert nagyon a szívem csücske a zenekar, és a nyilvánvaló hibákat se vettem figyelembe, csak átéltem a zenét.  Természetesen a show nagyrészét az új albumos dalok tették ki, de azért volt bőven szemezgetés a régebbi albumok slágereiből is. Stabbing the Drama, Nerve, As We Speak igazán megmozgatta a régi rajongók lelkét is, annak ellenére, hogy ahol én álltam – a hangosító mögött – csapnivaló volt a hangzás (aznap egyetlen alkalommal). De legalább a kilátás tökéletes volt a színpadra a hullámzó tömeg felett. Nagyon jó volt látni, hogy nonstop ugrálás nélkül is áradt a zenészekből az életkedv, és a jó hangulat. Ennyi év és koncert után is mindent beleadva lejátszották a nem rövid, 16 számos műsort, amibe belefért egy kis közönségénekeltetés is, meg kommunikáció is Björn „Speed” Strid részéről, persze amolyan északias visszafogottsággal. Való igaz, az új albummal még barátkozik a szervezetem, de a koncert utolsó dalaként ellőtt Stålfågel végre betalált. De valami kegyetlenül. Igaz, nem Alissa dörmögött benne, mint ahogyan azt az albumon tette, de ettől eltekintve is nagy benyomással volt rám ez a dal. Egyetlen dolog van, amit talán kifogásolni tudnék ebben a végtelenül profi és szórakoztató produkcióban, az az, hogy a két kedvenc albumom, a Figure Number Five és Sworn to a Great Divide úgy ahogy van, kimaradt a felhozatalból. De hát mint írtam, nem lehet minden rajongónak tökéletes setlistet összerakni.

Végre elérkezett a 22:15 és elkezdődött az Amorphis várva-várt bulija. A finnek majdnem a teljes setlistet az előző két albumra húzták fel (őszintén, de őszintén imádjuk az Under the Red Cloud-ot és a Queen of Time-t is), azt csak pár helyen megspékelve kihagyhatatlan klasszikusokkal, de azokról majd később. Nagyon szépen feldekorált színpadra robbantak be a finnek, két oldalt finn mitológiai kalapács (nem a Mjöllnir! :D), logók, backdropok, emelvény, színkavalkád, minden, ami kell. Nem tököltek a srácok, jöttek az olyan állati dalok, mint a The Bee vagy a Golden Elk, de rögtön utána kiszolgálták a régebbi fanokat is – a Sky is Mine sokkal inkább elvarázsolós, atmoszférikus hangulatot keltett az addigra dugig megtelt teremben. Szerencsére a közönség kulturáltan viselkedett, a már az előzenekar alatt is hangoskodó részegeknek nem volt nyoma, a pogó szinte végig kordában volt tartva, az emberek figyeltek egymásra. Egyértelmű volt, hogy körülöttünk mindenkit a zenekar iránti mély szeretet, és nem a „hú, metál van, basszunk be” vezérelt, a Sky is Mine alatt az „I listen(ed) to my heart beating” sor szinte már egy idilli romantikus hangulatot lopott a szívünkbe.

A legrégebbi fanokat minden bizonnyal leginkább a legendás Black Winter Day villanyozta fel, ami – szinte kimondani is hihetetlen – a csapat 1994-es lemezéről származik, és elképesztő, hogy a mai napig egy érvényes, fontos, tisztelt, és továbbra is imádott mű, koncerten is nagyon jól működik, csak úgy, mint a másik (a sok közül) Kalevalás szerzemény, a Silver Bride. Szerencsére a múltidézés mellett nem maradt ki a Daughter of Hate sem, ami a kis blackes fűszerezésével egy nagyon jó kis koncertdal, a közönségben csak igyekeztünk a megfelelő ritmusban headbangelni, ugyanis ez azért nem egy faék egyszerűségű dalocska. Az igazi hajrázás-feszt a legtöbbeknek talán a szintén régebbi Hopeless Days alatt történt meg, nagyon örültem, hogy ez a dal is a setlist része. Természetesen már elképzelhetetlen egy Amorphis koncert a House of Sleep nélkül, eleinte azt hittem, hogy már unatkozni fogok alatta, mert annyira agyonjátszott dal, de semmi ehhez hasonló nem történt, csudajó koncertlezárós ugrálós dal, a finnek pedig egy jó kis közönségénekeltetős partit is csináltak belőle (jó, ez persze csak annak új, aki először jár Amorphis-koncerten), de közel sem az unalomig, csak pont ameddig érdekes és értelmes. Aztán lementek és megszólalt az outro az Eläkeläiset tolmácsolásában. Köszönjük Amorphis, egyre jobbak és jobbak vagytok, ez a koncert is 10/10-es volt: tökéletes setlist, nagyon jó hangosítás, szuper atmoszféra.

Köszönet a Hammer Concerts-nek és a Nuclear Blast-nak!

Írta: Vica, Dani, Ágoston

Képek: Dani

Zárókép forrása: Zenekari Facebook oldal

 

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/