Pszichotikus szimfóniák a Barba Negra Trackben-Sons Of Apollo koncertbeszámoló

 

 

Fellépők: Kip Winger, Sons Of Apollo

Helyszín: Barba Negra Track

Időpont: 2018. szeptember 17.

Fotó: Tancsik Mátyás

Már korábban is hangot (avagy írást) adtam annak a meglátásomnak, mely szerint meglehetősen izgalmas, és sokoldalú koncepciók születnek, ha néhány olyan zenész áll össze közös muzsikálásra, akik nincsenek híján jó pár, színpadon eltöltött évtizednek. Szerencsére az efféle projektek száma ha nem is gyors tempóban, de biztosan növekszik az utóbbi időben, a rajongói tábor pedig mindig izgalommal töltve várja az újabbnál újabb anyagokat, ami nem is csoda, ha arra gondolunk, hogy az ilyen formációk néha teljes egészében valami olyan újdonságot mutatnak a rockzene palettáján, amit eddig nem, vagy egészen más koncepcióban hallhattunk. A progresszív ötös, az alig egy éve együtt muzsikáló Sons Of Apollo is azon csapatok táborát erősíti, akiknek tagjait már mindnyájan ismerhetjük egy-egy világhírű csapat soraiból, ám első, bemutatkozó nagylemezükkel, a Psychotic Symphonyval egészen új arcukat mutatták meg, még akkor is, ha alapvetően megmaradtak a progresszív irányvonalon.

Az több mint valószínű volt, hogy Mike Portnoy, és csapata előbb-utóbb nyakába veszi a világ színpadait, hogy élőben is bemutatkozzanak a szélesebb publikum előtt, ám nem mertem volna komoly tételben fogadni, hogy egészen Magyarországig merészkednek, ám azonban így annál nagyobb volt az öröm. A koncert hivatalos időpontja augusztus 19-re lett ütemezve, azonban a tényleges találkozásra csak majdnem egy teljes hónappal később, szeptember 17-én került sor, mi pedig nem tehettünk (bár nem is akartunk nagyon) egyebet, mint a Barba Negra Trackbe látogatni, hogy élőben is megnézzük, és lefüleljük a még viszonylag frissnek számító szerzeményeket, Jeff Scott Soto frontember tolmácsolásában.

Azt már előre tudni lehetett, hogy a koncert programjában némi változás történt, így egy dupla koncertet tekinthettek meg az érdeklődők, mégpedig az egykori (ám mostanában ismét aktív) Winger zenekar alapítója, Kip Winger személyében, aki ezúttal egy akusztikus koncertet hozott a színpadra. Sajnos munkanap révén némileg késve érkeztünk, így csak az utolsó néhány számot csíphettük el az egyébként jó hangulatú, akusztikus blokkból. Bevallom, a Winger soha nem tartozott az aktívan hallgatott, és követett csapataim közé, és a frontember pályájának alakulásának ismeretében is vannak hiányosságaim, így szinte első áldozóként figyeltem a színpadot, ahol egy jó hangulatú buli kerekedett, és tökéletes alapozásnak bizonyult a fő attrakció előtt. Őszintén szólva fogalmam sincs, hányan voltak a közönség soraiban, akik kimondottan az est ezen részére váltották meg a jegyüket, de a nézőtér így is szép számban megtelt már ekkor is, a buli végeztével pedig frontemberünk komoly ovációt tudhatott magáénak.

Kip Winger levonulása után fél óra múlva borult ismét sötétbe a színpad, jelezvén, hogy kezdetét vette az, amiért mi személy szerint valójában itt vagyunk. Már a színpadkép is megérdemel néhány elismerő szót, hiszen Mike Portnoy dobfelszerelése monumentális elemként tornyosult a színpad jobb oldalán, ám alig vehettük szemügyre a “berendezést”, a képernyőkön már meg is jelent a csapat kivetített molinója, a néhány perces intro után pedig szinte berobbant a csapat a God Of The Sun nótával. Első perctől látszott (és nyilván ugyanannyira is érződött), hogy rutinos, sokat megélt zenészek bulijának vagyunk a részesei. Teljes erőbedobással tették oda magukat, mindezt olyan köntösben tálalva, mintha hosszú-hosszú évek kovácsolták volna össze őket a színpadon, holott tudjuk, hogy ennyi idő után ezt aligha lehet kijelenteni.

 

Mindegyikőjükről elmondható egyébként, hogy kicsattanó formában voltak, mondom ezt úgy, hogy sok összehasonlítási alapot nem tudok felhozni, hiszen a csapat tagjainak nagy részét most láttam színpadon először élőben, de koncert első etapjában, amely a God Of The Sun-Signs of the Time-Divine Adicction hármasból állt (kiegészülve a Figaro’s Whore átvezetéssel) kilóra megvettek mind hangzásban, mind teljesítményben. Portnoy remekül kalapálta a bőröket, Billy Sheehan bőgője pedig jól dörgött alatta. Valahogy nem hagy nyugodni az érzés, mely szerint egyedül Ron “Bumblefoot” Thal nem illik teljesen a zenekari képbe, ő sokkal inkább hozta a vaskosabb, húzós riffeket, ám mindezek mellett már az első néhány körben olyan szólókkal operált, ami tényleg megér egy kalapemelgetést, ezzel pedig a buli hangulatának java részét neki köszönhetjük, de természetesen csak Soto mellett. Már a lemez hallgatása során is több tucatszor elismertem magamban, milyen telitalálat is volt a személye az énekesi posztra, hiszen a hangját talán senkinek nem kell bemutatni, de emellett is megjegyzendő, mennyire is illik a Sons Of Apollo által játszott muzsikába. További pozitivitás, hogy az egész koncert alatt önmagához mérten “bohóckodott”, sokszor, és relatíve sokat kommunikált a közönséggel, a buli vége felé pedig mikrofon nélkül is a színpad elejére állt némi közönségénekeltetésre.

Portnoy, és Derek Sherinian aligha tudná letagadni a Dream Theater kötelékében eltöltött időszakot, így a koncerteken ez az éra is rendre megidézésre kerül, most sem volt másképp: már negyedik számként kaptunk egy -egyébként teljesen jól eljátszott-Just let me Breathe-t, aminek közel hat perces hosszával kicsit visszaevezhettünk a Dream Theater vizekre. Nem tudom, hogy a mostanában szebb napokat is látott jelzővel illethető csapat megidézése mindösszesen azért történik, mert a saját szerzeményekből még nem állna össze egy teljes setlist (bár finoman szólva is kizártnak tartom), avagy a kultikus prog csapat két képviselője nem tud elszakadni ettől az érától teljesen, mindenesetre mostanáig sem tudtam eldönteni, mennyire van helye a programban.

Ahogy már említettem, remek formában volt, és van is a csapat, ám ahogy haladtunk a műsorban, úgy kezdtek előjönni a részemről nehezen emészthető, helyenként értelmetlen, és felesleges húzások. Tisztában vagyok a csapat által képviselt, száz százalékos progresszív iránnyal, és minden ezzel járó “stíluselemmel”, ám teljesen értetlenül álltam a közel húsz perces gitárbütykölős etap alatt, ami a végére egy egyoldalú, unalmas résszé kerekedett, és sokkal jobb koncepció lett volna, ha felosztják több részre a műsor alatt, így viszont a koncertre szánt idő komoly részét felemésztette. Nem tudom, hogy egyedüliként vallom-e az előbb leírtakat, és más remekül szórakozott-e a gitárfrontot képviselők instrumentális kiteljesedésén, mindenesetre legyen elég annyi, hogy még mindig azt vallom, nem a hosszúság, hanem a mennyiség a lényeg, ugyebár…

A dalok java részét egyébként értelemszerűen a Psychotic Symphony nótái tették ki, mivel egy az egyben eljátszották a teljes lemezt, mindezt kiegészítették a már említett Just let me Breathe nótával, valamint a Lines in the Sand-el. A vége felé Billy-től még kaptunk egy szintén viszonylag hosszúra nyújtott instrumentális basszusfutamot, de a setlistában még benne volt egy Pink Panther főcímdal eljátszása is, ami számomra jelentősen meglazította a műsor addigi feszes láncát, utóbbit minden szívfájdalom nélkül mellőztem volna a felhozatalból. A kötelező levonulás, majd visszatapsolás után még az utolsó előtti számban a hamisíthatatlan Van Halen szerzeményre, az And the Cradle will Rock-ra ismertem, ami jópofa, üde színfoltot jelentett, majd ahogy arra számítani lehetett, a Coming Home-al, és a közönség énekeltetésével búcsúztak a színpadtól.

 

Erős kettősség dolgozik bennem, amikor az összegzést kell írnom, hiszen amennyire vártam a találkozást, és amennyire rongyosra hallgattam a lemezt a megjelenés utáni hónapokban, szívem szerint azt mondanám, hogy felejthetetlen, élménygazdag találkozás volt, és éppen csak annyi bökkenő volt benne, amennyi felett az emberfia szemet huny, ha a kedvenceiről van szó, ám azt is tudom, hogy objektívnek kell maradnom mindezek ellenére is: nem férhet hozzá kétség, hogy annyi zenei tudás, és potenciál rejlik a csapatban, amennyi nehezen mérhető, ám az élő találkozás után valahogy az az érzés dolgozik bennem, hogy a csapat egyelőre lemezen jobban átadja magát, mint koncertkörülmények között, és ezzel nem arra gondolok, hogy színpad képtelenek, csupán úgy érzem, nem találták még meg azt az aranyközéputat, ami belefér egy műsorba. Azt hiszem, sokkal többet akartak átadni a valamivel több, mint másfél órában, mint amennyit valójában kellett volna, gondolok itt a szinte rétestészta hosszúságúra nyúlt instrumentális etapokra-és főleg ezekre-mert az eljátszott számokban különösebb kivetnivaló nem volt. Az biztos, hogy jelenleg tökéletes mellékszála a nagytesó Dream Theaternek, hiszen a csapat jelenleg akárhogy is nézzük, de nem szárnyal az egekben. Bízom benne, hogy a Sons Of Apollo a kilátásban levő új lemezzel még feljebb ugrik a Psychotic Symphony után, és a következő találkozáskor már ennyi tüske sem marad bennem. Nagyon bizakodom, és ugyanannyira is várom!

(Írta: Tancsik Mátyás)

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/