Performanszok estje – Lordi, Follow the Cipher, Silver Dust beszámoló

Lordi, Follow the Cipher és Silver Dust a Barba Negrában, 2018.11.14.

 

A finneknek és a keményzene világának is egyaránt hatalmas történés volt, amikor a Lordi 2006-ban megnyerte az Eurovíziós dalfesztivált, és ezzel beírta magát a rocktörténelembe, Finnország pedig a középpontba került, és egy fokkal még menőbb lett az északi metalzene. A Lordi azóta is töretlen sikerrel halad előre, és bár sokan az első két-három albumukra esküsznek, azért a végletekig megtervezett-kitalált maszkokban és kompozícióval fellépő szörnycsapat jó pár minőségi anyagot kiadott azóta, a legutóbbiról például itt írtunk.

Két év után hozzánk is ismét elérkeztek, hogy bemutassák a Sexorcism címre keresztelt albumukat, a bulira pedig korábbi turnépartnereik is csatlakoztak. Már az elején látható volt, hogy nem kis estének nézünk elébe, ugyanis már az előzenekarok kezdete előtt is ilyen mértékben összegyűlő besűrűsödő tömeget a Barba Negra Music Club első soraiban szerintem nagyon rég nem láttam.

A kezdő, svájci francia Silver Dust bulijára aztán egy igazán partiképes közönség verődött össze, és sokan kíváncsiak voltak ezeknek a szintén jelmezes úriembereknek a produkciójára. Nagyon érdekes volt az egész színpadberendezés, két molinót is láthattunk, az egyiken egy statikus kép volt, a másikra pedig egy vetítővászon ment, amin a dalok között videóbejátszások voltak. Az elejefelé egy vadászos-rohanós bejátszás egyébként a Nightwish-re emlékeztetett (a Greatest show on earth alatti vadakról szóló videó), de egy későbbi ponton még ezen is túlléptek egy “négydimenziós” kis színi játékkal, amikor a frontember Lord Campbell a vetítővászonon megjelenő figurával telefonálgatott.

A Silver Dust bulija alatt kb. végig azt próbáltam eldönteni, hogy ők milyen stílusban játszanak, de ez mindvégig nem sikerült, és valahol zavaró tényező is volt. Sok zenekar, és a rajongók is sok alkalommal nem szeretik, ha a kedvenceik bennemaradnak egy skatulyában és nem tudnak megújulni, nagyon szoktuk értékelni azokat a zenekarokat, akiknek egy színes palettáról válogat a diszkográfiájuk, azonban itt mégis egy kicsit zavart, hogy ezt a zenét nem tudom hová tenni. Az első dalok még ilyen gótikus vonalat követtek, amikhez illettek is a viktoriánus ruhák (amikor pedig ugyanezek a figurák valami ugri-bugris zenét adtak elő, azt hittem, összekeverik magukat a Lies of the Machine-nal), nagyon lassú, (enyhén hamis) mély férfiénekes dallal kezdtek, ahol kicsit azt éreztem, hogy a dobos nem igazán rak bele túl sok energiát, épp, hogy csak elütöget magának néha valami ritmust.

A közönséggel való kommunikációval sem nagyon tudtam mit kezdeni, a frontember néha úgy hangzott, mint egy hip-hop buli MC-je, mert körülbelül abban a stílusban biztatta a közönséget, és a gótikus lassúskodáshoz nem annyira illett a “puccsóhéndzápindiér”. Egy idő után azért levetkőzték ezt a karótnyelt gótságot, azt hiszem, a határvonalat egy EDM alapokra rájátszott gitárszóló jelentette, onnantól mintha egy rockdiszkót kaptunk volna tőlük, amit amúgy, megjegyezném, a közönség nagyon, de nagyon kajált. Nem meglepő mondjuk, ugyanis a szokásos koncertrejáró arcokból nem sokat láttam, ellenben rengeteg volt az olyan ember, aki láthatóan nem gyakran jár koncertre, de most így sok év után kb. eljött megnézni a Lordit, és iszonyatosan élvezi, hogy vannak valami emberkék a színpadon, akik élőben tolják a ritmust, amire lehet táncolni. Félre ne értsetek, szerintem ez egy nagyszerű dolog, hogy van egy-két olyan rockzenekar, aki ki tudja vonszolni a lakosságot a kanapékból!

Volt egy egészen nu-metalos, Linkin Parkos darálás, volt Systemre emlékeztető éneklős rész (csak nem épp Serj hangi adottságaival), Slipknotos hordókon dobolás, meg a végefelé egy hair metalos közösen ugrálós-táncolós dalocska is, meg mintha a Sarà perché ti amo-t is lekoverelték volna – najó, azért nem, de nagyon erre hasonlított a dallam. Szintén érdekes volt, hogy eljátszották a “mindenkiugrik”-os játékot, ami alapvetően érdekes volt ezekben a jelmezekben, nem ilyen zenekaroktól szoktuk ezt meg, de persze ez nem volt gond, sokkal inkább az volt egy kicsit vicces, hogy a Silver Dust ezt egymás után pár perccel két alkalommal is megcsináltatta! Szintén eléggé kellemetlen volt, hogy eljátszották a Mr.Lordi-val közös újalbumos dalukat, amin Mr.Lordi hangja csak felvételről ment (mert ők készülődtek).

Az biztos, hogy nem hagyták unatkozni a közönséget, és bár szakmai szemmel kicsit érdekes volt ez az egész őskáosz a színpadon, szórakoztatni tökéletes, esküvői bandának jobb választás nem is lehetne, ugyanis a figyelmet lankadni nem hagyták, és tudták, hogy kell fenntartani a publikum figyelmét.

Nem annyira mondható ez el a női énekeses (“frontcsajos”, ugye) Follow the Cipher-ről, ott az első két dal után hirtelen húsz ember otthagyta a bulit. Az első pillanatban egy gyenge Nightwish-koppintásnak tűnt, de azért szerencsére hamar kiderült, hogy ennél a keretnél kicsit tovább látnak, és vannak izgalmasabb dalaik is. Nem tudtam eldönteni, hogy szegény énekeslány (aki azért azt hittem, pár dal után ledobja azt a kalapot és mellényt, és normális ruhában táncolgat tovább, szerintem mindenkinek kényelmesebb lett volna) nagyon rosszul van kihangosítva, nagyon rossz énekes, vagy csak nagyon meg volt fázva.

Sajnos ha nem akarom túlságosan szépíteni, akkor le kell írnom, hogy bizony gyengén énekelt, viszont amikor megszólalt két dal közt egy felkonferálás erejéig, már-már bántóan rekedt volt a hangja, úgyhogy az is lehet, hogy szegény egész egyszerűen iszonyatosan megfázott a turnézás során, és természetesen ez az énekére is kihat. Innen is jobbulást neki! Így mondjuk a Sabaton Carolus Rex-e is elég kiábrándítóan szólt. Ettől függetlenül egyébként szimpatikus bagázs voltak a srácok, a Valkyria tökre jól átmozgatott mindenkit, szóval én mindenképpen szeretnék megnézni egy újabb koncertet tőlük, hogy valamivel jobb képet kapjak a csapatról, mert egyébként jó dalokat írnak (ha épp nem Nightwishest, akkor Amaranthosat). Érdekes, hogy náluk pont a dobos volt az, aki igazán kitett magáért, és iszonyatosan profin tolta a többiek alá a ritmust. A másik erős pontnak én a gitárost éreztem, aki egyben a vokálokat is tolta, és párszor a főéneket is átvette – kicsit az az érzés keletkezett bennem, hogy most jót tenne a bulinak, ha végig ő énekelne.

Végre leszedték a lepleket a színpadi díszítőelemekről, besűrösödött a tömeg (tényleg rengeteg ilyen “életemben először vagyok koncerten és leszelfizek Mr. Lordival” emberrel), majdnem teltház azért összegyűlt a finn “csoda” hírére. Mint megtudtuk, kb. három órán át készülődik a zenekar minden egyes fellépésére, kisminkelnek, összeszerelik és magukra öntik a ruháikat, meg ki tudja még mit csinálnak.

Azt hiszem, jár nekik a világ összes elismerése, hogy nem csak félvállról veszik a szörnyesdit, hanem tényleg anyait-apait beleadnak, és ezzel egyrészt a könzöség igényeit is túlteljesítik, másrészt Mr. Lordi álmait megvalósítják. Külön szimpatikus egyébként, hogy amellett, hogy a dalok angolul vannak, Lordiék a finnségük mellett is kitartanak, például a megszemélyesített színpadi perszónák neve nagyon sokszor a finn nyelv, vagy szavak hangzását követik.

A performansz pedig? Nehéz szavakkal leírni, ezt látni kell. Itt a zene már csak egy kisebb része a dolognak. Amellett, hogy a nagyok munkásságából merítő, nagyszerű dalokat komponálnak, ők az az zenekar, akiknek a koncertjét muszáj egyszer látni az első pár sor valamelyikéből, egyszerűen akkora teátrális élményt kaphat az ember a közönségben. Millió kellék, látványelem, már szinte bútornak tekinthető dolog a színpadon, statiszták (azon a lányon akkor végülis egyébként volt bugyi?), igazi színház. Mr. Lordi obszcén kézmozdulatain valaki vagy túlteszi magát, vagy nevet, azért a kezdő Sexorcism alatti “I slip my fingers inside her” sorok alatti mutogatás már majdnem túllépett egy határt, de hát ilyenezarokkszakma. 🙂

Szerencsére egész jól kedveztek a régebbi fanoknak is, ugyanis nemcsak a kötelező Hard Rock Hallelujah hangzott el (meg is lincselnék őket, ha nem lenne, az tuti), de volt Blood Red Sandman (minden idők egyik legjobb Lordi dala), sőt, Devil is a Loser, sőt, amire egyáltalán nem számítottam, Rock the Hell Outta You is, na meg Mr. Killjoy, aminek a nevét a közönségnek kellett kitalálnia egy rövid felvezetés alapján (mely szerint hivatalosan “egyik lemezen sincs rajta”), a nyertes pedig örülhetett, ugyanis mondta neki Mr. Lordi, hogy “you win! you get nothing!”. De hát hogy ne kapott volna, továbbra is hallgathatta a jobbnál jobb klasszikus rock-dalokat, és nem trancsírozta szét egy szörny egy körfűrésszel.

Ennél tökéletesebb talán már csak akkor lett volna buli, ha mondjuk a szólózás (négy szóló? NÉGY?! tényleg?) helyett eljátszanak még egy pár dalt, akár újat, akár régit (főként régit! =)), de mindent azért nem lehet egyszerre, azt hiszem, igencsak úgy tűnt, hogy így is mindenki elégedetten tért haza. A Lordi kitett magáért, és bár a végefelé (főként a Devil Is A Loser-re) valami gebasz történhetett a hangosítással, és nem annyira lehetett kivenni az egyes szólamokat, még így is egy óriási bulit csaptak, és a végére még meg is ugráltatták a rock’n’roll angyalait. Már most visszavárjuk őket – kíváncsi vagyok, miféle zenei és színpadi elemekkel rukkolnak elő következőre.

Köszönjük a Livesound-nak!

Írta: Vica

Fotók: Dani

 

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/