Tűz, nosztalgia, szerelem – Nightwish koncerten jártunk

Fellépők: Nightwish (FI), Beast in Black (FI)

Időpont: 2018.11.20.

Helyszín: Budapest Aréna

Annyira szerencsés helyzetben vagyunk, hogy két-három évente mostmár visszajáró vendégként tekinthetünk a Nightwishre Magyarországon. Idén a “Decades” turné keretein belül jöttek el, ami azt jelentette, hogy rengeteg régi fant ki tudtak ráncigálni a kanapéikból, ugyanis a régi érára koncentráló szettet állítottak össze, sok Once-os (én erre miért gondolok még mindig úgy, mint az újabb albumok egyike?) és Oceanborn-os dallal. Már a koncert után, kifele jövet, elkaptam egy baráti társaság beszélgetését, ahogy épp egy lány ecselte, hogy “régen így nagyon erősen festettem magam, meg feketében voltam, meg minden” – szinte biztos, hogy ez csak az egyike volt azoknak a nosztalgikus gondolatoknak, amiket aznap a Nightwish fellépése előidézett az azóta már felnőtt, “megcsaládosodott”, de lelkük mélyén azért mégiscsak Nightwishfan emberekben.

A viszonylag kultúráltnak mondható bejutás után (most több biztonságiőrt állítottak a küzdőtérre, akik fegyelmezték az előre rohanó rajongókat, és állítottak le mindenkit, aki fut, nem mint három éve, amikor egyszerűen nem bírtak a futó tömeggel) még hátra volt egy Beast in Black, szintén (nagyrészt) Finnországból. Szerencsére meglepően jó csapatok szoktak fellépni előzenekar státuszban a Nightwish előtt, pár éve megkaptuk az Amorphist és az Arch Enemyt, előtte egy kis Pain-t (az Indica-t most felejtsjük el :D). Idén sem aprózták el, a magyar közönség a Decades-turné line-upja okán rövid időn belül másodszor csíphette el a Battle Beast utódzenekarát (Mit érdemel az a zenekar, aki  kirúgja a saját zeneszerzőjét…?), a finn-magyar-görög konspirációból született Beast in Black-et.

Pontos kezdés után felcsatangolt az ötösfogat a színpadra, és a koncertet is óraműpontossággal tolták le. Nagyon jó, szórakoztató buli volt, szimpatikusak voltak a figurák, különösképpen Atte Palokangas dobos. Láttam már igazán odaadással és figurázva játszó dobosokat, de ennyire beleéléssel játszani látni valakit egyfajta ritka öröm, és kuriózum. Atte nemcsak, hogy folyamatosan dobálta a dobverőit (ha jól néztem, mindig elkapta amúgy), eszméletlen mód headbangelt dobolás közben, és egyszerűen jelenség volt a színpadon – ezt már kevésbé mondhatjuk el az átlagdobosról.

A csapat összes többi tagja is odatette, amit oda kellett, de azért a buli élvezése mellett el kell azt is mondani, hogy igencsak egy bejáratott és kigyakorolt gépezet ez a Beast in Black-téma, de pont ettől vérprofi is. Hogy egy kedves ismerősömet idézzem, olyan, mintha algoritmus írná a dalaikat – ezzel az egyszerre pozitív és negatív kijelentéssel nem igazán tudtam veszekedni. A dalok a végletekig polírozottak, megvan az ugrálós dal, az eszünketelvesztősdal, az éneklési skilleket bemutató dal, meg a Final Countdown. Mármint az Eternal Fire. Hogy tudja a közönség nem ráénekelni, hogy fájnöl káuntdáun? Nem értem. A főként dallamos (nagyon!) heavy metal elemekkel operáló csapat nemcsak zeneileg mutatta meg, hogy ők bizony minőséget szállítanak. Mint a szórakoztató metalipar egyik csúcsterméke, még a mozdulataik is össze vannak hangolva, tizedmásodperc pontosan tudják, mikor kell összeállni a három gitárral és egyszerre lengetni a gitárt előre-hátra a ritmusra, a fanokat ezzel természetesen teljesen megbolondítva. Ezzel egyébként semmi gond nincs, valahol elismerést is érdemelnek azért, hogy ennyire az utolsó milliméterig megtervezik a produkciót, ráadásul nem kevés hozzáértéssel.

Akit viszont ki kell emelnem a klisétengerből (bocsánat, Beast in Black fanok), az Yannis Papadopoulos énekes. A Youtube-covereiről elhíresült görög pacsirta olyan szintű aranytorokkal van megáldva, hogy az valami elképesztő. Nagyon jól járt vele a BiB, zseniálisan énekel, hatalmas a hangtartománya, és amellett, hogy nagyon erős, karakteres a hangja, még karizmatikus frontember is. Erről élőben is megbizonyosodhattunk, hozta a szokásos formáját, bár a koncert alatt/után páran bizonytalan tekintettel lestünk egymásra, ugyanis valamilyen oknál fogva úgy tűnt, mintha playbackelne. 99% biztos egyébként, hogy nem – mert miért tenné – és lehet, csak a keverés volt ennyire furcsa, hogy úgy hangzott, úgyhogy megmaradunk annál a verziónál, hogy nem. Persze azért az is túlzás lenne, hogy minden élőben ment, mert bár Anton Kabanen és Molnár Máté (aki pár magyar mondatot természetesen most is szólt a rajongókhoz, vicces olyankor nézni, ahogy a többi tag csak les, hogy vajon most épp mit mond) is megtámogatta Yannist háttérvokálokkal, azért felvételről is rá volt egy kicsit erősítve, ez főként a Blood of a Lion alatt tűnt fel nekem személyesen a leginkább. Arra a cikifaktorra viszont senkinek nem lehet kifogása, hogy élő billentyűs nem volt, annak ellenére, hogy minden daluk keményen billentyű-orientált. Így egyszerűen nem volt meg az az élmény, ami meg lehetett volna, ha látunk valakit egy szinti mögött is. Srácok, találjatok egy hatodikat! Utána pedig várom a következő albumot és az újratalálkozást.

Összehúzták a függönyöket, és volt egy szusszanásnyi időnk, amíg a technikusok újra megjelentek a színpad előtt, és három perc próbálkozás után lefejtették a frontfillekről is a fennakadt függönyt, bekapcsolódott a kivetítő (vagy hát a LED-fal), és megindult a visszaszámlálás 60 másodpercről. Olyan szinten fokozták ezzel az izgalmat, hogy azt hittem, amikor a számlap eléri a 0 másodpercet, akkor valami hatalmas (be)robbanás és dalkezdet lesz (bizony, nem néztem direkt setlistet, hogy meglepetés legyen lehetőleg minden), gondoltam majd jön a feszültség azonnali feloldása, amikor már a fél stadion ordítva számolta vissza az utolsó 4-5 másodpercet. Erre nem. A színpadon már fentlévő, fúvós hangszereket bűvölő Troy Donockley-ra irányultak a fények, aki eljátszotta a Swanheart dallamát intró gyanánt, és akkor beindult a Dark Chest of Wonders. Őszintén szólva ez a megoldás szerintem hiba volt, bár biztos megvolt az okuk, hogy miért így találták ki. Csak biztos vagyok benne, hogy a számlálás letelte után, ha szünet nélkül berobban a Dark Chest of Wonders, az azonnal eufóriát jelentett volna sokaknak. Ehhez képest a kis lírai felvezetés leültette az összes addigi összegyűlt feszültséget. Még az is jobb lett volna, ha az ismert “Once I had a dream and this was it” sorral kezdték volna el a dalt. De nem akarok panaszkodni, nyilván nem történhet minden az én szájízem szerint, csak azért meg akartam említeni, hogy ez szerintem nem a legtökéletesebb megoldás volt így.

Mindegy igazából, elég hamar elindult a nosztalgiavonat (Floor Jansen két csodálatos éneklés közt mondta is, hogy csatoljuk be a biztonsági öveinket, mert jó távolra megyünk), és sorra elkezdték ránk zúdítani az olyan régi imádott dalokat, mint a 10th man down, a Come cover me, Sacrament of Wilderness, vagy a Gethsemane, hogy csak egy párat említsek. Elöljáróban nem akarok rögtön mindent dalt lelőni, mert azért elég sok tétel közben történt valami más említésre méltó is.

A zenekar minden tekintetben remekül festett: Floor termetével, szépségével, kiállásával (sex-shopos ruhájával, köszi, Ivett) úgy nézett ki, mint egy igazi valkűr, és a többi tagtól sem vette el most a díszlet a pompát és a figyelmet. A színpadot most sok tárgy nem ékesítette, elvégezték ezt a feladatot a zenekartagok. Nagyon bízom benne, hogy nem csak megjátszás és showelem volt ez, hanem őszinte mosolyok és öröm, de teljes mértékben az látszott a színpadon, hogy a zenekar boldog, felszabadult, és élvezettel teszi a dolgát. Bár Emppu Vuorinen mindig is örökbohócként volt ismert, és Marco Hietala is szeret humormesterkedni, és ez nagyrészt megszokott, de Tuomas Holopainen-t ennyire felszabadultnak és mosolygósnak még egy koncerten sem láttam. Még valahol a buli elején egy viszonylag egyszerű, de a zene többi részéből kitűnő szintiszóló végeztével a figyelem 100%-át, és hatalmas tapsot kapott, aminek láttán és hallatán egy valódi megilletődöttséget jelző félmosolyt ejtett el – tényleg nincsen ehhez hozzászokva, hogy bármit csinál, többezer ember (lány? :D) sikítozik neki? 🙂 Nem baj, jó érzés volt attól, hogy ennyire kommunikatív az egész zenekar, folyamatosan ment az összemosolygás és egymás dolgainak lereagálása, segített még jobban jelen lenni a pillanatban, hogy nem csak éneklő-zenélő robotok szállítják a muzsikát. Vagy esetleg űrlények, mert a Greatest Show on Earth elején az első áriázós lénynél abszolút ilyen hangulatot teremtett a kis asztrális vetítés és zene…

Ami szintén garantálta, hogy átérezzük és átéljük ezt az ünnepet, az a piró és a mindenféle speciális effektek voltak. Néha már-már a show a kivetítőkkel (amik amúgy úgy voltak megépítve, hogy hátulról néha úgy nézhetett ki, hogy a dobszerkó, Troy, meg a szinti is csak úgy lóg a levegőben, valahogy kifüggesztve, ugyanis az állványok elején is volt kivetítő, amiknek a képe pontosan kiegészítette a nagy hátsóét, és így adott ki egy teljes képet, nagyon jó volt) annyira el tudott varázsolni mindenkit, hogy csak bambultunk magunk elé, letaglózva a millió élménytől, akár már annyira belefeledkezve magunkba, hogy bulizni is elfelejtünk. Erre volt pont jó a sok, jó nagy hőt árasztó (szegény biztonsági személyzet háta!) piró, ami pont a legtökéletesebb pillanatokban lövellt fel a színpad elején és hátulján, na meg a minitüzijáték. Ami igazán emlékezetes marad, és viszonylag különlegesnek számít Nightwish-shown (a legutóbbin ez az volt, amikor levegőt fújtak ránk :O), az a “robbanás”. Azt hiszem, kétszer egy ágyúdörrenésnyi hangerejű robbanás zárt le egy-egy dalt, és zavarta meg a szívritmusunkat. A Slaying the Dreamer és a Greatest Show on Earth alatt egy akkora hangerejű robbanás volt, még szerencse, hogy nem pont valamalyik terrortámadáshoz közel játszották ezt el, így is sokan tényleg kb. halálrarémültünk, de akkor lehet valakiket tényleg triggerelt volna. A legvicccesebb egyébként az volt, hogy amikor egyszer túlestünk ezen az elementáris élményen, képesek voltak még egyszer eljátszani ugyanezt a trükköt, és mi ugyanúgy infarktust kaptunk tőle másodszorra is. 😀

Szintén élővé és lélegzővé varázsolta a produkciót a tervezett interakciók mellé az a pár icipici baki, amit megejtettek a tagok. Talán többeknek feltűnt, hogy Floornak valahogy nem igazán jutott eszébe a Ghost Love Score szövegének első versszaka, de ezt egyáltalán nem zavaró tényezőként dolgoztam fel, sokkal inkább aranyosnak tartottam, sőt, még pozitív is volt, ugyanis pont emiatt lehetett látni, hogy igen, ez egy formálódó, emberi, élő produkció, ahol bizony ilyenek történnek. Szintén nagyon aranyos volt az a kis közjáték, amikor a The Devil and the Deep Dark Ocean előtt, amíg Marco beszélt a romantikáról, Floor és Tuomas nekiállt borozgatni a szintiállvány mellett, bár gondolom, ez azért már egy tervezett program, de ettől függetlenül is aranyos látvány volt. (Meg valahogy nagyon a Nightwish-hez tartozik, hogy A költő issza a borát, amúgy üvegből. Reméljük, a magyar fanklub által eljuttatott bor is ízleni fog nekik!)

 

 

Az est fénypontja számomra minden kétséget kizárva a Dead Boys Poem volt. Az abszolút koncertkedvencek továbbra is a két Nightwish-magnus opus (vagy végülis összesen mondhatjuk, hogy három van?), a Greatest Show on Earth és a Ghost Love Score, viszont ezeket már hallhattuk korábban élőben, a fiatalabb generációból viszont a Dead Boy’s Poemet viszont leginkább még senki – főleg nem ilyen formátumban, ugyanis a dal felét unplugged-szerű verzióban tolták le, és csak a második felére metalosodott be. Floor egyik leggyönyörűbb énekét is itt hallhattuk, nagyon megható volt a dalhoz tartozó kisgyermek-szavalás, a bemetalosodás, és a tempóváltás is.

A Greatest Show on Earth pedig szintén egy “fullpanziós” csomag, élőben a “kétféle” refrén szintén nagy hatású, bár most valamiért nem jött át annyira, mint az előző turnés produkció során – attól tartok, a kicsit félresikerült hangosítás miatt, ugyanis nem voltak teljesen jók az arányok. Kaptunk viszont ismét Sagan-i bölcsességeket, NatGeo vetítést, a fél zenekar “huhogását” a hu-ha-zós rész alatt, ami korábban nem volt, de nagyon aranyos elem lett így belőle, meg persze a We were here! sorok teljes átéléssel történő ordítását. Egyben nagyon jó pillanat volt átgondolni a dal jelentését, hogy mennyire valószerűtlen, hogy pár egysejtűből kiindulva mi most itt vagyunk, és egy Nightwish koncerten énekeljük a dalszövegeket…

Sajnos nem minden egyes dalban tudom dicsérni Floort – imádom őt, és remélem, sosem válnak külön az útjaik a Nightwish-sel, mert úgy érzem, ennél jobb énekesnőt nem is kívánhatnának maguknak. Amit minden egyes alkalommal levág Ghost Love Score fináléként, az valami elképesztő, álleszakító, csodálatos. Azonban most nagyon úgy tűnt, hogy a Nemo, a Kinslayer, és a Come Cover Me nem igazán feküdt neki. Abszolút zseniális énekesnő így is, nézni, figyelni, hallgatni is jó, tényleg egy metal-istennő, csodálatos dolgokat művel a hangjával, de ezekben a dalokban voltak olyan részek, amik nem feltétlen a legjobbak neki, bár a Decades turné után már nyilván ezt is figyelembe fogják venni számválasztáskor. Azzal mondjuk nem sokat lehet kezdeni, hogy mennyire aranyos, amikor a fináléban Floor megpengette Emppu gitárját, és ehhez konkrétan le kellett guggolnia… 🙂 Nem baj, így szeretjük őket!

Semmi kétség nem fér hozzá, a Nightwish korunk egyik legnagyobb metalzenekara. Már nem azok az érák vannak, amikor mindenki Zeppelint meg Priestet hallgat, és mindenki ott van egy-egy Maiden koncerten, túlságosan széttagolódott már ahhoz a zenepiac, hogy ugyan akkora hatású és nézőszámú bandák legyenek, mint akkor, hiszen egész egyszerűen több a választási lehetőség, és nem egy-két bandánál kell megmaradnia annak, aki a rockzenét szereti. Ennek fényében bőven elmondható, hogy a Nightwish bizony ott van a legnagyobbak közt. (Összehasonlításképp: harmadannyi Facebook-lájkjuk van, mint például az Iron Maidennek, akik minden idők egyik legnagyobb rockzenekara, és 1975-ben alakultak, ehhez képest a Nightwish húsz évvel később.) Ehhez mérten egy Arénás bulira az a tizenötezer ember, aki jegyet vesz, nemcsak, hogy egy hatalmas tömeggel ünnepelhet együtt, hanem egy sima koncert helyett egy teljes showt kap, szinte már egy teljes moziélményt (még mindig elképesztően jó a Last Ride of the Day alatti hullámvasút a kivetítőn) vihet haza, és a szeme előtt lőnek porrá pármillió forintot, neki csak a száját kell tátania.

Az elmúlt évek Nightwish bulijaihoz képest ez  2018-as Decades talán pont nem a leghatalmasabb show egyébként, alapból az, hogy a régi érákba nyúltak vissza, másmilyen jelleget adott a teljes fellépésnek. Ez nem a “casual”, mindennapi fanok estje volt (vagy max azoké, akik úgy tíz éve voltak casual fanok, és azóta már nem annyira követik a zenekar munkásságát), nem az “alap” slágerekkel bombáztak minket, nem volt szélmalom alakú piró, hanem sokkal inkább a régi, meg hardcore, teljes diszkográfiát kívülről tudó, millió dalt az élő bulikról hiányoló fanoknak szólt az este. Nekünk viszont azt hiszem, örök élmény marad, hogy élőben hallhattunk több olyan zseniális dalt is, amik több, mint húsz évvel ezelőtt kerültek megkomponálásra, de semmit nem veszítettek az értékükből, vagy naprakészségükből – metalszakmai szemmel sem. Az biztos, hogy én ennyit soha nem mosolyogtam/vigyorogtam egy koncerten, mint a Nightwish Decades-turnéjának budapesti állomásán.

 

Írta: Vica

Képekért köszönet Kieronnak a Rockvilagtól, további Nightwish-képek ITT! Borozós kép: Járosi Boglárka, Beast in Black képek: Kitti Scarlet Katulic

Köszönjük a Concertonak!

 

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/