fbpx

Opeth – In Cauda Veneum (Nuclear Blast 2019)

Előadó: Opeth
Album: In Cauda Veneum
Megjelenés éve: 2019
Stílus: progresszív metal
Honlap: http://www.opeth.com/
Értékelés 9.5/10

 

 

Az új, nyár végi, avagy inkább már őszinek mondható lemezmegjelenések kapcsán szinte a semmiből hasított belém a kérdés nemrég, miszerint istenigazából hányszor hallgatok meg egy albumot még melegében, amíg eljutok oda, hogy úgy érzem, minden rejtett részletét sikerült kiaknáznom, és leírnom. Úgyszólván ezen a dolgon nem is gondolkodtam túl sokat, lerendeztem annyival, hogy ez a szám, vagy mennyiség örök változó, hiszen nyilván valaminek a koncepciója második, vagy harmadik alkalomra is egyből teljesen összeáll, és kitárulkozik, valamihez pedig talán tucatjával is kevés lenne az ízlelgetés. És akkor itt álljunk is meg egy óvatlan pillanatra, hiszen a most tárgyalt lemezzel éppen az utóbbi a helyzet, legalábbis az én szemszögemből. Igen kérem, nem másról van szó, mint a svéd úttörőkről, egészen pontosan az Opethről, akik három év stúdiócsöndet törtek meg idén az új koronggal, a Sorceress után.

Tudom, tudom, szinte divattá, sokszor és sokat hangoztatott jelenséggé vált az Opeth esetében beszélgetés szintjén is egyből a Blackwater Parkot előhúzni a pakliból, mondván, ez volt az igazi sikerszériájuk, avagy odáig tartott a csapat szárnyalása, de ha kicsivel jobban a dolgok mögé nézünk, Akerfeldt csapatának csupán egy “bűne” volt ezután: új irányba kanyarodtak, ezzel párhuzamba állítva pedig fejlődtek, és mertek kilépni a komfortzónából. Mindezt annak ellenére is, hogy ezzel bezsebeltek néhány negatív kritikát a hallgatói oldalról, de az átszerelt gépezet mindenesetre évről évre egyre működőképesebbnek bizonyult, mára pedig teljesen össze is csiszolódtak benne az alkatrészek. Mielőtt nagyon előre rohannánk a történetben, hozzáteszem, azok közé tartozom, akiknél viszonylag későn kopogtatott be a dallamos death mint műfaj, a progresszív irány pedig pláne később fertőzött meg, ezáltal tök érthető, hogy az Opeth is relatíve későn került a látótérbe. Nem leszek álszent, szintén az első érás lemezek a szent, és sérthetetlen alkotások velük kapcsolatban, de végigevickélve a terjedelmes pályamű listájukon, nekem a későbbi munkákkal sem volt semmi bajom, még ha egyik másikat kicsit nehezen sikerült befogadnom sokadjára is. Alapvetően a 2016-os Sorceress-el is több időbe telt barátságot kötni, épp ezért, talán egyfajta kompenzálásként vártam a következő nekifutást, amire végül most került sor.

Három év jelentős idő, főleg egy lemez elkészítéséhez, ez az érzés át is jön az első perctől kezdve, tíz számon keresztül, melyeknek a hosszával igazán nem fukarkodtak, hiszen az introt (Garden of Earthly Delights) leszámítva nem is található hat percnél rövidebb tétel, sőt, nagy részük inkább hét, nyolc perces idővel játékidővel kacérkodik. Ez a jelenség nem feltétlenül sorolandó a szokatlan húzások közé, mint ahogy az sem ahogy az album nyit, hiszen a Dignity már első hallásra is erősen fogós, szinte fülbemászó dallammal kecsegtet, minden hanggal, és mozzanattal tökéletesen a helyén, remek Opeth-es fémjelzéssel. Azt gondolhatná a laikus hallgató, hogy talán kissé szokásukhoz híven várnak a teljes zenei beteljesedéssel, mintegy fokozatosan húzva a hallgatót, ám most viszonylag gyorsan csapnak a puskaporos hordóra, hiszen Fredrik Akesson már az első számban alaposan megsiratja a kezei között a hangszert. A kifejezés legjobb értelmében azt tudnám mondani, hogy történetileg ugyan nem, de zeneileg mindenképp konceptalbum érzését kelti, olyan jól egészítik ki egymást a soron következő számok, húznak le iszonyú mélységekig, majd váltanak tempósabb témákra, és rántanak vissza a melankóliából. Az album hangulatánál érdemes néhány szó erejéig elidőzni, ugyanis esetükben megszokhattuk, a szinte mellkasszorító, helyenként erősen letargikus koncepciókat, és ezúttal sem szűkmarkúskodtak az ilyen húzásokkal, ám ezeket most gyakrabban váltja fel a dallamosság, és Akerfeldt kitisztult, erőteljes orgánuma.

Kimondatlan, akaratlan váltópontnak érzem a lemez közepén a Lovelorn Crime tételt, amely azontúl, hogy egyben a személyes kedvenc lett, maga után apránként felfokozza az “eseményeket”, és húzósabb riffekkel operáljon a második félidőben, ám ennél a pontnál már egy árnyalatnyit beköszönnek a töltelékesebb húzások, pl. a Charlatan, vagy Universal Truth esetében, de még ezek is az abszolút megbocsájtható kategóriába sorolhatóak sokadik hallgatás után is, ráadásul pont ezek azok, amelyek színt visznek az amúgy kissé -a szó jó értelmében vett-szürke koncepcióra.

Furcsa tapasztalni, és látni/hallgatni, hogy a svéd mesterek úgy tudnak immáron évről annyira megújulni zeneileg, hogy a régi varázsuk, amivel sokunk megszerette őket, már éppen hogy csak helyenként köszön vissza, ennek ellenére mégis a zászlajuk alatt maradnak, mert az új dolgaikat hallgatva is egyből tudjuk kik vannak a hangok mögött. Tényként kezelendő, hogy az utóbbi években valóban más mederben terelgetik a dolgaikat, és azokat is megértem, akiknek egyik szemük sír, a másik nevet, vagy éppen mindkettő sír, és a régisulis időket kívánják vissza, de elnézve az elmúlt évek termését, és az In Cauda Veneum felépítését, alig hiszem, hogy ez a terv érlelődne a fejükben. Ahogy a bevezetőben is írtam, még sokadik hallgatásra is bajban vagyok, ha mindent óramű pontossággal kéne közölnöm, mivel ismét annyira sokoldalú cucc lett, az idő pedig nem ismer kegyelmet, gyorsan kellett alapos ismeretséget kötnünk. Akiknek beveszi a lelke a fiúk újabb húzásait, annak nehezen letehető korong lesz, de bátran állítom, hogy talán azok is meg tudják szeretni, akik kicsit idegenkednek az újabb húzásoktól. Úgy gondolom, az Opethnek az újabb időszakát már nem elég hallgatni, érteni is kell, ezzel a lemezzel pedig úgy rakták fel a második eljövetelükre a diadémot, mint az elsőre a Blackwater Parkkal. Javában közelednek a hűvösebb, hosszabb őszi esték, jó apropók lesznek ehhez a koronghoz!

Írta: Tancsik Mátyás

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/