Nosztalgia, múltidézés, majd teljes apokalipszis-Riot V, Primal Fear koncertbeszámoló

A szeptemberi hónap utolsó napján három olyan zenekar is tette tiszteletét a Barba Negra Music Club színpadán, akikből egyik sem volt soha gyakori látogatója a hazai színpadoknak, ebben a hármas trióban pedig még egészen biztosan nem. A német Judas Priestként is titulált, Ralf Scheepers vezette Primal Fear idén csapott le új nagylemezével, ennek apropóján pedig nyakukba vették Európát, azon belül hazánkat is. Egy itthoni Primal buli alapból sem hangzik totál rosszul, ám a Ralf és csapata nem aprózta el a turné szervezését, és maguk mellé vették a-most már hosszú ideje- Riot V néven muzsikáló, nagy öregnek mondható csapatot, és a fiatal francia heavy metalosokat, az Existancet. 

A Barba Negrába való beléptetés némi moderáláson esett át, és mi is némi csúszással érkeztünk a helyszínre, így mire teljes mértékben eszközölni tudtuk a bejutást, az Existance már javában búcsúzkodott a finoman szólva sem komoly létszámú közönségtől. A fiatal csapat zenéje egyébként remekül hozza a nyolcvanas éveket idéző, régi sulis hangzást, bár óvatosan bélyegezném meg őket a heavy metal csapat jelzővel, hiszen ahhoz képest azért hallható némi új hullám, bár a fő csapásirány egyértelmű. Fiatal koruk ellenére nem mellesleg megsüvegelendő az a teljesítmény, ahogy a hangszereikkel bánnak, illetve a frontember hangja sem hagy, vagy hagyott sok kivetnivalót maga után. Ugyan a buliból nem láttam túl sokat, mégis arra kellett következtetnem a látottakból, hogy  remekül megtalálták a saját hangjukat, stílusukat, bár tíz év együtt muzsikálás után ez talán valahol el is várható. A lényeg, hogy a gyér közönségszám ellenére is teljes erőbedobással próbálták felizzítani a színpadot, az első sorokban álló “keménymag” pedig vevő is volt rá. Bízom benne, hogy valamikor még látjuk a csapatot, akár kisebb helyen is, de önálló buli keretében, mert ha nem is tudom mindenképpen a kiemelkedő, és felejthetetlen jelzővel titulálni őket, tény, hogy komoly potenciál van bennük, és abszolút színpadképesek.

A Riot V neve valószínűleg kevesebbeknek csenghet első etapra ismerősen, mint maga a Riot név. Nem is véletlen az egybeesés, hiszen előbbi a több mint negyven éves, amerikai Riot újjáélesztett formációja, egész pontosan már az ötödik. Az amerikai csapatban a több mint negyven év során megszámolni is komoly teljesítmény lenne, hány zenész fordult meg minden poszton, a tagcserék pedig a leállást-újjáalakulást követő időszakban is folytatódtak, és bár a mostanra már Riot V névre hallgató formáció zeneileg most is tarol, és stabil, mégis, a tagcserék eredményeként már egyetlen eredeti tag sem köszön vissza a zenekar soraiból. Basszeros fronton ugyan még mindig Don Van Stavern pengeti a húrokat, aki már a Thundersteel lemezen is feltűnt, valamint Mike Flyntz is még a csapatot erősíti, így jelenleg ők a csapat “legöregebb” tagjai.

Előzetesen arra mertem volna fogadni, hogy a legújabb lemez, az idén megjelent Armor of Light húzós, riffelős szerzeményei fogják kitenni az összeállított program java részét, ám már a koncert első negyedében nyilvánvaló volt, hogy buktam magammal szemben, mivel ezúttal egy igazi időutazásnak lehettünk a részesei. A setlista nagy részét az 1988-as, igazi klasszikus, a Thundersteel nótái tették ki, és egészen extra meglepetés volt, hogy a debütáló nagylemezről, a Rock Cityről is hallhattuk a Warriort. Szkeptikus voltam az újjáalakult formációval ugyan, de néhány szám után minden kételyem szertefoszlott, annyira profin felépített műsort nézhettem/hallgathattam végig, Todd Michael Hall újdonsült frontember tolmácsolásában. A jelenleg négy éve együtt muzsikáló csapat remek formában volt, aktívan mozogtak a színpadon, és kommunikáltak a közönséggel, a hangzás pedig már-már stúdióminőségben szólalt meg. Elmúlt évtizedek ide vagy oda, a Riot fényessége mit sem kopott, ám kétségtelen, hogy ehhez mennyire  hozzájárult a fiatal vérfrissítés. Ugyan kaptunk némi ízelítőt az új lemezről is, ám az igazi közönségsikert még -úgy tűnik-mindig a régi nóták hozzák meg. Bár a banda soha nem emelkedett igazán “földöntúli” magasságokba ami a karrierüket illeti, meglepett, hogy a bulin csak nagyon lassú tempóban, és akkor sem nagy mértékben bővült a közönség létszáma, és ez a létszám ki is tartott nagyjából az este végééig.

Úgy, ahogy az Existance esetében is, reménykedem egy újabb találkozásban, bár figyelembe véve, hogy még csak most kezdődik igazán a turné, ami után valószínűleg hosszabb pauza fog következni koncertezés tekintetében, nem a közeljövőben várom őket. Meglepett a közönség érdektelensége egy ilyen kult-banda esetében, bár remélem, hogy a következő találkozásra jobban hírük megy… A csapat, ahogy azt írásba is lehetett volna adni, többek között a Thundersteel nótával zárta az est számukra kiutalt részét, majd néhány perc múlva a merch-pultnál lehetett elcsípni őket egy-egy aláírásra, közös fotóra, vagy egy szóváltás erejéig, amit maximális türelemmel csináltak végig. Egy szó, mint száz, zenéből, teljesítményből, és emberségből is jelere vizsgáztak ezen az estén!

A közönséglétszám okán nem volt időm túl sokat gondolkodni, hiszen az amerikai csapat színpadtól való elbúcsúzása után hamarosan a Primal Fear részesített minket zenei kezelésben. Nem is kell mondani, hogy már az első, Final Embrace nótával robbantottak, csak úgy, mint szó szerint is, hiszen a műsor nem volt híján a pirotechnikai megoldásoknak sem. Ralf Scheeper frontemberről igazán nem lehet rosszat szólni, tényleg nagyon komoly tartományokkal operál a hangjában, amelyek élőben sokkal inkább átjönnek, mint a stúdiólemezeken. Hozzá kell tenni, hogy a csapat felállása az 1997-es megalakulás óta viszonylag stabil, nem történet komoly mennyiségű “pályaelhagyás” (ha jól számolom, egész pontosan kettő), így a csapatnak akárhogy is nézzük, volt huszonegy éve összeszokni mind zenében, mind pedig a színpadon, ez pedig az első percektől kezdve látszódott is.  Az ötös jó formában volt, Ralf pedig az egész bulit elemi őserővel tombolta, énekelte végig, és még arra is jutott kellő energiája, hogy végig mosolyogjon, kommunikáljon a publikummal.

Elzetesen az esetükben is arra számítottam, hogy főleg az aktuális, Apocalypse lemez lesz az étlapon, kiegészítve a csapat pár, fémjelzett klasszikusával, azonban az estén az ő esetükben lepődtem meg másodszorra. Nem szerepeltek átütő mennyiségben az új nóták, helyette inkább a jól bejáratott Primal Fear cuccokkat vették elő, utóbbiból viszont elég széles terjedelemben mazsoláztak, ami az érákat illeti, hiszen kis túlzással ugyan, de minden korszakot megidéztek egy-egy szám erejéig. A csapattal ugyan már volt néhány találkozásom, így nem kevés összehasonlítási alappal, de örömmel konstatáltam, hogy az elmúlt évek során talán most kaptam a legerősebb bulit a németektől hangzásban. Az új dalokról hamar kiderült, hogy ugyanannyira működőképesek élő környezetben, mind lemezen. Ugyan valószínűleg ennyi idő elteltével nekem már nem fognak változni a személyes kedvenceim a csapattól, mégis, az új lemezt meglehetősen a szívembe zártam, a koncert óta pedig még gyakoribb hallgatni való lett belőle, mert tökéletes korlenyomatot kaptunk most is, ami a zenekar mostani időszakát száz százalékosan tükrözi. Zárásként még együtt énekelhettük velük a Metal is Forever himnuszt, majd az elmaradhatatlan pengető-dobverőszórás után határozatlan időre ismét elköszönhettünk főhőseinktől.

Ha választani kellene, akkor most kivételesen azt mondom, az előzenekar bulija jobban megfogott, ám egy rossz szót sem lehet szólni Ralf csapatára sem, mert a redukálódott nézőszám ellenére is remek buliban részesítették a hazai közönséget. Hazánk egyre jobban kezd azon országok közé tartozni, ahol évről-évre egyre nagyobb csapatok fordulnak meg, egyre nagyobb gyakorisággal, így őszintén remélem, hogyha ezen csapatok újra útnak indulnak, ránk is gondolni fognak. Kíváncsian várom!

Ezúton is köszönjük a Hammer Concerts csapatának a segítséget!

(Írta: Tancsik Mátyás)

 

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/