Nemzetközi örömzene: Plini az A38-on

Még egyetemista koromban olvastam valamelyik újságban, hogy új szórakozóhely fog nyílni a Petőfi híd környékén, nem is akármilyen: egy Ukrajnából beszerzett uszály fog bulihelyszínként szolgálni.

Az ötlet kicsit furcsának tűnt, de szerencsére a tanszék ablakaiból pont rá lehetett látni az adott Duna-szakaszra, így személyesen is ellenőrizhettem: valóban megjelent egy nagy, Artemovszk 38 névre hallgató hajó a Petőfi híd tövében. Aztán jó ideig semmi sem történt, majd elkeztek ilyen-olyan koncertek feltünedezni a horizonton, én meg csak álltam, bámultam és csodálkoztam: volt itt Naglfar, Dark Funeral, Deicide, a megismételhetetlen Mystic Circle, és az egészen biztosan soha többet nem koncertező Dissection. Az első megdöbbenést nem is az okozta, hogy egy hajón van a koncert – abból semmit sem látni bentről –, hanem a műfajban egyedülálló szervezettség és a végtelen profizmus. A második letaglózó élmény pedig a hangtechnika volt, ugyanis a hajón…mit hajón, a Hajón, így, nagybetűvel… üdítő kivételként mindig minden tisztán szól, még az olyan, viszonylag nehezen keverhető zenekarok is, mint például a Sunn O))). Öröm volt tehát újra visszamenni a Hajóra majdnem tízéves kihagyás után, és azt az örömet csak fokozta, hogy ezúttal Plini harmadik budapesti fellépésére mentem.

Én a világot alapvetően a black metal-on keresztül szemlélem, és csúnyán hazudnék, ha azt mondanám, hogy zenei értelemben mindenevő vagyok, de természetesen egy kis jó death vagy post black mindig megdobogtatja a szívem – legyen meg benne a mondanivaló, az erő, és a fantázia, és akkor engem már sikerült is lekenyerezni. Plini nem kifejezetten a fentebbi műfajokba tartozik, és nem is sokon múlott, hogy végzetesen elkerüljük egymást a múltban – 2016 nyara ebből a szempontból meglehetősen kritikus volt. Ekkor találkoztam először Plini-vel – illetve a másik zenekarával, az Intervals-szal – a csehországi Jaroměř-ben megrendezett Brutal Assault fesztiválon. A sors furcsa helyzeteket hoz: az akkor 24 éves ausztrál srác számára is ez volt a debütálás a metal műfajában – mint akkor viccesen felkonferálta, ez az első fellépése egy metalfesztiválon, és nagyon bízik benne, hogy nem fogják nagyon utálni, amit játszik (a végén akkora tapsot kapott, hogy szerintem még most is ott visszhangzik a jaromeri erőd katakombáiban). Akkor alapvetően nem akartam Plini-re menni, de Péter barátom – aki nálam sokkal alaposabban felkészült – javasolta, hogy nézzük már meg az ausztrál srác instrumentális zenekarát. Nagy baj ebből nem lehet, sörünk van, uccu neki. Négy, képregénybe illő fazon játszott akkor a színpadon: egy nagydarab, pocakos, szemüveges mat-fiz szakos egyetemistának tűnő basszusgitáros (Simon Grove), egy nyurga, vékony, piszkafa lábú, göndör hajú gitáros (Plini RoesslerHolgate), egy rövidhajú, icipici srác egy hatalmas két gitárral (Aaron Marshall az Intervals-ból), és a dobok mögött egy jóllakott bölcsészbe oltott hipszternek tűnő dobos (Chris Allison) adta a ritmust.

Augusztus 14-én a fiúk fél tízre voltak kiírva, meglehetősen pontosan kezdtek – és a következő bő egy órában tulajdonképpen nagyranőtt gyerekek örömzenéjét láthattuk-hallhattuk. A 2016-os felállás némileg változott, a másodgitáros posztján a fantasztikus lengyel Jakub Zytecki játszott – hozzá kell tenni, hogy a srácnak aznap ez már a második fellépése volt, de ne szaladjunk előre.

Eddig vagy háromszor volt szerencsém beszélgetni Plini-vel, illetve itt a fellépés előtt volt vele egy hosszabb diskurzus – és mindig teljesen ámulatba esek attól a szerénységtől, ahogy a srác általában a zenéhez és a saját muzsikájához hozzááll. Neki ez nem egy különös dolog, ez csak úgy van számára, jön, mint minden hó tizenötödikén a nyugdíj, tulajdonképpen nem is igazán érthető, hogy mi ez az egész cécó körülötte. Ő szeret gitározni, van egy gitárja, több nem is kell, és jó lenne majd egyszer stúdióban lemezt készíteni – nem csak a védjeggyé vált hálószobában stúdiózni. Ez a mentalitás rányomta a bélyegét ez estére: ez itt tényleg örömzene volt a szó legpozitívabb értelmében: a négy zenész fogta magát, szépen fölsétált a színpadra, és minden allűr, minden időhúzás nélkül tette a dolgát: zenélt. A közönséggel történő kapcsolat kialakítása eléggé ‘kétállású’ volt: megvolt a folyamatos szemkontaktus a rajongókkal, az emberek boldogan, ujjongva ünnepelték az újabb és újabb számokat, de tulajdonképpen zenekar irányából egy szó, egy mondat sem hangzott el a koncert első fél órájában, és azután is – egy rövidebb poénkodástól eltekintve – minimális volt a konferálás.

A Plini által játszott műfaj számomra meglehetősen behatárolhatatlan: a ‘progresszív rock’ és a ‘progresszív metal’ kifejezés az, ami a zenéjükkel kapcsolatban el szokott hangzani, de igazából nagyon sok, karakteres zenét játszó zenekarral együtt őket sem nagyon lehet skatulyába tenni. Stílusában, felépítésében nagyon sok dal dzsesszes elemeket tartalmaz, és gyakori motívum a két gitár egymásnak felelgetése-párbajozása. És ez az a pont, ahol a kölyökképű, szőke ‘kísérő’ gitáros Jacub szerepét ki kell emeljem: a srác az előzenekarral is játszott, és amikor Plini fellépése előtt hosszasan matatott a hangszerével, én azt hittem, hogy csak tartalékgitárnak készíti azt elő. Aztán amikor a héthúros gitárt a nyakába is vette, akkor már azért lehetett sejteni, hogy itt komolyabbra fognak fordulni a dolgok. A Plininél egy évvel fiatalabb Jakub tizenöt évesen vette fel első albumát (na, akkor mindenki gondolja végig, hogy középiskola első-másodikban mivel múlatta az időt, és aki akkor hasonló tevékenységet folytatott, az tegye fel a kezét, köszönöm), ami mondjuk nem egy rossz zenei előélet, és valami egészen hihetetlen technikával játszott, meglehetősen minimális figyelmet szentelve magának a hangszernek. Bár Plini a saját zenekara leggyengébben felkészült tagjának tartja saját magát, azért az ő produkciója sem mindennapi, és finoman szólva is erős volt a verseny a technikai tudás terén. Kristálytisztán látható volt – különösen az első sorból –, hogy ez a két ember a gitárhangok és a hangszerek segítségével kommunikál; érdemi mondanivalójuk, érdemi kifejeznivalójuk van, amihez nem szavakat, hanem hangszerek által keltett hangokat vettek igénybe, és mindez egy tökéletesen működő társalgássá alakult.

Az ember elsőre azt gondolná, hogy a basszusgitár nem más, mint kíséret, amit a kevés tehetséggel megáldott gitárosok pakolnak a bonyolultabb szólók alá. Nos, nem pont ez volt a helyzet Simon-nal, a nagydarab basszusgitárossal, ugyanis a két gitár által bemutatott párbeszéd a gitár és a basszusgitár között is megvolt – szórakoztató volt látni, ahogy Plini könnyed, légies, pici Strandberg gitárjának szólóira próbál válaszolni a hathúros, ujjal pengetett, dögnagy basszusgitár. Plini dalainak adott és fix a szerkezete–kottája, de természetesen volt hely az improvizálásnak is, mind a dob, mind a gitárok részéről, és ezeket a pici bemutatókat nagy-nagy ovációval fogadta a közönség. A fiúk nagyjából egy órát játszottak nekünk, elég sok (Salt + Charcoal, Handmade Cities, Cascade, Kind, Heart, Every Piece Matters, Other Things, Selenium Forest, Flâneur, Sunhead, Away) elhangzott Plini rövid dalaiból – aztán egy nagynehezen kiimádkozott ráadást követően (Electric Sunrise) levonultak a fiúk, és elkezdett kiürülni az A38 koncertterme.

A kitartó versenyzők – mint például e sorok írója – természetesen maradtak, nem is hiába. Úgy tíz perccel a koncert vége után a fiatal májsztró fölsétált a színpadra, majd egy gyors mozdulattal beugrott a nézőtérre, és szembenézett az ostromló sereggel: a legtöbb rajongó selfie-t kérni vagy aláíratni várakozott – volt aki karszalagot, volt aki CD-t, mások gitárkoptatót kívántak dedikáltatni a Plini-vel. A fellépés előtt próbáltam rendesen utánanézni a fiúnak, elolvasni a vele készült interjúkat, de azt csak itt derült ki számomra, hogy – annak ellenére, hogy jobbkezesen játszik – Plini balkezes, hasonlatosan például Thomas Rune Andersen Orre-hez (más néven Galder-hez).

Mit mondhatnék összefoglalásként? Ideális kombinációban mehettem végre vissza a Hajóra, ahol egy fantáziadús, nagyon jó zenét játszó, nagyon kreatív zenekart hallhattam ideális körülmények között fellépni. Mint Plini említette, számára a világ első két legjobb koncerthelyisége közül az egyik a Hajó, ezen túl meg imádja a Budapestet, úgyhogy vélhetően nem kell már sokat várni a következő pesti fellépésre. Ha tudtok, hozzatok neki minőségi sajtot, mert szereti.

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/