Német precizitás a Barba Negrában-Chris Bay, The Unity, Axel Rudi Pell koncertbeszámoló

Fellépők: Chris Bay, The Unity, Axel Rudi Pell

Helyszín: Barba Negra Music Club

Időpont: 2018. október 21.

Fotók: Radó Norbert-Photoinvisible

 

Kezdésnek talán ott is megragadhatnánk a dolgot, hogy-finoman fogalmazva-néhány évnek el kellett telnie ugyan, de az itthoni rockélet ismét teljes erejével dübörög, ez alatt pedig nem elsősorban a közel, vagy teljes egészében telt házas bulikra gondolok, hanem egyben arra is, hogy komoly koncertdömpingnek lehettünk részesei az elmúlt időszakban, elég csak az elmúlt pár hónap felhozatalát megszemlélnünk. Nem nehéz észrevenni, hogy manapság alig akad olyan csapat, aki ha turnéra indul, és Európa országait veszi célkeresztbe, ne tenne egy magyar kitérőt is. Jogos lehet a kérdés, miért is efféle sorokkal indítok egy koncertbeszámolót, ellenben könnyen magyarázható: számos olyan csapat bulija is része volt a már említett dömpingnek, akik egyrészről vagy nagyon régen, vagy még egyszer sem muzsikáltak magyar közönségnek. A német gitárlegenda, az egykori (bár relatíve kevéssé ismert) Steeler-alapító, Axel Rudi Pell az utóbbi kategóriába tartozik, hiszen sem régi csapatával, sem pedig a szólókarrierje során nem fordult meg egy koncert erejéig országhatárainkon belül, ám idén több évtized után megtört az egyre vastagodni látszó jég. Egyértelmű, hogy a hőn áhított találkozás idén is elmaradt volna, ha nem lát napvilágot idén márciusban főhősünk immáron tizennyolcadik nagylemeze, a Knights Call. Tény és való, hogy Axel Rudi és csapata tulajdonképpen ezúttal sem mutatott semmi újat, vagy komolyabb fordulatot az előző lemezekhez képest, helyette inkább maradtak a szinte már a nevükkel fémjelezhető vonalnál, és koncepciónál, ami a dalokat, és azok felépítését illeti. Azt azért a tévedések elkerülése végett hozzá kell tenni, hogy mindez nem negatívumként említhető, hiszen most is remek cuccot tettek le az asztalra. Ha pedig “magyar-rajongóként” állok hozzá az egész kérdéshez,  akkor azt is mondhatnám, hogy most lehetünk leginkább hálásak az új megjelenésnek, hiszen ez a lemez hozta el főhősünket egészen a Barba Negra színpadáig.

Az est programja mind hosszúságban, mind a fellépők számában totál ki volt maxolva, így Axel Rudi csapata két bandát is hozott magával bemelegítés gyanánt, ám álljunk meg egy szóra a “banda kifejezésnél”, hiszen az estét a Freedom Callból ismert frontember, Chris Bay indította, méghozzá egy szál akusztikus gitárral a nyakában. Alig egy éve ismeretes, hogy az énekes-frontember a mai napig aktívan, és remekül működő zenekara mellett a tavalyi évtől fogva erősen belekóstolt a szólókarrier világba is, idén pedig már önálló lemezt is a magáénak tudhat, jelenleg pedig ennek az alkotásnak az igéjét viszi szerte-szét a világban, élő produkció keretében is. Mint sokat látott/tapasztalt zenész, a Freedom Call legénysége nélkül sem veszett el a színpadon, magabiztosan tolta a bulit, és nem volt rest időnként a közönséghez is intézni néhány jó szót. Az akusztikus hangzáshoz aláfestésként némi szintetizátor effekt, és sampler volt alákeverve, ami összességében előnyére is vált a hangzásnak, de ettől függetlenül is érdekes, valamint rendhagyó volt látni Christ egy ilyen jellegű produkcióval. Alapvetően nincs különösebb baj vele, hiszen egy másik oldaláról is megismerhettük, az viszont más kérdés, hogy úgy tűnt, a közönség nem igazán tud mit kezdeni vele. Figyelem, és diszkrét bólogatás kísérte az egész bulit, ám erősen dolgozott bennem az érzés, hogy sokakban nem hozta meg az átütő sikert. Tény, és való, hogy egyelőre én sem tudom magamban biztos helyre elhelyezni a látottakat/hallottakat, mert ugyan kaptunk Freedom Call nótát akusztikus köntösbe öltöztetve (ami nem is volt rossz), és az új lemeznek is nemsokkal a megjelenés után többször nekifutottam, mégsem fogtam teljesen padlót tőle. Szimpatikus kis matiné volt, ez nem vitás, de egyúttal arra is kíváncsi leszek, hogy a közönség, illetve az idő mennyire fogja igazolni ezt a mellékágat.

A The Unity nevezetű formációval igazából egészen vasárnap estig semmiféle ismeretségem nem volt, nem láttam, és nem is hallottam őket ezelőtt. Annyi információ azért hozzám is eljutott velük kapcsolatban hogy a csapat két, fő mozgatórugóját Henjo Richter, és Michael Ehré képezi, akiknek nevét leginkább a Gamma Ray soraiból ismerhetjük. Tekintve, hogy a Gamma Ray Kai Hansen jelenlegi Helloween-béli szereplése miatt pihenő üzemmódba kapcsolt, a két zenész összefogott, hogy ezt az átmeneti időt is muzsikálással töltsék ki, eképpen a formáció a Gamma Ray egy oldalbordájának is tekinthető. A buli elején, illetve közepén sajnos nem mehetett el a fülem mellett, hogy a hangzás (főleg basszusfronton) bőven hagy kivetnivalót maga után, ezért igyekeztem párszor pozíciót váltani a nézőtéren, hátha az én vájt fülemmel van a gond, de hamar megállapítottam, hogy a keverés ment el rossz irányba. Nem mondom, így is hallgatható volt a produktum, bár ez a hiba sokat elvett az élvezeti értékéből. Ezen a hibán túl kiemelten megjegyzendő, hogy magával az előadásmóddal, és a zenével nem lehet nagyon kötekedni, hiszen jól összerakták a bulit, a tagok muzsikálására sem lehet panaszt benyújtani, ami az ennyire tapasztalt zenészektől valahol el is várható. Nagy energiabedobást a frontemberen, Gianbattista Manentin kívül nem igazán tanúsított a csapat, ő viszont minden erejét beleadva uralta a színpadot, és nem volt rest néhány magyar kifejezést is dobni a közönség felé, ami nekem kétségkívül a legszimpatikusabb húzás volt. Énekesünk a koncert vége felé megpróbálkozott “Freddie Mercury után szabadon” a Tavaszi szél vizet áraszt… című nóta éneklésével is (mint elkötelezett Queen-rajongó), ám java részét inkább a közönségre bízta. Ha már Gamma Ray, akkor a buli vége felé kaptunk egy remekül eljátszott Send me a Sign-t is, nyilván a saját nóták mellett. Szimpatikus formáció a The Unity, attól függetlenül, hogy ebben a stílusban jócskán klisés, és nem sok újdonságot fedezhetünk fel benne, amit másoktól ne hallanánk. Ezenfelül megállja a helyét, nem kérdés, és abban is biztos vagyok, hogy a Richter-Ehré párosnak ez tökéletes időtöltés, amíg a Gamma Ray hosszabb pauzára vonul, de kérdés, milyen jövő vár rájuk, ha ismét úgy döntenek, pályára állítják a legendás csapatot Hansennel. Ez még mindenki számára a jövő zenéje, ám addig is dübörögjön a The Unity, mert alapvetően működőképes, még akkor is, ha éppen nem ők találták fel a lyukat a csövön.

A két, valójában szinte csak bemelegítő muzsikálás után, hamarosan valóban az kezdődött, amiért a legtöbben jöttünk, és mialatt a Knights Call intrója borzongatta a közönséget, Axel Rudiék is felvonultak színpadra, majd minden cifrázás nélkül csaptak a dolgok közepébe, akarom mondani, jelen esetben a The Wild and the Young nótába. A mosolyom csupán a dalnak volt köszönhető, nem a színpadról áradó hangzásnak, ami itt is problémás volt a kezdetekkor, de itt ez a baki hamar kijavításra került, onnantól pedig már a hangok szépen folytak a saját medrükben, a folytatás pedig a Wildest Dreams-el következett el, ami koncerten sokkal inkább felértékelődött, és működőképesebbnek bizonyult mint lemezen. Tekintve, hogy Axel mester idestova tizennyolc nagylemezt jegyezhet a háta mögött, meglehetősen embert próbáló feladat lehet összeállítani egy valamivel több, mint másfél órás műsort úgy, hogy abban lehetőség szerint a legtöbb éra megidézésre kerüljön legalább egy-egy nóta erejéig. Úgy tűnt, jól vették ezt az akadályt is, hiszen mesterien válogatták össze az újabb, és régebbi szerzeményeket. Az est egyik főfogásának számító Oceans Of Time egyértelműen teljes katarzisba sodorta az egész közönséget, még úgy is, hogy némileg megvágták, így nem teljes egészében került terítékre, ám gyanítom, hogy a legtöbben észre sem vették, annyira a helyén volt minden hang.

Johnny Gioeli frontemberrel kapcsolatban már akkor is jó benyomásom volt, amikor elkezdte a banda sorait erősíteni (ámbár a tényleges belépésénél később vettem fel a fonalat vele kapcsolatban), de ahogy arra előzetesen is számítottam, totál jól betöltötte az azt űrt, ami Soto után keletkezett. Ezt csak azért említem, mert a repertoárban ott ékeskedett a Warrior, és Carousel is, amelyek még Soto hangjával kerültek rögzítésre, ám napjainkban Gioeli tolmácsolásában hallgathatjuk őket, ez pedig nyilván némi hangzásbéli változást eredményez, de mindenkinek ideje belátni, hogy a jelenlegi frontember igazán méltó utódja Soto mesternek.

Az sem elhanyagolandó, hogy bár jól válogatták, és pont optimális arányban voltak a szetlistában a dalok a keletkezésüket, időszakukat illetően, perfekt módon ügyeltek a dinamikára is. Profin váltogatták a gyors, középtempós, és lassú tételeket, ezek mellett pedig bőven jutott idő Axel részéről némi improvizálás bemutatására (pont akkora mértékben, ami nem ment a hangulat rovásásra), valamint egy rövid, ám annál velősebb dobszóló keretében Bobby Rondinelli is kisajátíthatta a színpadot, csakúgy, mint utána Ferdy Doenberg billentyűs is. Nem tudom, ezekhez a rövid showműsor elemekhez mennyire járult hozzá a közönség létszáma, de annyit biztosan elmondhatunk, hogy nemcsak remek formáról tett tanúbizonyságot a csapat, hanem a jókedvük is a tetőfokára hágott.  A publikum nagysága azért érdekes esetükben, mert a turné még csak most kezdődött, de eddig a Barba Negrában találkoztak a legnagyobb létszámmal. 

A buli végéhez közeledvén még igazán rákapcsoltak, és bár a puskapor java részét ellőtték viszonylag az elején a Long Live Rock nótával, maradt még bennük elég kurázsi egy Truth and Lieshoz, vagy egy Rock Nationhoz.  Gioeli még elsütött egy-két szinte kötelező jellegű megszólalást, melyben országunkat dícsérte, majd hozzátette, hogy holnap egész biztosan esznek egy gulyást is, ha már itt vannak. A befejezés kicsit gyorsított tempóban zajlott, meghajlás, pengetődobálás, és gyors levonulás, így még közönségfotó sem készült, ezután pedig az ABBA Arrival szerzeményére búcsúztathattuk német barátainkat.

Amit várhattunk tőlük, azt teljesítették, ennél se többet, sem kevesebbet nem kaphattunk volna. Méltó felavatása volt ez az este az itthoni pályának, és figyelembe véve a létszámot, erősen bízhatunk abban, hogy ezután ha-természetesen nem is évente- de gyakoribb időközönként viszontláthatjuk őket. Ha folytatják azt a tempót, ami eddig is jellemezte őket, azaz évente új lemez, illetve aközben egy-egy turné, akkor szinte biztosra vehetjük, hogy belátható időn belül kapunk egy ráadást. Bizakodjunk erősen, előbb-utóbb úgy is minden kiderül.

Írta: TM

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/