Ne Obliviscaris – Urn

a3365015821_10

Ne-Obliviscaris-Urn-CD-DIGIPAK-61643-1_1

Előadó: Ne Obliviscaris

Album: Urn

Származás: Ausztrália

Megjelenés éve: 2017:

Stílus: Progressive / extrém metal

Honlaphttps://www.facebook.com/NeObliviscarisBand/

Értékelés: 6/10

 

Azokat az időket éljük, amikor egyre nagyobb teret nyer az emberek ízléseben a progresszív zene és a metal. Erről a jelenségről írtunk korábban is a kultúr metal témájában és a progrock felemelkedésével kapcsolatban. A Ne Obliviscaris az egyik legjobb példa arra, hogy hogyan lehet egybe vegyíteni mindazt, amit mostanság szeretnek az emberek, de mégis hozzátenni valami sajátot, valami különlegeset. Sikerült egy olyan extrém/progresszív metált megalkotni, amire korábban nem sok példa volt. A szokásos adalékanyagokon kívül hatalmas szerepet kap a zenében a bőgő, a hegedű és a dob dübörgése. Ezeket az elemeket mesterien felhasználva adnak a zenének egy olyan jellegzetes karaktert, ami csak a Ne Obliviscaris-ra jellemző, és ezer közül is felismerhető. Nem is csoda, hogy már körbeturnézták a világot olyan nevek társaságában, mint a Cradle of Filth, vagy éppen a Fleshgod Apocalypse. Budapestre is eljutott az említett turné, amin szerencsétlenségemre nem tudtam részt venni. Ebből adódóan is nagy elvárásaim voltak az albummal kapcsolatban, hátha csillapítani tudja NeO hiányom.

Valljuk be, a zenekar hatalmasat robbantott az első, Portal of I névre hallgató albumával. Egy olyan világ jött létre, amire szerintem régóta ki volt éhezve a metálos társaság. Ez a fajta jelenség elég jól megalapozta a rajongásom, és az elfogultságom a zenekarral szemben. Ezt a helyzetet tetőzte az a tény is, hogy a soron következő album, a Citadel már az előzetesekben is hozta azt a minőséget, amit elvárhatunk egy ilyen kaliberű zenekartól. Amikor megjelent a lemez, kisfiús örömömet leltem benne, mert amellett, hogy mestermű lett, még egy olyan fajta nosztalgia hangulatot is gerjesztett, ami igazán jól jött akkoriban. Ezek miatt is vártam akkora elánnal az Urn megjelenését, és figyeltem a zenekar tevékenységét. A két album között napvilágot látott két EP is, ami erősen kettős érzést váltott ki belőlem, és baljós árnyakat gerjesztett. A két markánsan eltérő EP azt az érzetet keltette, mintha valami újban törné a fejét a banda. A Sarabande to Nihil hozta a kötelezőt, és a rajongók legnagyobb örömére a stílus egy továbbgondolt változatát elevenítette meg. Mindeközben a Hiraeth egy sokkal sötétebb, sokkal lassabb és mélyebb hatást sugallt, ami véleményem szerint, nem feltétlen passzol a korábban megszokottakhoz. Persze zeneileg és szakmailag kifogástalan a szerzemény, de valahogy mégsem passzol a képbe szerintem. Így hát kicsit félve vettem kézbe az Urn című albumot, mert ezek után nem tudtam, mire számíthatok.

Első nekifutásra azt mindenképp érdemes megjegyezni, hogy maga a borító, és a rajta szereplő kép kivételesen szépre sikeredett. Nem vagyok az a szentimentális beállítottságú zenehallgató, akinek külön élmény kézbe venni a lemezt, de ez most nekem is kifejezetten impozáns volt. Már a kép láttán is tudhatja az ember, hogy mire számíthat a zene hallgatásában, és miféle hangvételű az egész album.
Számomra sajnos nagyon is… Kissé ironikus módon, már az Urn megnevezés is leplezi a lemezen hallgató dalok mivoltát. Lélektelen és halott.
Nehéz korrekt módon írni erről az albumról, mert személyes kedvencem a zenekar, és tényleg bíztam benne, hogy egy egetrengető anyagot kapunk. Maguk a stílusjegyek nagyon is megvannak a zenében, amik kiválóvá tennék a dalokat, de az egészet csak annyival tudnám jellemezni, hogy túl van tolva. Azok a védjeggyé vált hegedű és basszer szólók, amik a karakterét adják a bandának, azok most túl nagy szerepet is kapnak. Nem szeretnék belemenni dalról dalra elemző kritikába, de azt kijelenthetem, hogy ezek a túltolt motívumok kegyetlenül megakasztják a tempót.

Pedig a nagyon jól indul az egész, ugyanis a nyitó szám, a Libera (Part I) – Saturnine Spheres tükröz mindent, amit a NeO képvisel. Szerepel benne minden, amitől jó lehet a progressive metal. A riffek, a hörgés, tiszta ének egyaránt nagyon egy síkon mozog, de a szám felénél a hegedűszóló kb. fél perccel hosszabb, mint amit még elviselne az ember szervezete. Bár csodálatos szólamokat szólaltatnak meg, mégis unalmassá és vontatottá válik a végére. Hiába várja az ember a katarzist, csak nem akar az jönni. És amikor elérkezik, addigra már bőven alábbhagy a lelkesedés, nem váltja ki a kívánt érzést… …és sajnos ez a jelenség jellemzi az egész albumot.

Akármennyire szeretném, egyszerűen nem tudok megnevezni két olyan motívumot a korongon, ami maradandó nyomott hagyott volna. Nincs két olyan részlet, amit fel lehet emlegetni a jövőben, nem úgy, mint az első albumon szereplő And Plague Flowers The Kaleidoscope-t vagy éppen a két évvel később megjelent Curator-t. Természetesen nem arról van szó, hogy szar az egész album, mert ha NeO fan vagy, akkor azért, ha meg csak ismerkedsz a dologgal, akkor azért fogod meghallgatni. Vitán felül mesteri mindaz, amit a srácok komponálnak, és az az érzelmi töltet, amit ezzel próbálnak ábrázolni. Szó se róla, az Intra Venus az album legerősebb szerzeménye, amit badarság lenne lehúzni. Itt azért beleadtak apait-anyait, és olyan blackes elemekre épülő progresszivitást varázsolnak a hallójáratokba, hogy még a legsötétebb sátánmetálosnak is meglágyul a szíve, vagy ami annak a helyén van.

Összegezve nem tudok mást mondani, csak hogy hallgassátok meg, mert mindenképpen egy élményt nyújt, de a hardcore fanok tegyenek egy lépést hátrább. Habár gondolom, ők már túl vannak ezen, nemde? Én bízom benne, hogy hamarosan visszatér az az irányzat, amit a korai időszakban tapasztaltunk, és a következő album ismét egy mérföldkő lesz a prog/black műfajban.

 

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/