,,Metal is for Everyone” – Freedom Call / Dragony koncertbeszámoló

Freedom Call

Fellépők: Freedom Call (D), Dragony (AT)

Helyszín: Dürer Kert, Room 041, Budapest, Magyarország

Időpont: 2017.03.31.

Freedom Call

Freedom Call

Kegyetlenül gagyi turnéplakáttal hirdetve, de szuper albummal csalogatva invitálta a happy metal fanokat a Freedom Call ezen az egyre melegedő (khm), tavaszi péntek estén a Dürer Kert középső (041) termébe. A bécsi Dragony-t hozták magukkal bemelegítésül (jó, abbahagyom), akik már több ízben kísértek power metal formációkat turnéjukon. Úgy tűnik, szegény osztrákok soha nem fognak kijönni ebből az előzenekari státusból, de ennyire sablonos zenével igazából nem csodálom. Nem akarok csupa negatív dolgot mondani, mert alapjáraton egy pozitív este volt ez. Pontos kezdés, szép fények, és kitűnő hangosítás adott okot igazi vidámságra az első perctől az utolsóig.

A Dragony egyáltalán nem rossz, csak jellegtelen, nem emelkedik ki semmivel, de a sztenderd power metal dalok, amiket megírnak, teljesen rendben vannak, és mivel a csapat rendelkezik egy nagyon szuper torkú énekessel, így nem is fordul unalomba a show. A csapat befoglalta a színpadot, tolt dalt dal után, Siegfried Samer kissé grimaszolva, de egyébként szuper előadásmóddal hozta a slágeres dallamvezetésű énektémákat, és ha mindez nem lett volna elég, teljesen természetes magyarsággal köszöngetett a közönségnek – végtére is sógor a „The Dragonslayer” néven futó bárd. A többiek megmaradtak a háttérben, a három gitáros inkább csak egymással kommunikált, összeálltak egy-egy riffelésre, összevigyorogtak, szóval hozták a kötelezőt.

A közönség egyébként nagyon kajálta őket, látszik, hogy vannak azért Dragony-ősfanok, az első pár sorban intenzíven ment a hajrázás (mármint a haj-rázás), és az ugrálás – nem is győzött minket dicsérni Siegfried, és külön-külön is mutatta a hüvelykujját a legaktívabbaknak. Hogy a zenekart nem ismerők is fel tudják venni a fonalat, a setlist majdnem harmada feldolgozásokból állt: a Game of Thrones mellett egy sokkal szokatlanabb dallam is felcsendült: sokak megőrülését a Kung Fury főcímdalának eljátszása biztosította. Az új EP-jükről is eljátszották  a Lords of the Hunt című dalt, ami azt hittem, hogy a páncélvadászokról fog szólni, annyira Sabatonos volt az egész… Összegezve egy korrekt zenei élmény volt, főként a tiszta hangzás miatt, de hát mégis csak a Freedom Call miatt érkeztünk. Ne értse félre senki, szívesen hallgattam a Dragony produkcióját, mert jó dalokat írnak, megnyerőek a színpadon, csak a Freedom Call mellett nem feltétlen rúghatnak labdába, de így is tökéletes epic bulizene.

Arányos idejű átszerelés után (a gitárosoknak külön pódiumok voltak a színpadon, és a dobszerkó sem csak úgy a színpadra volt szétrakva) feljöttek a színpadra a mindenki által várt németek. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy ez az egész Freedom Call-téma vajon csak egy nagyon nagy volumenű  Manowar/Helloween fricska, a „power” és „warrior” szavak majdnem minden dalban való ismétlésével, és a szőrtelen felsőtestek bőrmellényes villogtatásával, mindenesetre imádom a zenéjüket, az erőteljes dalokat, és a szuper (bár kicsit egykaptafára épülő, óóó-zós) dallamokat.

A bevonulózene a Metal is For Everyone egy verziója volt, ám amikor egy pillanatra kialudtak a fények, a Tears of Babylon csendült fel, nagy-nagy örömömre, és a terem legalább fele égigérő ugrálásba kezdett. Fényképezni egyébként kimondottan nehéz volt, ahogy az a mellékelt képekből is leszűrhető, ugyanis kordon nincs, tömeg az volt (elég szorosan töltöttük meg a 041-et), buli is, úgyhogy sikerült, ami sikerült. Egyébként a közönségből mindenki nagyon kedves és megértő volt, amikor a fényképezővel tülekedtem, egyetlen egy kivétellel, köszi szépen!

Freedom Call

Freedom Call

Érdemes egyébként a közönségről pár szót ejteni: a valószínűleg elsőkoncertes 8-9 éves kislányt nem számítva is nagyon alacsony volt az átlagéletkor: sok tinisrácot és tinilányt láttam (az egyiknek üzenem, hogy az a lány nem akart veled csókolózni, hagyd szegényt), sok volt a vagy épp nagyon metál, vagy 80-as évek stílusában öltözött fiatal emberke. Örömtelinek tartom, hogy az utánpótlás is képviseltette magát a koncerten.

Na de térjünk vissza a show-ra: a szet gerincét az új, Masters of Light című albumuk dalai adták, egész pontosan öt friss tétel. Ez néha picit többnek is tűnhetett, mert a mókamester énekes, Chris Bay nem spórolt a promóval és a szöveggel – minden dal előtt és után elmondta, hogy van új album, és mindig, eggyel bővítve a sort, elsorolta, hogy melyik új dalokat is játszották el. A stúdiózásról is meséltek, próbákról, felvételekről, hogy tetszettek nekik a dalok, bizony ám. Nem tudom pontosan, hogy terelődött a konferálás során a szó az erekcióra, de szóba került, hogy egyik új dal még a happynél is happybb, így az új dalok elkészülte és meghallgatása után a tagok egyébként is hatalmas erekciója most már állandóvá vált. Ezt persze vicces kézmozdulatokkal prezentálták, a közönségnek meg fogalma sem volt, mire akar ez az egész kimenni, amíg végre pontot nem tett Chris az egész sztori végére: „következzék hát a dal, amit erről írtunk, íme a High up!” Sigh.

Persze a farkakról való beszélés (ez valami német kulturális sajátosság?! amúgy valószínűleg kiakadnék rajta, de a Freedom Call dolgait egyébkén sem veszi senki vérkomolyan, így ez is inkább szórakoztató volt) nem merült ki ennyiben, a közönség, Sabaton koncerten érezve magát (vajon miért?!), elkezdte kántálni, hogy „Pálinka! Pálinka!”, amit Chris, tekintve, hogy nem Joakim, nem értett, és mi is lett volna jobb reakció, mint hogy megkérdezze: „What? You want to see my …?”. Nem hallottam még csapat embert ennyire kórusban mondani, hogy „Noooo!”. Aztán elmagyaráztuk neki, hogy a pálinka bizony a schnaps, amit udvariasan elutasított, hogy köszöni, nem, mert akkor végig böfögne, és akkor ők lennének az Amon Amarthhörr hörr hörr. Vagy valami kis Freedom Call feat Cradle of Filth..

Az album húzótétele egyértelműen a Metal is for Everyone című dal, ami köré egy egész kis kultuszt épített ki a zenekar – a metal bizony mindenkié, legyél fiú vagy lány, gazdag vagy szegény, fehér, fekete, kék, zöld, vagy sárga, sőt, milyen jó lenne, ha lenne egy metal vallás, ami arról szólna, hogy érezzük magunkat jól – ha világvallás lenne, béke lenne a Földön. Természetesen ezt a vallás-gaget nem hagyták annyiban, Chrisnek behoztak egy ilyen pápai kalapot, majd közösen elénekeltük Leonard Cohen Hallelujah-ját: persze ezt olyasmi sorokkal képzeljétek el, hogy Hallelujah, hallelujah, Freedom Call, hallelujah, hallelujah heavy metal. A levonulás előtt természetesen megkaptuk magát a bulislágert is, végre hallhattuk a már sokszor beharangozott Metal is For Everyone-t.

A nagyon hangos visszataps után (hihetetlen aktív, hangos, lelkes volt a közönség, szuper volt a részesének lenni), azzal az érvvel, hogy rosszat fogunk álmodni (igen, kitalálhatjátok, itt is volt erekciós poén), mert túl sok a metal, legyen valami romantikusabb dal is, felhangzott a Fullmoon, pardon, a Circle of Life. Bár a bevezető zongorára simán ment a Sitting in a corner all alone… Persze teljesen azért nem hagytak minket leülni, a ráadásrész csupa igazi Freedom Call-os happy metal himnuszokból állt:  a Power&Glory / Warriors / Land of Light trióba beleadhatta mindenki az utolsó erejét is, és a mindenféle közönségénekeltetéssel, ovációztatással (van ilyen szó?) az utolsó szuszig bulizhatott a nép.

Freedom Call

Freedom Call

Látszott a zenekaron, hogy a fáradtságuk ellenére ők is nagyon élvezték az estét, jól esett nekik a közönség szeretete és hangereje, mi is kitettünk magunkért és ők is. Kevés szó esett a szemüveges-turbános Mr.Evil kinézetről, a Masters of Light-ot bevezető akusztikus gitározásról, a közönségénekeltetésekbe burkolt további poénkodásokról, de a metal Istene látja lelkemet, szinte lehetetlen lenne teljes egészében leírni egy Freedom Call koncertet – ezt látni kell. A lényeg annyi, hogy a srácok ismét hozták a tőlük elvárhatót, minden hang, minden mozdulat a helyén volt, ők maguk továbbra is annyira kedvesek, jófejek, nagyvonalúak, emberközeliek, mint voltak (az első sorban lévő kislányt külön megölelgették, meg szelfiztek vele, és még nekem is a kezembe csempésztek egy pengetőt), és élmény a koncertjeikre járni – főleg, ha ilyen szuper a hangulat, és kifogástalan a hang- és fénytechnika!

Köszönet a Dürer kertnek!

Szöveg és képek: Vica (zárókép: Freedom Call Facebook oldal)

17629968_1480993511925541_4813115687260265379_n