Lassú fény – Swallow the Sun, October Tide és Oceanwake beszámoló

A fény sebessége vákuumban állandó – állítják a fizikusok. De mi, a hétfői Swallow the Sun-koncert hallgatói tudjuk jól, hogy ez nem igaz; de nemcsak tudjuk, hanem láttuk és éreztük is. Igen, úgy tűnik, hogy 1000 bpm alatt is van élet, sőt, lehet zenét csinálni tremolo picking nélkül, lassan, megfontoltan, melankolikusan, magányosan, lelki betegen. Ez a zene viszont olyan lesz, mint a befagyott patak jegére dőlt halott fenyők csonkjai, a jéggel és hóval fedett sziklák, a kopár hegyek az ónos szürke ég alatt – hát ennyire volt vidám és felemelő ez az este. Egy finn, majd egy svéd, majd megint egy finn fellépőt vártunk, érkezési sorrendben az Oceanwake-et, az October Tide-ot és a Swallow the Sun-t.

Mint általában, úgy most is fél nyolckor kezdett az első fellépő, a finn Oceanwake. Nem mondhatjuk pályakezdőnek a fiúkat – tízéves munkásság és négy stúdiólemez áll a hátuk mögött, legutóbbi anyaguk pedig idén áprilisban jelent meg. “A francba, itt nincsenek valami sokan” – nézett ki morogva a függöny mögül a szőke gitáros, Jussi Rautio, miközben erősen győzködte magát, hogy itt azért két tucatnál több embernek kellene lennie. De nincs mese, a fél nyolc az fél nyolc, fel kell menni és játszani kell – hát felmentek és játszottak. A “vájtabb szemű” hallgatóság már láthatta egyszer őket itt élőben (a kisteremben) az Omnium Gatherum társaságában még 2016-ban. Lassú, megfontolt, death-es beütésű doom-ot játszott a két gitár – basszus – dob – ének felállású társaság; hosszasan kitartott konszonáns és disszonáns akkordok hol torzítva, hol akusztikusan, némi szóló aláfestéssel – talán az egész este legmegfontoltabban játszó zenekara voltak. Nem kapott túl nagy szerepet a duplázó, de a zenéjük alapvetően átjött és bejött a rohamosan gyarapodó közönségnek. Mit lehet csinálni egy melankolikus doom zenekar koncertje alatt? Az ember áll, néz, illetve becsukott szemmel próbálja befogadni a zenét – itt is ez történt, bár mire kezdte volna a közönség felvenni a fordulatszámot, addigra pont letelt a kiszabott harminc percük.

Gyors átszerelést követően az October Tide lépett színpadra. Nem mondhatni, hogy pályakezdők gyűjteménye – huszonöt év munkásság és hat nagylemez van mögöttük. A zenekar agyát a két Normann fivér, Fredrik és Mattias adja – Fredrik a kezdetektől fogva meghatározó szereppel bír ebben a társaságban, és rövidebb szünetet csak a Katatonia-beli működése jelentett; testvére hat éve csatlakozott az October Tide-hoz. Ez volt talán az a társaság, amelyik a legaktívabban kommunikált a közönséggel – az énekes, Alexander Högbom a koncert közepénél meg is kérdezte:
Nos, jól érzitek magatokat, boldogok és vidámak vagytok?
Igeeeeeeeeeen! – hangzott a válasz.
Hát ez elszomorít. Én azért jöttem, hogy boldogtalanok legyetek – szólt a felelet, de ő sem bírta ki röhögés nélkül.

Aztán olyan fellépést is ritkán látni, ahol jó kis death metallal vegyített doom szól, és a zenekar énekese a nézőtéren keringőzik – a saját zenéjükre – a hallgatóság hölgytagjával. Az October Tide zenéje sokkal élénkebb és intenzívebb volt, mint a kezdő Oceanwake-é; a két gitár tökéletesen együttműködött, Mattias inkább szólózott, míg a testvére inkább a ritmust biztosította hozzá, bár időnkét azért Fredrik-nek is jutott egy-egy dallamos kiállás. A gyorsabb és a lassabb tételek váltakozása (I, The Polluter, Ögonblick Av Nåd, Of Wounds To Come, 12 Days of Rain, Guide My Pulse, Grey Dawn, The Custodian Of Science, Adoring Ashes) egy nagyon élménydús koncertet biztosított – többen szerettek volna kezet fogni a Normann testvérekkel, vagy Katatonia CD-t aláíratni velük, amire Fredrik mondta is, hogy “most nem, majd később”. Ez általában azt szokta jelenteni, hogy a nevezett zenészt a hallgatóság aznap már nem fogja látni, azonban ez az eset a nagyon kellemes kivétel volt: a buli legvégén az October Tide fele a bárpultot támasztotta, oda lehetett menni mindkét Normann tesóhoz dumálni – pacsizni és dedikáltatni. Boldog lennék, ha minden fellépő hasonló attitűdről tenne tanúbizonyságot.

Gyors átszerelés, és következett a fő fellépő, a Swallow the Sun. A magyar közönség viszonylag el van kényeztetve: akárcsak szökőév, úgy Swallow the Sun fellépés is négyévente van. A mostani az előzőtől eltérően kicsit más helyzetben mutatta a zenekart: közismert Juha személyes tragédiája, ami után nemcsak a zenekar léte, de Juha túlélése-felépülése is erősen kérdőjeles volt. Ám győzött a hihetetlen lelkierő, és alkotótársa-párja halála után Juha képes volt felállni és újra hangszert fogni, és az összes fájdalmát a hallgatóságra szabadítani. Ennek az egész tragédiának egy olyan gyomorszorító esszenciáját mutatta a 2018 decemberében kijött Lumina Aurea anyag, amit viszonylag könnyen megért a közönséges földi halandó is – ugyanakkor az érzések és a fájdalom mélységéről is egy nagyon megrázó képet kaphatunk. Ennek egyenes folytatása az idén januárban kiadott új lemez (When a Shadow Is Forced into the Light), így logikusan erről hallhattunk jópár dalt (When a Shadow Is Forced Into the Light, Lost & Catatonic, Firelights, Cathedral Walls, Don’t Fall Asleep-Horror Pt. 2, Clouds On Your Side, Upon the Water, New Moon, Stone Wings, Deadly Nightshade, Here on the Black Earth, Emerald Forest and the Blackbird, Swallow-Horror Pt. 1).

Illetve csak hallhattunk volna. Sajnos az a helyzet, hogy ha háromnál több csatornán jön a zene, akkor észnél kell lenni, hogy minden megfelelően szóljon. Tisztában vagyok vele, hogy az első sorban általában messze nem szól jól, de itt sajnos a hallgatóságnak el kellett nélkülöznie az ének egy jelentős hányadát – másképpen fogalmazva a Swallow the Sun zenéjének egyik legfontosabb elemét –, ezentúl a két gitárból nagyjából egy felet, és a ritmusszekcióból pedig a teljes lábdobot. Persze lehetett követni a dolgokat, és úgy nagyjából lehetett sejteni, hogy hol is járunk, de igazából össze kellett szednie a magát a hallgatóságnak is. Itt már nem volt kommunikáció, a dolog élesben ment – a zenészek csak játszottak, gyakorlatilag egy szó nélkül. Az első tíz szám után rövid szünet, de a visszatapsolásnak engedve még gyorsan visszajöttek a fiúk, és három dalt lenyomtak nekünk – aztán a színpadot elhagyva bevették magukat a backstage-be, és már nem is jelentkeztek aznap. Nehéz volt megítélni ezt a fellépést: igazából fantasztikus lehetett volna, ha tiszta a keverés – de sajnos nem volt az. Többen azt mondták, hogy az utóbbi időben volt példa arra, hogy Juha-t mosolyogni látták – erre nem tudok bizonyítékot szolgáltatni. Ha valamit lehetett látni is az arcából, akkor csak annyit, hogy összeszorított fogakkal, elemi brutalitással zúzott a húzósabb részeknél. Este tizenegy körül felkapcsolták a fényeket, véget ért a buli az napra.

Valahogy az utcán is azt a szürke, komor derengést lehetett érezni, amit a téli ólomszürke felhők alatt látni, vagy a hófödte hegyeken a néma, soha fel nem éledő kövek között, vagy a befagyott patak jegén. A fények aznap valahogy továbbra is lassúak voltak.

Írta: Á

Igen, jó megfigyelés, a beszámoló címét egyik kedvenc kortárs magyar írómtól, Para-Kovács Imrétől loptam.