Kiss Forever Band és Iron Maidnem – koncertbeszámoló a Barba Negrából

KISSFOR 3

Fellépők: KISS Forever Band, Iron Maidnem

Helyszín: Barba Negra Music Club

Időpont: 2017. október 28.

Fotók: Tancsik Mátyás (TM Concert Photography)

21586743_1049355825166886_5112565907620161266_o

Az idei év hosszú idő óta az első olyan volt, amikor az Iron Maidnemmel teljes mértékben elkerültük egymást, a KISS Forever Bandről nem is beszélve. Utóbbinak talán idejét sem tudom, mikor volt hozzájuk élőben szerencsém, persze ebben csakis a véletlenek, vagy a saját elfoglaltságaim játszottak közre, nem a tudatosság, hiszen mindkét ikonikus tribute banda közel áll hozzám, és mindig öröm, ha részese tudok lenni egy-egy bulijuknak. Mindezeket összevetve kapva kaptam az októberi lehetőségen, hiszen egy este keretében mindkettejük színpadra állt, teljes műsorral, ami abszolút a rendhagyó kategóriába tartozik.

A Barba Negra nem a legkisebb helyek közé tartozik pesti viszonylatban, így el tudjuk képzelni a kialakult embertömeget, amikor azt írom, hogy kis híján teltházas este kerekedett.

A beharangozott, fél kilences kezdés ugyan tíz percet csúszott, de ez minden zenekarnál bocsánatos bűn, ugyebár. Negyvenkor azonban felgördült a függöny, és MaróthySpace AceZoliék megnyitották az estét. Ahogy azt már megszokhattuk az esetükben, a látványelemek, és a minőségi technika most sem maradt el, hatalmas füstfelhő mögül bukkantak elő a Kiss jellegzetes öltözetébe bújt tagok, és röffentették be azt a bizonyos rock and roll gépezetet, ami gőzerővel dolgozott is egészen a buli végéig. Annyi egészen bizonyos, hogy felállásuk második X-én túl is ugyanazzal a lendülettel hasítanak, mint bármikor, az idő vasfoga alaposan kikerüli őket. Mindig elkeserítő, és rányomja az estre a billogját, ha látszik a hakni, kötelezően lenyomott buli hangulat, azonban itt szó sincs erről, a KISS Forever Band játéka olyan őszintén szívből jövő, amit példaértékű lehetne sok zenekar számára.

A másfél órás játékidő összetétele és látványa is bárhol másutt maximálisan megállná a helyét, nálam a lélektani 10 pontot meg is kapta. Figyelhettem volna egyesével a hangszerekre, kereshettem volna a legapróbb hiányosságokat, ehelyett inkább arra vágytam a közönséggel együtt, hogy tomboljak egy jót a legnagyobb slágerekre, és átadjam magam a show minden részének. Hiába, néha ilyen is kell, a látványelemek pedig csak fokozták a teljes katarzisomat, a basszeros Pocky szájából csorgó művér, és a hatalmas tűzcsóva fújása, bár megszokott a bulikon, mégis nagyot üt még sokadszorra is.

Az elhangzott számok túl azon, hogy feszes műsort képeztek, jelentős meglepetést nem tartogattak annak, aki aktívan látogatta a bulijaikat, ám nem is volt szükség erre, a bevált recept általában nem kíván módosítást. A Firehouse, és Lick it Up nóták után engem akár kenyérre is lehetett volna kenni, mindkettő a személyes Kiss kedvencek között szerepel, csakúgy, mint a Tears are Falling, vagy a Shock me klasszikusok, amelyek szintén nem maradtak ki a repertoárból. A műsor búcsúzó etapjában természetesen a legnagyobb slágerekként számon tartott Rock and Roll All Nite illetve az I Was Made for Loving You Baby tételeket énekelhette teli torokból a közönség, és búcsúzhatott el az este első felétől, a zenekar pedig mindehhez egy hatalmas adag konfettifelhővel járult hozzá.

Mindezt fél órás átszerelés követte az Iron Maidnem bulijáig, ám mindez olyan gyorsan telt el, hogy hamarosan a Blade Runner intron, és a színpad elsötétedésén kaptuk magunkat. Lehetnék szőrszálhasogató az itt is jelenlévő csúszással kapcsolatban, de az est értékéből semmit nem vont le most sem, így említésre sem méltó. Az indítónóta Caught Somewhere In Time után az egész műsor szépen folyt a maga medrében, jól összeválogatott settet hoztak a fiúk, Kiss Zoli hangja pedig most is garanciát jelentett a minőségre, mindig megerősíti bennem az érzést, hogy keresve sem találhatnának jobb embert a frontember szerepére.

A negyedik számként beemelt The Loneliness of the Long Distance Runner hallattán össze is tettem a kezem, hiszen nem egy sokat játszott nóta Dickinsonék által sem, főleg az utóbbi időszakban, így külön öröm volt hallani ezt a sokak által talán viszonylag alul értékelt, ám szintén bivaly nótát. Az ezután következő Revelations pedig ugyan gyakoribb darab, de ugyanúgy örültem a műsorba vételének, remek húzás volt. Mindezek mellett nyilván nem maradhattak ki az olyan slágerek sem, mint a Wasted Years, Fear Of The Dark, The Trooper, vagy a Powerslave, a monumentális Alexander The Great pedig mindezekre fel is tette a koronát, ami nem esett le az estét záró Run To The Hills-ig.

Az Iron Maidnem azon előadók csoportját erősíti, akiknek nincs szüksége arra, hogy minden bulijuk alkalmával megújuljanak, és valami újdonságot tárjanak elénk, hiszen illik rájuk a mondás, mely szerint „Jó bornak nem kell cégér”. Remekelnek a színpadon, rendre megtöltik a klubokat, és ennél nagyobb visszaigazolás aligha kellhet bármelyik bandának. Aligha hiszem, hogy bárki csalódottan ment volna haza akár azok közül is, akik magasabbra emelik a mércét az Iron Maidnem esetében.

Akik lemaradtak, előbb vagy utóbb pótolhatják az élményt, ugyanis az este rögzítésre került, (a szemfülesebbek észre is vehették a színpad elején ágaskodó felvevőmikrofonokat) azonban hogy a nyersanyagnak mi lesz az utóélete, és mikor kerül kiadásra, azt egyelőre a jövő homálya fedi.

Egyedi este volt, egy időre megkaphattuk a kötelező „védőoltást” mind a két banda zenéjéből, ami kihúzza a következő találkozásig. Én már alig várom!

Ezúton is köszönettel tartozom Bakó Csabának, és a Barba Negra Music Clubnak a fotózás lehetőségéért.

Írta: Tancsik Mátyás

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/