Kalmah – Palo (2018)

cover_1517251594747800-500x500Előadó: Kalmah

Album: Palo

Származás: Finnország

Megjelenés éve: 2018

Stílus: Melodic death metal

Honlap: http://www.kalmah.com/

Értékelés: 9/10

Pár éve szerelmesedtem csak bele igazán a melodic death metal stílusú zenekarok munkásságába, de a Kalmah és az Amon Amarth már ennél hosszabb ideje ott van a top zenekarok között. Az Amon Amarth egyértelműen a slágeressége és az enyhe folkos vonal miatt, a Kalmah pedig azért, mert a zenéjüket poweres, erőtől duzzadó, nagyon színes dallamvilágú elemekkel tudják tarkítani, és rengeteg elsőre ütő dalt szült már remek zenei érzékük. Bár óriási rajongójuk soha nem voltam, azért mindig szemmel tartottam munkásságukat, és amikor kijött 2018 tavaszán a Palo, azonnal rákattantam. És hogy mit hallottam?

Nos, ilyen „sokat tapasztalt metalosként” már tényleg ritkán történik velem, de amikor elindítottam a korongot, már első hallgatásra leesett az állam és oda akartam az albumnak adni a 10/10-et, szóval lássuk csak, mitől ennyire jó.

Az album egy kiköpött slágerparádé, egy igazi metalünnep. Ennyire erős lemezindítást már nagyon rég hallottam, a nyitótétel megalapozza a hangulatot, és rögtön felkelti a hallgatóság érdeklődését: a Blood Ran Cold eupowerre jellemző himnikus dallamvezetése nagyon jól áll a dalnak. Az azt követő The Evil Kin-ben az industrialos intró után inkább a finn tradíció érződik nagyon a dallamvilágon, enyhe Eternal Tears of Sorrow érzése van a dalnak – mondjuk engem aztán nem zavar, ha születnek még olyan dalok, mint a Midnight Bird.

Ha nagyon körül akarnám írni a zenekart valakinek, talán olyasmit mondanék, hogy power és szimfonikus metal által inspirált melodeath – ez lehet, hogy hülyén hangzik, de nagyon is működik, csak meg kell hallgatni a Kalmah-t. Szerintem mondhatjuk, hogy jót tett ez az öt év szünet a Seventh Swamphony után, a Kalmah jobb, mint valaha. A gitár és a billentyű kéz a kézben szolgáltatják a legjobb dallamokat. Annyira jó az anyag, hogy konkrétan fellelkesültem, hogy csinálnak még ennyire jó melodeath muzsikát.

kalmahbandfeb2018_638

Persze azért brutalitásból sincs hiány a dallamorgiák mellett, öblös hörgésekre és kevésbé harmonikus melódiákra kiéhezettek is megtalálhatják számításaikat és kedvenceiket az albumon. A dalok dinamikai alapja azért továbbra is a gitárröfögtetés, ez van kiegészítve egyedi, a zenekarra olyannyira jellemző, húsbahatolóan fagyos szólógitárral, szintifutamokkal, olykor bőgőkiállással (Through the Shallow Waters), meg persze helyenként oda-odabiggyesztett szólókkal.

A The World of Rage minimálisan Ensiferum ízű, bár a bevezető téma Into Battle-vel való hasonlósága, hiszem, hogy csak a véletlen műve. Külön tetszetős itt a nagyon magas hangokon csilingelő billentyű, ami talán még jobban kiemeli a később egyszerre ránk zúduló hörgést. Az album egyik legjobb dala; folyamatosan előrezakatoló, gyors, a régi Kalmah zenei világára talán a legjobban emlékeztető tempójára, lüktetésére esélytelen, hogy ne járjon a lábunk.

Ugyan ez a csilingelés és a csembaló-hangzás a fő jellegzetessége az Into the Black Marsh-nak is, de itt hasonló tartományokban játszik a gitár is, tipikus fesztiválon sörlengetős dal, pár blackes blastbeates résszel és csordavokállal tarkítva. Ehhez képest egész balladisztikusan kezdődik a Take Me Away, de mielőtt valaki megijedne az elkövetkezendő nyáltól, a dal elég hamar átcsap egy nagyon klasszikus melodeath középtempóba, meg halmozott, egymásba nagyon szépen átfolyó gitártémák sorozásába, csak hogy aztán egy zongorakiállás (nem szinti, zongora) jól meglepje a hallgatóságot.

Bizony, ennyire színes és jólsikerült album a Palo, úgy gondolom, nagyon örülhetnek a Kalmah rajongók, de hiszem, hogy úgy általában kielégíti a melodic death metal fanok igényeit. Egyben tud kellőképpen változatos, figyelemfelhívóan dallamos, de odabaszósan metalos is lenni az „Égés”-re keresztelt album. Már csak egy koncert hiányzik…

(10/10-et nem adok, mert azt csak extramód kiemelkedő albumok kapnak tőlem.)

Írta: Vica

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/