Itt van az ősz, itt van újra – Taake, Bölzer koncerten jártunk

A minőségi old school black metal-ból kaptunk egy kiadós ízelítőt múlt héten. Egy nagyon erős négyesfogat érkezett hazánkba alapvetően Norvégiából (SlegestOne Tail One HeadTaake), valamint Svájcból (Bölzer). A Taake szerencsére gyakori vendég nálunk, tavaly nyáron láthattuk őket, és nem is gondolnám, hogy különösebb bemutatásra szorulnának.  A svájci kétfős Bölzer több mint projektzenekar: a mindent elsöprő energia, amit szabadjára engedtek fellépésük során, a műfaj nagyjai közé emeli őket. A black metal gyökereit híven őrző sogndal-i Slegest és a trondheimi One Tail One Head pedig megmutatta, mit is jelent az igazi, klasszikus old school black metal úgy, ahogy azt a nagyon nagyok elképzelték.

Itt van az ősz itt van újra – énekelgettem halkan a Blaha Lujza téren a négyes-hatosra várva. Október 17-én minden okom megvolt az örömre, ugyanis Skandinávia egyik, szerencsére meglehetősen gyakori vendége, a Taake lépett fel Budapesten az A38-on. Késésben voltam, és egy picit meg is ijedtem, ugyanis a villamosmegállóban jól láthatóan többen is a koncertre igyekezve vártak a járatra.

Akár klubkoncerten, akár egy fesztivál esetén több, egymással ellentétes erő dolgozik a látogatóban: jó lenne szimplán ücsörögve a keverőpult mellől hallgatni a fellépést, ugyanakkor jó lenne az első sorban állva testközelből érezni az előadás energiáját. Jó lenne meginni egy-két sört a koncertek alatt – csak akkor nehéz kocsival hazajutni. Jó lenne meginni akár kettőnél több sört is egy ilyen esemény során – akkor viszont az első sorból történő fotózás forog veszélyben, brunzolás okán. Úgyhogy általában a szárazedzés a megoldás: beállok az első sorba, élvezem a zenét, nyomom az exponálógombot, aztán megiszom egy sört otthon – ha sikerül még ébren maradnom.

Erre az estére négy zenekar szerepelt a repertoáron: a Slegest, a One Tail One Head, a Bölzer és a Taake. Az utóbbit viszonylag jól ismerem és nagyon szeretem, a Bölzer-be belehallgattam, és

 sok nagyon jó kritikát találtam róluk – zárójelben tenném hozzá, hogy meglehetősen jogosan. Az első két zenekar teljesen ismeretlen volt számomra, de úgy gondoltam, ez a fellépés remek alkalmat nyújt a megismerkedésre. Az elvileg hétre meghirdetett koncertek fél nyolckor el is kezdődtek, ami vagy rövid fellépést, vagy késői befejezést jelent. Az első gyanúm – mely szerint még a csilláron is fürtökben fognak lógni az emberek – nem jött be, a Slegest a legjobb esetben is ötven-nyolcvan ember előtt kezdett.

 

A Slegest – legalábbis a “használati utasítás” szerint – blackened doom metalt játszott. Szerintem nem volt az a zene azért annyira doom, de black metal-nak se nagyon nevezném. Igazából – véleményem szerint – a punk, a korai Carpathian Forest-stílusú old school black metal és a grunge egyfajta keverékét játszották. El lehet engem ítélni a negatív kritikáért, de szerintem a Slegest ezen műfajoknak a hátrányait remekül ötvözte az előnyök bárminemű megcsillantása nélkül. A Sogn og Fjordane-ből, egészen pontosan Leikanger-ből származó zenészek nem pályakezdők: maga a zenekar 2010-ben alakult, és az első EP-jük 2012-ben jelent meg, a harmadik stúdióalbumukat pedig Introvert címmel az idei évben adták ki. A gitáros Stig Ese Eliassen neve csenghet ismerősen, és szerintem már Magyarországon is találkozhattunk vele, ő ugyanis 2004-től 2009-ig a Windir romjain megszületett Vreid gitárosa volt. Hihetetlenül lelkesen játszottak, jól láthatóan teljes erőből, nagy elszántsággal, mindent bedobva próbálták buzdítani a közönséget – akik hellyel-közzel lelkesedtek is –, de szerény véleményem szerint maga a zene azért némi kívánnivalót hagyott maga után. A Slegest másik problémája igazából a hangzás volt: nem nagyon lehetett szétfésülni, hogy pontosan mit is játszanak a gitárok, pedig a dob és a basszusgitár egyáltalán nem nyomta el a gitárokat, sőt az ének esetén sem volt az az érzésem, hogy rátelepedne a hangzásra – a gitárok egyszerűen csak gyengén szóltak, és egy zúgás, egy akusztikus massza hallatszott a gitárok hangja helyett.

A Slegest egy nagyjából félórányi testgyakorlás után levonult, és átadta a helyét a One Tail One Head-nek, akik a változatosság kedvéért szintén old school black metal játszottak. A két zenekar között a különbség annyi volt, hogy az egyik trondheimi, míg a másik bergeni, és a második fellépő – azaz a trondheimi zenekar – némi művérrel leöntve vonult fel a színpadra. A One Tail One Head pár évvel a Slegest előtt alakult (2006-ban), és kiadványok tekintetében részint előttük, részint pedig mögöttük járnak. Eddig javarészt EP-k, single-ök, valamint demók sora övezi pályafutásukat, és első stúdióalbumukat, a Worlds Open, Worlds Collide-ot idén jelentették meg. Igazából a One Tail One Head fellépése során jöttem rá, hogy ez a nagyon old school, nagyon true stílus nekem nem mindig jön be. Természetesen értem, hogy mi a zenei innováció, illetve értem, hogy ez a zene mennyiben tér el az elődök zenéjétől, de számos esetben én a punk butaságát és fantáziátlanságát érzem benne, ráadásul a dallamokat és a szólókat szerintem nem véletlenül találták ki. Attól teljesen függetlenül, hogy maga a műfaj számomra nem teljes mértékben központi, a One Tail One Head – a stílus által nyújtott kereteken belül – megtette a maximumot, mindent, amit csak lehetett, és szintén nagyon lelkesen, nagy erőbedobással nyomta végig a zenekarra kiszabott nagyjából negyven percet (In the Golden Light, Arrival, yet Again, Worlds Open, Worlds Collide, Passage, One Tail, One Head, Sordid Sanctitude, Rise in Red, The Splendour of the Trident Tyger, Firebirds).

Miután a One Tail One Head-et fénysebességgel leszereltek, némi előkészülődés után színpadra lépett a Bölzer. Az ő esetükben még éppen jogos (lenne) a többes szám használata, ugyanis az egész zenekar két fős. Én eddig meg voltam győződve arról, hogy csak kísérleti, alapjáraton hallgathatatlan projektzenekarokat lehet három főnél kevesebb emberből összehozni – a legutolsó emlékem egy ehhez hasonló próbálkozásról az Eagle Twins fellépése volt az A38-on a Sunn O))) előtt. Felkészülés közben belehallgattam a Bölzer zenéjébe, és nagy érdeklődéssel vártam, hogy a svájciak mit is fognak összehozni. A meglehetősen vegyes eredetű – nigériai, brit és svájci felmenőkkel rendelkező – gitáros és a dobos minden különösebb cirkusz nélkül, gyakorlatilag lekapcsolt fényeknél kezdte a fellépést, hogy aztán egy nagyon sikeres előadássá fejlődjön a koncertjük. Szerintem ők a harmadik svájci zenekar, akiket pályafutásom során élő fellépésen láttam.

Az első a Samael volt, amely véleményem szerint a maga kategóriájában nagyon jó, csak igazából én a kategóriára nem vagyok fogékony. A második a Triptykon, amivel engem személy szerint ki lehet kergetni a világból, úgyhogy pár évvel ezelőtt Péter barátommal abban maradtunk, hogy a legjobb az, ha mindenki azt csinálja, amihez ért: a svájciak maradjanak a karóráknál, a Milka csokinál és a bankrendszernél, metalt meg játsszanak azok, akik ehhez értenek.

Ezt a szarkasztikus és hihetetlenül előítéletes képet gyökeresen megváltoztatta Bölzer. A zenéjük valami egészen földönkívüli erővel bírt; az erdők leheletét, az ébredő Föld moraját, valami emberen túli erőt sugárzott magából. A fellépés stílusát és a zene hangulatát nagyjából a Wiegedood, a Wolves in the Throne Room és néhai Negura Bunget környékére tudnám elhelyezni. A hatalmas, nagy szakállú – hosszú hajú, széttetovált gitáros, Okoi Thierry Jones valami olyan hihetetlen erőt és energiát sugárzott, amit szerintem csak az élő fellépés tud átadni, erre a műanyagba öntött hanghordozó teljes mértékben alkalmatlan. Ez az ember maga volt a pusztító őserő, és a speciális hangolású tízhúros gitár csak egy eszköz volt a kezében, amelyiknek a segítségével a feltörő energiákat többé-kevésbé kontrolláltan tudta szabadjára engedni. Mivel a Taake-t ismertem és tudtam már, hogy nagyjából mit várhatók tőlük, így azt kell hogy mondjam, hogy számomra a Bölzer volt a nap felfedezettje. Mindenképpen javaslom őket hallgatni, és az első adandó alkalommal, amint látótávolságba kerülnek, újra el fogok menni, hogy megnézzem a fellépésüket. A Bölzer nagyjából háromnegyed órát kapott; az utolsó hangok után felgyulladtak a fények, és az izzadságtócsában álló félmeztelen gitáros elkezdett villámgyorsan leszerelni, hogy utat engedjen a Taake-nek (Steppes, Zeus – Seducer of Hearts, The Archer, Hero, Phosphor, C. M. E., Entranced by the Wolfshook, Chlorophyllia).

A sors iróniája, hogy az első sorban egy norvég srác állt mellettem, aki igazából nem a fellépésre jött, hanem egyetemre jár Budapesten, és életében eddig ötször próbált a Taake koncertjére eljutni hazájában – ez otthon nem sikerült, úgyhogy Budapesten lehettem a szemtanúja a nagy találkozásnak. Ő volt talán az egyetlen, aki hibátlanul ismerte a szövegeket – és még akcentusa sem volt.

A Taake-t 2016 áprilisában volt szerencsém látni Manchesterben a Ruby Launge-ban; ekkor Hoest még pár szál hosszú hajjal a fején lépett föl, és tulajdonképpen az az ötven ember, aki vette a fáradságot, hogy meghallgassa a norvégok fellépését, eszméletlenül jól érezte magát, mert nagy bulit nyomtak – úgyhogy kíváncsi voltam, mit tudnak Hoest és cimborái nyújtani, ha jó a keverés. Két szóban: nagyon jó volt. Igazából semmi világmegváltó dolgot nem vártam, lehetett előre sejteni, hogy melyek lesznek azok a jól bejáratott dolgok, amiket Hoest mester és a vele együtt turnézó legénység elő fog adni, így azért azt is lehetett tudni, hogy mire számítsak, és tulajdonképpen ezek a számításaim tökéletesen beigazolódtak: egy nagyon jó, erős, karizmatikus fellépést kaptunk. Hoest közt továbbra is mindent megiszik, ami az orra elé kerül: csak ezen a fellépésen a pezsgő, a sör és – micsoda blaszfémia – a víz volt az, amelyik rotációban fogyott, továbbá a bőrkabátjában lévő bádogdobozból elővett apró kis pirulák garmadája, amiket – gondolom – influenza és nátha ellen vett magához olyan három percenként a mester. Ez a vasággyal együtt negyvenkilós ember majdnem szétrobbant a benne lévő energiától és feszültségtől, jól láthatóan folyamatos mozgáskényszere volt a színpadon, miközben fel-alá járkált és a dalszövegeket énekelte.

Számomra mindig is nagy kérdés volt, hogy miért csak énekel Ørjan, és miért nem zenél is: mint tudjuk, a Taake összes szerzeményének összes hangszerét ő játssza fel, ennyi erővel nyugodtan átvehetné a másodgitáros posztját. Apropó gitáros: régi vágyam teljesült: vagy rosszul keverték le a fellépést, vagy túl közel voltam a színpad jobbján álló Gjermund monitorjához, ugyanis az ő hangzása picit elnyomta a maradék hangszereket, de azt kell hogy mondjam, ez hihetetlenül jó volt így – a két évvel ezelőtti fellépéssel ellentétben most ugyanis kristálytisztán kiderült, hogy a daloknak úgynevezett dallama és dallamvezetése is van, és nem csak egy zúgó-sistergő massza az, amire Hoest ráüvölt. A két első zenekarral ellentétben a Taake az old school black metal előnyeit villantotta meg, és ha azt kellene érteni old school black metal alatt, amit a Taake játszik, akkor sokkal közelebbnek érezném magamhoz a műfajt. Természetesen játszottak a fiúk az új albumról is (Kong Vinter), és az egyórás performansz során – minő meglepetés – elhangzottak a jól ismert, és gyakorlatilag kötelező slágerek (Jernhaand, Inntrenger, Orm, Havet i huset, Nordbundet, Du ville ville Vestland, Fra Vadested til Vaandesmed, Hordalands Doedskvad 1, Umenneske, Nattestid Ser Porten Vid, Part I, Myr, Over Bjoergvin, Graater Himmerik, Part IV). Tettem egy bátortalan kísérletet arra, hogy Gjermund-tól beszerezzek egy pengetőt, de igazából még csak neki sem tudtam lendülni a dolognak, már el is tűnt az egész zenekar. Ezek a figurák annyira true-k voltak, hogy az utolsó hang elhangzása után csapot-papot hátrahagyva levonultak a színpadról – hogy aztán soha többet elő se kerüljenek. Fellépés közben Hoest azért pacsizott egy pár emberrel, akik éppen az orra elé kerültek; az utolsó szám után meghajolt, távozott, majd felkapcsolták a fényeket, és mindenki elkezdhetett hazafelé cihelődni.

Mit mondhatnék összefoglalásul? Először is hallottunk egy ereje teljében lévő Taake-t, akik nagyon jól szóltak, és szerencsére játszották azokat a dalokat, ami miatt átlagos ember Taake-koncertre megy, tehát ez tíz pontból tíz. Előttük volt a Bölzer, akik számomra ha nem is az év, de mindenképpen a hónap felfedezettje kategóriába tartoznak: ők tíz pontból tíznél jóval többet kaptak. És igazából ott van a két kakukktojás, a Slegest meg a One Tail One Head, akik szerintem a punk és az old school black metal egy olyan keveréket játszottak, ami számomra nem a legvonzóbb, de mindenképpen pozitívumként a számlájukra írandó, hogy ezt lelkesen, lendületesen, mindent beleadva tették. A konklúzió: tessék Bölzer-re menni.

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/