Indulj Keresztes Vitéz! – Magor, Kalapács, Moby Dick koncertbeszámoló

MOBY DICK 3

Fellépők: Magor, Kalapács, Moby Dick

Helyszín: Barba Negra Music Club

Időpont: 2017. november 4.

Fotók: Tancsik Mátyás (TM Concert Photography)

PLAKÁT

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kevés olyan zenekart tudhatunk magunkénak, akik kiállták az évtizedek próbáját, és a szövegeik ugyanolyan aktuálisak, mint húsz, vagy akár harminc évvel ezelőtt, mert ez, ebben a formában nem igaz. Szerencsére a magyar heavy metal/ rock vonal számos „nagyöreg” képviselője a mai napig köszöni, remek formában van, koncerteznek, és szerencsére úgy tűnik, fel sem merül bennük, hogy búcsúzni készülnének a színpadtól, ezt pedig minden koncerten rendre megerősítik a közönség lelkében. Akik november 4.-én a Barba Negrába látogattak, három zenekar műsoráról ezt biztosan megállapíthatták: a Magorral, Kalapáccsal, és Moby Dickkel bulizhattunk együtt.

A kőkemény jászberényi gépezet, a Magor lépett elsőként a színpadra, és nyitotta az estét. Minden találkozásunk alkalmával (amiből az utóbbi időben szép számmal akadt) arra jutok, hogy nem egy könnyen behatárolható zenei stílust képviselnek, azonban, ha őket hallgatjuk, vagy látjuk, erre a találgatásra nincs is szükség, vagy éppen időnk sincs rá, hiszen magukkal ragadnak az első számtól az utolsóig, és ha a zúzáson túl odafigyelünk a szövegvilágra, könnyen rájöhetünk, hogy komoly mondanivalót hordoznak magukban a nóták.

A korai kezdés ellenére azért szép számban képviseltették magukat azok a rajongók, akik az ő bulijukra is kíváncsiak voltak, és jóformán végig ugrálták a feszesre szabott, egy órás műsort.

Most sem okoztak csalódást a fiúk, élvezetes volt a találkozás, kiadtak magukból apait-anyait, de az ő esetükben ez nem is nagyon lehet másképp. Tömjénezhetném tovább mind a bulit, mind pedig magát a zenekart, de aki ismeri őket, az tudja, mire képesek a srácok a színpadon, aki pedig elkerülte eddig őket, annak több, mint ajánlott összeismerkedni velük, és ellátogatni egy bulijukra, nem valószínű, hogy csalódna az, aki vevő a metalcore-ba hajló, keményebb muzsikára. (Egyébként mind két opció szinte kézenfekvő jelenleg, az egyik novemberi Hammer melléklet az új lemezük, a lemezbemutató koncert pedig december 8-án esedékes a KVLT-ban.)

Bár a Magor aratott az estén, mégsem ők voltak az est fő attrakciója, hanem az utánuk következő két buli. Kalapácsék esetében bíztam benne, hogy nem egy szokványos settet hoznak az estére, hiszen idén duplán van okuk az ünneplésre: tizenöt éves az Ösztön lemez, és kereken harminc a klasszikus Pokolgép anyag, a Pokoli Színjáték. Szinte borítékolható volt, hogy ennek a két anyagnak a nótáiból fognak ezen az estén is csemegézni, ahogy azt idén már láthatták azok, akik akár a nyári fesztiválokon elcsípték őket, bár ezen az estén bármilyen meglepetés is a pakliban lehetett volna.

A csúszásmentes kezdés után már fel is csendült a megszokott kezdőnóta, a Terápia. A hangzásban kisebb-nagyobb hibák azért befigyeltek, főleg Kalapács mikrofonja környékén, ámde hamar, és profin orvosolták ezt a hibát, onnantól kezdve pedig zökkenőmentes volt a buli a technika terén. A legelső számok nem voltak különösebben nagy meglepetések, viszont ezek után jöttek az igazi csemegék, hiszen a két részre osztott műsor első felében valóban az Ösztön lemez tételei domináltak (Ez nem az a harc, Vádirat, Angyal, Itt leszek, Vége a Dalnak). Mindenképpen jó dolog, ha egy zenekar veszi a bátorságot, és hozzányúl egy-egy évfordulós lemezhez, főleg, ha a közönség részéről is pozitív a visszajelzés, márpedig az Ösztön mit sem vesztett ütőképességéből az elmúlt másfél évtizedben, csakúgy, mint a műsor második részét képző Pokoli Színjáték, amit meglepődnék, ha bármelyik rockernek be kellene alaposabban mutatni. Akik csak legyintettek a zenekar ígéretére, mely szerint az egész lemez műsorra kerül, most kellemeset csalódhattak, gyakorlatilag három nóta kivételével (Tökfej, 666, Az a szép…) valóban életre kelt az album. Kalapácséktól egyébként sem idegen a nosztalgiázás, tavaly a Totális Metál lemez anyaga szintén életre kelt a bulikon, mint harminc éves szülinapos.

A buli egyszóval ütött, minden tekintetben, jött is rendesen a libabőr, főleg a második etapban, ami nálam el is vitte az egész estét. A műsort átütő siker koronázta a közönség részéről, így vétek lenne, ha a jövőben nem vennének elő egy-egy mellőzött nótát a sokat játszottak helyett, hiszen a nem túl szerény mennyiségű Kalapács-diszkográfia is rejt még alul értékelt, ámde korántsem gyenge nótákat. Hogy a jövőre nézve mik a terveik a koncerteket illetően, arról őszintén szólva fogalmam nincs, de személy szerint támogatnám ezt az irányt.

Ezek után nem is jutott túl sok időnk szusszani egyet, hiszen szinte óramű pontossággal kezdődött a Moby Dick thrash szeánsza, melyet talán a legjobban vártam az estén, tekintve, hogy az ős-thrashereket a közelmúltban csak a Rockmaraton alatt csíptem el, sajnálatos módon azt sem teljes egészében, így alaposan ki voltam éhezve egy nagyszabású klubkoncertre, és ha úgy tetszik, jóllakottan távoztam.

Még mindig elképesztő az a színpadi teljesítmény, amit nyújtanak, nem is kellett hozzá több tucat látványelem ilyen zene mellett. Nem akartam előzetes jóslatokba bocsátkozni a műsor terén, de kísértett az érzés, hogy dominálni fog az első négy lemez anyaga. Tulajdonképpen bevált a jóslatom, mindezt megtámogatva az Indul a boksz lemez pár tételével, és azokkal a szerzeményekkel, melyek nélkül Moby Dick buli el sem képzelhető (Gazember, Keresztes Vitéz, Prométheusz). Ha valamilyen módon definiálni kellene az estét, akkor egyfajta „best of” show jutna először eszembe, kizárólag pozitív kicsengéssel, hiszen nehéz lenne bármibe belekötni, olyan jó volt. Érdekes, és egyben hátborzongató, mennyire aktuálisak a mai napig a szövegek, és a koncert után biztos vagyok abban, hogy ez a mai napig aktuális mondanivaló jelentősen hozzájárul a töretlen sikerhez, túl azon, hogy az első hangtól az utolsóig rendben vannak. Szinte észrevétlenül telt el a kilencven perc, és már az utolsó nótákon kaptuk magunkat, pedig szinte úgy éreztük, most kezdünk belejönni.

Minden jónak vége szakad egyszer, így ettől az estétől is búcsúznunk kellett, azonban egy izgalmas, lehengerlő eseményen vagyunk túl. Soha rosszabb bulit!

Ezúton is köszönöm Gőbl Gábornak, és a Moby Dick zenekarnak a segítséget!

Írta: Tancsik Mátyás

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/