Tavasszal gondoltam egy nagyot és úgy döntöttem, hogy meg szeretném látogatni az idei Hellsinki Metal Festival-t. És milyen jó döntés volt! Tanulmányaim révén már biztos volt, hogy a nyár folyamán Tampere városába fogok költözni, ezáltal jóval közelebb kerülök az ikonikus finn metal színtér minden eseményéhez. Ennek kapcsán jött az ötlet, hogy miért ne lehetne megpróbálni akkreditációt kérni a fesztiválra fényképészként. Egy hosszabb várakozást követően meg is kaptam a visszajelzést, hogy mehetek, ami mondanom sem kell, mennyire boldoggá tett. A repülőjegyem addigra már megvolt Tamperébe, így csak vonatjegyet és szállást kellett foglalnom Helsinkibe.
Na de röviden a Hellsinki Metal Festival-ról: a többi rendezvényhez képest ez egy fiatal események számít, hiszen az idei volt csupán a 4. alkalom, amikor megrendezték. A Tuska Open Air-rel ellentétben, ami szintén Helsinkiben van, itt inkább a még súlyosabb, és durvább bandák lépnek fel, ezáltal egy nagyobb / átfogóbb réteget tudnak elérni, mind korosztályban, mind ízlésben. Az idei lineup is bőven tartogatott illusztris, nagy neveket, így alig vártam, hogy beléphessek a fesztivál kapuján.
Az első, pénteki napom eleje főként az utazással és a szállás elfoglalásával telt, azonban előtte volt lehetőségem egy keveset a városban sétálgatni és nézelődni. Ez volt az első alkalom, hogy Finnországban járok, azonban rögtön levett a lábamról és megerősítette bennem a jó érzéseket, hogy megérte ezt az országot választani a fél éves kiköltözésemhez. A város gyönyörű, rendezett és elképesztően tiszta. Sok a látnivaló és még több a zöld terület, ami az otthoni szárazság után igencsak felemelő volt. A tömegközlekedés rendkívül egyszerű és könnyen értelmezhető. A szállásom a helyszín közelében helyezkedett el, azonban a kamerával a hátamon jóval kényelmesebb volt csak felszállni a villamosra, ami a kaputól nem messze tett le.
A délelőtt folyamán volt lehetőség előzetes átvételi ponton felvenni a karszalagot, valamint a fotós pass-t, így amikor megérkeztem, már csak a biztonsági ellenőrzésen kellett átmennem. Maga a fesztivál Helsinki egyik híres jégcsarnokában, a Nordis-ban kapott helyet, ezzel kicsit elrugaszkodva a megszokott, poros, napos fesztivál helyszínektől. Mire odaértem, már javában zajlottak a koncertek és az emberek nagy többsége is már a helyszínen volt. Rögtön szemet szúrt pár, eddig számomra szokatlan lépés. Több helyen is volt lehetőség ingyenes vízfelvételi / utántöltési pontot találni, pedig nem is volt 40 fok a fesztiválon, mint otthon. Ezt a gesztust egy pár nappal későbbi, másik finn városban tett koncert látogatásomon is tapasztaltam, hogy 2 helyen is volt kitéve poharakkal ellátott pont, ingyen vízzel. (Ez a tendecia nálunk még idegen, de külföldön a skandináv országokra jellemző. – A szerk.) A másik nagyon szembetűnő dolog az volt, hogy mennyire kerekesszék barát a hely. Mindegyik színpadnál volt rámpás emelvény, tehát mindenki tudta nézni az egyes koncerteken, valamint a néhány lépcsős helyen pedig emelőkosár is volt, így könnyedén lejuthattak. Illetve ami szintén egy szembetűnő dolog, hogy a 2 kinti színpad előtti területeken tilos volt a dohányzás. És a biztonsági őrök ezt nagyon komolyan is vették, mindenkire rászóltak, akik a tömegben, a színpad előtt gyújtottak rá.
Egy kevés nézelődés a rengeteg árus között és fesztivál póló vásárlás után egyből tartottam is a 3 színpad közül az egyikhez, hiszen kezdett az általam az egész eseményen legjobban várt zenekar, a Brymir. A színpadok közül 1 a jégcsarnok belsejében helyezkedett el, a másik 2 pedig kint, a külső részen. A Brymir a belső színpadon játszott, egy háromnegyed órás szetett. A finn zenekart még 2022-ben láttam előzenekarként, a Skälmöld-Finntroll turné keretein belül, és ott kedveltem meg őket, azonban azóta nem jártak Budapesten, így itt nyílt a remek lehetőség, hogy az azóta az egyik kedvenc finn zenekarommá vált társaságot láthassam. A fotó pitbe való bejutás rém egyszerű volt, az összes biztonsági őr készségesen segített, az egész fesztivál alatt, ha kérdésem volt. Hatalmas plusz pont, hogy mindegyikőjük beszélt angolul, ha nem is tökéletesen, de megértettük egymást. Ugyanez mondható el az árusokról, beléptető emberekről és mindenkiről, akivel az eddigi finn tartózkodásom alatt találkoztam. Az összes koncert kezdése nagyon pontos volt, néha egy-két perc csúszás volt, azonban nem volt zavaró mértékű. Így volt ez a Brymir esetében is, akik tűpontosan kezdtek. Előtte a biztonsági őröktől kaptunk felvilágosítást, hogy a koncert alatt tüzes elemek várhatóak, így legyünk óvatosak.
A Viktor Gullichsen által vezetett csapat hozta a formáját és mindent, amit remélni mertem, hogy hallani fogok a koncertjük során. A hangzás tökéletes volt, remek számokat játszottak és látszódott rajtuk, hogy nagyon élvezik azt, amit csinálnak. Az idén nyáron 20 éves zenekar 2 tagjával, Viktorral, és Jarkko Niemi-vel (basszusgitár) az este folyamán volt lehetőségem egy rövid interjúra is, ami szintén csak megkoronázta az élményt. Ezek után rögtön a külső színpadok felé vettem az irányt, ahol váltásban zajlottak a bulik, egymás mellett, így elég sokat volt lehetőségem megnézni, hiszen nem kellett hatalmas távolságokat megtenni, mire egyik helyről elértél a másikra. Mire kisétáltam, az 1-es színpadon már javában játszott az Ikinä, egy finn csapat. A csupa női énekesekkel tarkított banda egy kórussal kiegészülve szerepelt, ezáltal egy nagyon érdekes hangzásvilágot hoztak létre. Korábban nem hallottam még róluk, viszont mindenképp egy olyan formáció, akit érdemes otthonról is lecsekkolni.
Amikor befejezték, rögtön kezdett a Bloodbath, akiket már a pitből tudtam nézni és fotózni. A svéd death metalosok hozták a kötelezőt, remekül szóltak, daráltak, a közönséget kellőképpen meg tudták mozgatni. Színpadi elemből szinte semmi extra nem volt, csak egy hatalmas molinó mögöttük, a Bloodbath véres lógójával. Bőven elég. Jó volt őket is élőben végre látni. Ezek a koncertek után tartottam egy vacsora és pihenő szünetet, ugyanis a fotósok számára volt a csarnok emeletén egy rész kialakítva töltőkkel, nassolnivalókkal, innivalóval, kávéval, ahova bármikor el lehetett vonulni leülni, pihenni kicsit. Itt volt szerencsém több fotóssal is beszélgetni, rengeteg érdekes és izgalmas történetet hallottam a többiektől. A rövidke pihenőm után elkészült az interjú a Brymir-rel, majd vettem is fel újra a kamerát, és mentem kifelé, ugyanis kezdett az amerikai Black Label Society.
A szettjük során látványos fényekből nem volt hiány, így igazán élvezetes volt nézni és fotózni őket. Itt már igazán megtelt a nézőtér, hiszen ők voltak a fesztivál egyik húzóneve. A Zakk Wylde vezette banda végig energikus volt, számaik változatosak voltak, valamint pogóból sem volt hiány. Nagyon élveztem a koncertjüket, még úgy is, hogy alapvetően nem hallgatom őket. A pénteki főfellépő Accept koncertje előtt még benéztem a belső színpadra, hiszen kezdett a Mawiza, egy chilei zenekar. Ők voltak az egyik olyan együttes, akik rendkívül felkeltették az érdeklődésémet még a fesztivál kezdete előtt. Nagyon érdekesnek találtam a megjelenésüket, valamint a hangzásukat is, így nagyon vártam, hogy láthassam őket. A Brymir koncertje előtt találkoztam velük a színpad sarkánál és váltottam velük pár szót, nagyon jó arcok, kedves embereknek tűntek abból a néhány mondatból. Egy rituálé-szerűséggel kezdtek, az első szám alatt csak népi hangszerek voltak a színpadon, nagyon izgalmas volt. Aztán később beindultak a gitárokkal, dobokkal is, de továbbra is megmaradt ez az érdekes hangzásvilág. Az ő hangosításuk nekem már egy csöppet túl hangos volt, de még így is lehetett élvezni. Egy kicsivel később még visszatértem a Mawiza koncertjére, ami nagyon jó döntés volt, remek volt a hangulat a színpadnál.
Ezek után pedig már csak a legendás Accept következett. Különösebb rajongójuk nem vagyok, azonban ők pontosan az a zenekar, akit vártam, hogy láthassak élőben, hiszen nagyon nagy névnek számítanak. A koncertet a híres Metal Heart című számmal indították, így aki amúgy nem ismeri őket, az is biztosan már az első számnál felfigyelt rájuk. Az idén 50 éves banda tagjai csak úgy pörögtek végig a színpadon az egész műsor alatt, végig hatalmas energiákat mozgósítottak. Mark Tornillo énekes a korát meghazudtolva nyomta végig a koncertet, talán már nem a régi energiákkal, de összességében nem volt észrevehető rajta a kora. Látványban elképesztőek voltak, díszletek, fények, tüzek, minden ami kell. Szerintem méltán mondhatom, hogy megfelelő zárásai voltak a napnak a kinti színpadokon. A benti színpadon ugyanis ezzel egy időben kezdett a Carpenter Brut, azonban a költözés adta kimerültség miatt arra csak egy nagyon rövid ideig néztem be.
Nagyon jó élményekkel léptem ki a kapun az első nap után.
A második napon, már a kapunyitásra odamentem, hogy meg tudjam nézni a legelső fellépő zenekart, az Assemble the Chariots-ot. És milyen jó döntés volt! A finn együttes olyan erővel szántotta fel a színpadot délután fél 2-kor, hogy majd leesett az állam. Rögtön egy számomra nagyon kedves gesztussal indítottak, ugyanis angolul kommunikálták végig a koncertet, hogy a finnül nem beszélő rajongók is értsék őket. Nagyon jó hangulat volt végig, egy percre nem hagyták, hogy a közönség unatkozzon. Később a signing-session keretein belül találkoztam is velük, hihetetlenül kedvesek voltak! A nap további részét, a Paradise Lost kezdéséig leginkább azzal töltöttem, hogy bejártam a fesztivál minden területét, hogy minél érdekesebb emberekkel találkozzak, valamint, hogy a képeken vissza tudjam adni a hangulatot, ami végig jelen volt. Rengeteget tudtam beszélgetni a többi fotóssal is ezen a napon is, így egyáltalán nem éreztem egyedül magam, nagyon befogadó volt mindenki.
Közben azért ellátogattam a finnek uralta délutáni részre is, amikor is csak finn bandák léptek fel. Így jártam a Sepulchral Curse, a Numento, a Kalmah, valamint a Horna koncertjein is. A hangosítás mindenhol szuper volt, mindegyik színpadnál. Külön öröm volt látni, hogy milyen otthonosan mozognak ezek a zenekarok a saját, finn környezetükben, és hogy a hazaiak mennyire megbecsülik őket. Teljesen más élmény volt Finnországban metal koncerten lenni, mint amit otthon eddig tapasztaltam. Ezek után érkezett az általam is várt Paradise Lost, akiket most hallottam először élőben. Az előző napon is fellépő Nick Holmes (aki a Bloodbath jelenlegi énekese is) ezen a napon is hozta tökéletes formáját, nem tűnt úgy, mint aki elfáradt volna az előző napi hörgésben / szereplésben. A nap folyamán később következett egy különlegesebbnek ígérkező szett, ugyanis a svájci Triptykon zenekar egy speciális Celtic Frost szettel készült a fesztiválra. Amennyire izgalmasnak ígérkezett, számomra annyira nem jött át Tom G. Warrior-ék zenéje. Ez nem az én világom, ez van.
Viszont utánuk rögtön kezdett a szintén svájci Eluveitie, akiket annak ellenére, hogy már sokszor láttam élőben, nagyon vártam, hiszen mindig van valami új a koncertjeiken. És hozták is a hangulatot, nagyon energikusak voltak, remek számokat játszottak, én meg csak nagyon boldog voltam, hogy ott lehettem, a kamerámmal a kezemben. A pogó itt is 100%-on ment, a közönség is élvezte a koncertet. Összességében a fesztiválon is rengetegen voltak, de erre a koncertre különösen sokan gyűltek össze. Játszottak bőven a régebbi számok közül is, de az újabban megjelentek is előkerültek, ezzel rendkívül változatos volt a műsoridő.
Az Eluveitie ideje alatt pedig a benti színpadon elkezdődött egy szintén speciális párosítású koncert, ugyanis az izlandi Misþyrming zenekar játszott ős-Behemoth dalokat, egészen pontosan a debütlemezt, a Sventevith-et végig, maga Nergal vezénylésével a mikrofonnál. Micsoda kombó! Itt sajnos nem töltöttem el sok időt, viszont a hangzásvilág teljesen hozta a Behemoth bulikon tapasztalt minőséget, látványilag viszont egy visszafogottabb / pőrébb produkcióval volt dolgunk. Nergal egy karakter, elképesztő milyen kisugárzása van a színpadon. Egyszer már volt szerencsém a Behemoth-ot élőben látni, de ez most egy teljesen másfajta élmény volt így. Majd közben elkezdődött a fesztivál főfellépőjének a bulija is, hiszen következett az Opeth. Bevallom őszintén, élőben nekem most más feeling volt ez, mint a felvételeken. Rajtuk sem láttam a teljesen átható, mélyről jövő érzelmeket, így nekem is nehezebb volt élvezni és beleélni magam. A háttérben futó LED-falas vetítések viszont igazán jók voltak, az sokat hozzáadott az élményhez.
A második, egyben utolsó szombati napomat ilyen emlékekkel zártam. Igazán érdekes volt megtapasztalni, milyen is ez az északi szervezettség és az ottani underground metal színtér. Alig várom, hogy még többet láthassak belőle! Aki csak teheti, látogasson el egyszer erre a fesztiválra, de addig is beszéljenek a képek a cikkemben.
Nagyon hálás vagyok a lehetőségért, hogy eljuthattam ide, sosem felejtem el az itt szerzett élményeket és tapasztalatokat, hatalmas köszönet érte a Hellsinki Metal Festival szervezőinek.
Írta és fényképezte: Csukás Nóra
