Angol és cseh-szlovák progmetal révület színesített meg egy hétköznapi kedd estét a Dürer Kert nagytermében. Utoljára 2023-ban láthattuk itthon az angol progresszív metal Hakent, én személy szerint azon a koncerten nem vettem részt, viszont a 2019 eleji performanszukat nagyon élveztem az A38 Hajón (akkor headlinerként érkeztek az idei turnéhoz hasonlóan, mégpedig a szintén fantasztikus Bent Knee és Vola társaságában). Ezúttal egy másik angol bandát, az Ihlot, valamint a szlovák-cseh IONSt hozták magukkal vendégként.
A prágai bázisú, cseh és szlovák tagokból álló IONS feladata volt megkezdeni az estét. De még hogy megkezdték. Egyből leszakadt az arcom, amint meghallottam őket. Brutálisan szóltak, és bár látszott rajtuk, hogy ők az est legfiatalabb zenekara minden szempontból, ez a játékukon vagy a dalaikon csöppet sem volt észrevehető. A színpadi megjelenésük egyszerűsége, a tagok természetes viselkedése csak még közelebb hozta hozzám a zenekart. Díszlettel nem is készültek egyáltalán, szegényeknek viszont a két másik banda letakart szettjei között-előtt kellett megtalálniuk a helyüket úgy, hogy közben ne botoljanak el a hétezer kábel egyikében se. Tetszett, hogy az énekes, Daniel Handak nem is próbálja palástolni az „esetlenségét” mint frontember, a végén be is mondta, hogy nem az erőssége a beszéd, és valahogy mindez csak hozzátett, hogy jobban tudjak velük azonosulni. Szeretem, hogy az előzenekaroknál általában még nincs meg az a szakadék a közönség és a banda között, mint a legtöbb headliner esetében. A műsor még nincs úgy megkoreografálva, talán még nincs úgy kiforrva, még most építik a közönséget, a karriert, és ennek köszönhetően többnyire sokkal könnyebben elcsíphetők a merchpultnál is (de láttunk már persze headlinerzenekar-tagokat is spancizni a rajongókkal koncert után).
Vissza Danielhez: csupán pár hónapja a zenekar tagja, idén áprilisban jelentették be az érkezését, tehát még igencsak friss hús. Ami a hangját illeti, az viszont nagyon távol áll az amatőrtől, teljesen elbűvölt a technikai tudása, a tiszta éneklése, a szép fejhangjai, majd megérkezett az első scream is, aminél szintén tátva maradt a szám, és később még többet is kaptunk a profi üvöltözésből. Az összes tag nagyon emberi, természetes rezgésű volt, az első szám után Daniel és több tag is olyan arckifejezéssel nézett ránk félénk mosoly kíséretében, mintha azt kérdeznék, hogy „na mizu, hogy tetszett?”. Ettől olyan érzésem támadt, mintha a barátaim zenekari próbáján vennék részt, és épp kikérik a véleményemet – ezt minden negatív konnotációtól mentesen mondom, nagyon aranyosak voltak. A koncertek után valóban lehetett velük beszélgetni a merch mellett, és Daniel ott is ugyanolyan viselkedést tanúsított, mint a színpadon, csak éppen most már egy sörrel a kezében, de így is nagyon aranyos és félénk volt. Otthon aztán le is csekkoltam a stúdiófelvételeiket, és hát igen… így is megadják azt az élményt, amit az élő előadásuk.
Nem sokkal később következett az angol Ihlo. Az első bandához hasonlóan fülsimogatóan jól szóltak, és már az első, veretősebb jellegű számukkal szétszedték a termet. Az IONSnál is láthattunk egy fej nélküli gitárt, de az Ihlo esetében Rob Mair fejetlen gitárjának a plusz különlegességét az adta, hogy balkezes is volt, így tök jó keretet adott a két gitáros ellenkező irányba néző hangszere a színpadnak. Andy Robison frontember amilyen egyszerű megjelenéssel lépett a színpadra, annyira lehengerlő az éneke, és mindeközben még billentyűn is játszott. Borzasztóan karakteres tenor hangja van, amivel a csillagokig is elér magasságban, kihasználva minden rezonátorát. Bónusz pont, hogy magyarul sem volt rest tanulgatni: először is a Budapestet s-sel ejtette, majd elhangzott a szájából a „köszönöm”, később még a „köszi” szó is, a szett vége felé haladva pedig azt is megtudtuk, hogy még a „merre van a mosdó?” kérdést is fel tudja tenni. Lenyűgöző.
A gitárok olyan mélyre voltak hangolva, hogy az egyik hosszabb instrumentális résznél a dobok hangzottak legmagasabbnak, még a lábdob is. A két gitáros, Rob és Phil Monro gyönyörű vokáljaival tette még atmoszferikusabbá és dallamosabbá a djentes-progos élményt. Kiderült, hogy balkezes Rob pont aznap ünnepelte a születésnapját, úgyhogy társai meglepték egy tortával a színpadon, közben pedig stílszerűen a Boldog szülinapot ment tape-ről (magyarul).
A két nagylemezzel és több kislemezzel rendelkező zenekarnak is utánanéztem Spotin, és azt kell mondjam, abszolút érdemes…
Most pedig térjünk hát rá az este igazi sztárvendégére, a Hakenre. A headliner egyetlen színpadi díszlete egy fehér kör volt a háttérben, ami sejtésem szerint egy holdat volt hivatott ábrázolni – hiszen a nemrég megjelent, in a fever dream című EP-jük borítóján is az látható. (Egyébként a zenekar egyik posztjából kiderül, hogy Vaxo Lang művész The Last Moonlight című festményét használták fel albumborítóként.) A turné az új EP promótálásának jegyében telik, így természetes, hogy mind az öt dalt előadták róla. Természetesen több korábbi albumról is kerültek elő dalok, a finálé címet például a 2020-as Virus című albumról ismert Prosthetic nyerte meg, ami a mai napig a Haken egyik leghallgatottabb száma (nyilvánvalóan a Cockroach King után…).
Az első két zenekar szimpla természetességét követően nagyon megrendezettnek tűnt a Haken színpadi jelenléte és előadása, pedig nem a legnagyobb teátrálisságot magáénak tudó zenekar, szóval valószínűleg csak nagyobbnak hatott a kontraszt számomra az IONS koncertjén elhangzott „sorry I’m bad at speaking” után. Ezzel természetesen semmi baj nincs, hiszen ez az, amit végül is elvárunk minden nagyobb bandától. (Nem?) A tagokon egyszerűen látszik a sokéves rutin: a mozgásukon, a játékukon, azon, ahogy a legminimálisabb kommunikációval léteznek egymással a legnagyobb összhangban a színpadon. Ross Jennings énekes egy új tagot is bemutatott, mégpedig Freddie Draper basszusgitárost, aki az eddigi közlemények alapján úgy tűnik, csak élőben fog részt venni a zenekarban, nem pedig állandó tagként. Freddie őszintén élvezni látszott a koncertet, végig vigyorgott és folyamatosan küldte az energiáit a közönség felé. Pete Jones billentyűs is sokszor kifejezte örömét a zenélésben, még akkor is, amikor egy fő témáját megelőzően lemerülhetett a fülmonitor-vevője, mert dal közben cserélte ki az egyik technikusa. De természetesen bizonyára az összes tag élvezte a zenélést a maga módján (reméljük), mindenki nagyon flow-ban volt.
A Hakenben Richard Henshall gitáros volt a felelős a progfanok számára szemet gyönyörködtető fejetlen hangszer képviseletéért, de Ray Hearne dobos átlátszó narancssárga dobtestei is jócskán magukra vonták a figyelmet. Rajta kívül minden tag vokálozott, ami elképesztően varázslatos harmóniákkal színesítette meg a műsort. És itt most hadd jegyezzek meg valami megosztó dolgot. Ross kiváló énekes, a hangját már pár dal meghallgatása után is könnyen felismered. Valamiért mégis az volt a benyomásom, hogy jobban megfogott az, amit a két előzenekar énekesei műveltek. Ennek persze rengeteg oka lehet, már csak az is, hogy az utóbbiak valószínűleg jóval fiatalabbak a Haken valójában bármelyik tagjánál, ami ugyebár éneklésnél nem feltétlenül hátrány. Na de nem baj, Ross így is hibátlan előadást mutatott be, és az ő hangja is okozott nekem egy-két libabőrözős pillanatot. A kedvenc számaim közül mondjuk nem sokat játszottak el, de a valódi progmetal-fanoknak teljes átszellemülést nyújtott a setlist és en bloc a koncert.
A fotókat köszönjük Réti Zsoltnak! Többet is találtok ide kattintva.
Írta: K. Barbi
