Eluveitie – Evocation II-Pantheon (2017)

cover

cover

Előadó: Eluveitie

Album: Evocation II – Pantheon

Származás: Svájc

Megjelenés éve: 2017

Stílus: (New wave of) Folk metal

Honlap: http://eluveitie.ch/news/

Értékelés: 8/10

 

Hát igen, nem most jelent már meg ez az album, hanem még augusztus közepén… Nem szép dolog, hogy ennyi csúszással írok róla, de ahhoz, hogy valaki kellő véleményt tudjon alkotni, arra időt kell szánni (- fenét, én hibám az egész és csak most jutottam el idáig…). Mindenesetre sokat gondolkoztam, hogy mit és hogyan lehetne mondani erről az albumról, hiszen nem rövid lemezről és nem is feltétlenül a legkönnyebben befogadható anyagról van szó, ráadásul már több ellentét és legenda szövődött köré. Végülis, miért titkoljak bármit is, úgy döntöttem, hogy megírok mindent, amit lehet/ amit tudok.

Nem feltétlenül baj, hogy ennyit ülepedett ez az album, hiszen így körbe lehetett tekinteni, meg lehetett hallgatni, el lehetett olvasni mások véleményét. Mindezeken belül az biztos, hogy több esetben tökre fals dolgok tudtak begyűrűzni a hazai (és a külföldi) rock/metal szakma Evocation II-vel kapcsolatos kritikáiba. Így ezzel a recenzióval nem csak a saját hiányomat szeretném pótolni, de a tévhiteket is el szeretném kergetni.

És talán kezdjük is ezzel. Egyes kritikák egyenesen azt hozták föl az album hibájának, hogy „hiányzik belőle a metal”. Hahó, kop-kop! Nem biztos, hogy mindenkinek feltűnt, de ez egy akusztikus album, oké, neked nem tetszenek a visszafogott, unplugged témák, csak a zuzamarák, el lehet fogadni, de belemagyarázni mindenfélét felesleges, értelmetlen és nem is közölsz vele igazságot. Például azt mondani, hogy “azért lett ez az album ilyen, mert elment az Anna – Merlin – Ivo hármas és elvitték a metalt a Cellar Darling-ba” (debütáló albumukról egyébként már írtunk; itt!), egyszerűen sületlenség! Nem tudom, hogy kinek tűnt fel és kinek nem, de a 2009-es Evocation I -nek volt egy bizonyos tagja és az bizony a római I-es. Csak én gyanítom, hogy már akkor benne volt az egészben a folytatás lehetősége? No de ne fejtegessünk, már a 2012-es ultrasikeres Helvetios előtt is rebesgették, hogy készül egy új akusztikus album, sőt, ezen album után Eluveitie-ék egyenesen azt mondták, hogy a legtöbb dal elkészült, a következő album lesz az Evocation II, ha kíváncsiak vagytok, keressetek csak a neten vissza! Ám időközben a Chrigel Glanzmann nevű boszorkánykonyhában annyi téma született, hogy kijött a 2014-es, még metallal jócskán teletöltött Helvetios II, akarom mondani Origins. Anna-ék itt még vidáman tagjai voltak az Eluveitie-nek, meg különben is, akár metalos, akár akusztikus témákról van szó, azok szinte 99,99%-át Glanzmann-mester írja.

Szintén közkeletű tévhitek, hogy „oké-oké akusztikus album, elfogadjuk, de metal nélkül ez az egész csak egy üres valami, ami akármi is, nem működik annyira”, valamint ott van az, hogy „ez az Eluveite elk*rvult, elment könnyebben emészthető, mainstream irányba”. Ezt még csak-csak el lehet fogadni, ám nagyrészt ez a felszínes (valamint csak egy-egy számra korlátozódó) hallgatásból, valamint a szubjektív ízlésből eredeztethető. És tényleg erről van itt szó, főleg annak fényében, hogy az Evocation I – The Arcane Dominion is egy, az Eluveitie-n belüli mellékprojektnek tekinthető. Ja, meg ne menjünk el azon tény mellet, hogy bár itt kimaradt a metal, az akusztikus – durvulatos megközelítés kettőssége mindig is ott volt a bandában, pont ez tudta őket kiemelni, pont ez az, ami miatt anno a folk metal egy teljesen új és friss irányát tudták elindítani, megteremteni. Elég csak az Eluveitie Black albumára, a legtöbbek által Inis Mona albumként ismert Slania-ra gondolni. Na azon például ott volt a gyönyörű és érzéki Anagantios, melyet a Bloodstained Ground berobbanásai, arcbőrt leszakító riffjei követtek. Ez a kettőség miatt Eluveite az Eluveitie.

Akárhogy is, de merész, ám mégis ötletes döntés volt Glanzmann-(ék)tól, hogy az új tagokat nem egy újabb Helvetios III metalos albummal mutatták be, hanem húszra lapot húzva orrunk elé vágtak egy ücsörgősen mélázós, néha táncolós lemezt.

És e fönti rövid bemutató után térjünk is át a konkrét albumra… Elsőként muszáj megemlíteni a borítót. Utoljára a Helvetios elhíresült frontja lett ilyen látványos. Nagyon szimbolikus, nagyon mély, de leginkább nagyon pólórakívánkozó! Lassan mindenki ilyen Elu pólókban fog rohangálni…

Akármennyire is a bandát a testemmel védő rajongónak tűnök a fentiek alapján, ki kell mondanom, hogy nem hibátlan az album. A lemez Pantheon utótagjából, valamint a rajta szereplő dalok nevéből sejthetően a különböző kelta isteneknek állít emléket. Mindegyik nóta egy-egy istenségnek/ről szól, ennél fogva még ha enyhén is, de egy konceptalbumról beszélhetünk, bár ezen nem kell meglepődni az Eluveite esetében. Az albumon emiatt (is) rengeteg visszautalást találhatunk korábbi számokra. Ott van például a Svcellos II, a Tarvos II, melyek mindketten megkapták a „sequel” (folytatás/ következmény) utótagot, így, ha zeneileg nem is, téma ügyileg kapcsolódnak korábbi tesóikhoz. Aztán ott van például az Ogmios vagy az Antvmnos, melyek mind korábbi témákat/ Eluveitie dalokat használnak föl (utóbbit rengetegszer végig hallgattam, ha valaki meg tudja mondani, hogy mindezek mellett honnan lehet baromira ismerős, annak örök hálám! Jöhetnek a kommentek, üzenetek, e-mailek!). Aztán ne feledkezzünk meg a Lvgvs-ról sem, melynek egy észak francia, breton népdal az alapja. Bár én nem ismertem korábban, rengetegen földolgozták már, különböző zenei stílusokban. Ezzel nincs is baj, de talán húzónótaként, valamint klipes dal választásnak ennél fogva talán nem a legmegfelelőbb. Persze az Eluveite zenéjében mindig is ott volt a kelta örökség továbbvitele, a népdalok földolgozása, ám ha mindezen fent említett számokat levonjuk, akkor a 18 tételből 13-at kapunk, utóbbiak egy része 1-2 perces „szösszenet”. Ez utóbbi tény átkötő szerepet kölcsönöz ezen számoknak. Mindezek összessége enyhe egysíkúságot sugall a lemezzel kapcsolatban, ráadásul némileg ötlettelenség képzetét/ tévképzetét kelthetik.

Ugyanakkor a nemrég említett erős visszautalós kapcsolat tudatossága is egyértelműen látszik, például akár az utolsó szám végén bekúszó, halk csengőszerű hangokban, melyek az Evocation I zárótételével teremtenek kapcsolatot, de ugyan ez a tudatosság érzékelhető a Svcellos II eleji fémes ostorhangokban mely már szinte többszörösen visszatérő kezdőeleme az Elu számokban. Ezek csak példák, több hasonló apró elemet, apró geget lehet még találni, csak odafigyelve kell hallgatni.

Ezeken túl lényeges megemlíteni, hogy a slágerhatással rendelkező potenciális nóták mind az anyag első felébe vannak belesűrítve. Persze a kiadóknak is általában így kell leadni a lemezeket, hogy jónak találják azokat, de amúgy is meglepődnék, ha az új albumról az Epona – Lvgvs – Catvrix trión kívül bekerülne hosszabb időre (!) más is a koncertes repertoárba. Egyébként ezek közül az első telitalálat, (hihetetlen, hogy ezen a gall nyelven hogyan pörög az új énekesnő, Fabienne Erni nyelve, főleg a második refrén előtt) utóbbi pedig a kelta háború istenéhez, Caturix-hez kapcsolódva egy párbaj, ütközet kiváló hangulatát festi le előttünk és úgy amúgy is a legharagosabb, legősibb jellegű nóta.

Az album beosztása talán enyhe probléma, nem kifejezetten felületes hallgatóbarát, bár ez nem feltétlenül baj. A lemez második felében olyan nagyszerű tételeket kapunk, mint például a magával ragadó kórusjátékkal ellátott Esvs, a kellemesen elmerengető Belenos, Taranis, Cernvnnos illetve a már említett Ogmios. Valakinek bejöhet a dolog, valakinek nem, de úgy gondolom, hogy az albumot inkább egészben, mint külön számonként érdemes kezelni. Egészben górcső alá véve az együttes leginkább meditatív, leginkább spirituális albumját kapjuk.

Ezt a szellemi emelkedettséget fokozhatják Fabienne szövegmondásai, fülbe suttogásai, amilyeneket például a Tovtatis-ban vagy az azt megelőző Nantosvelta-ban tapasztalhatunk meg. Egyébként az új hanganyagra általánosan igaz, hogy a női ének előtérbe lett helyezve. Oké, túlzok, de Fabienne lassan több dallal „rendelkezik” az Elu-ban, mint amennyit anno Anna fölénekelt. Azért kíváncsi lennék rá, hogy már jó pár évvel ezelőtt, a dalok nagy részének megszületésekor is megvolt, hogy ennyi női ének lesz az albumon, vagy a megfelelési kényszer sodorta ilyen irányba a dolgokat… Akárhogy is, Fabienne nagyon is megállja a helyét! Más orgánummal rendelkezik, mint Anna, ám tökéletesen bele tud simulni a hangja az új Eluveitie számokba, sőt, férfi füllel az olykor rekedt magasai még szexinek is hallatszanak… Na ugorjunk.

Mindezek mellett a női ének túltolása miatt én hiányolom kicsit a maszkulin oldalt. Oké, néha-néha Glanzmann be-be ordít egyet-egyet a háttérbe, meg ott van a 5*-ös Catvrix is, meg nem várom el, hogy egy akusztikus albumot végig hörimörizzünk, de elviseltem volna mondjuk egy-két-, akár férfi kórussal ellátott tételt is. Na de ne legyünk telhetetlenek.

Ha több számot nem is, még hármat feltétlenül említsünk meg bővebben. Ezek közül egyik a Fabienne eszenciát leginkább tükröző Artio. Ez a szám egészen a svájci Alpokig-, de legalább egy  sűrű, őszi erdőbe repít minket, a fő vezérfonal pedig egyértelműen az énekesnő hangja. Olyannyira övé a vezérfonal, hogy szinte egészben acapella műről beszélhetünk, némi háttérzene csak a végében sejlik föl. Csodálatos segéd-varázsló a női ének alatt végig futó hangfoszlányos hangfolyam, melyről szinte lehetetlen eldönteni, hogy esőhangról van-e szó, vagy egy-egy száraz levél sistergéséről, amikor a szél végigfújja őket az avarágyon. Az Artio az Evocation II meditatív jellegének aranykoronája!

És, hogy kicsit szembe is álljunk ezzel, akad némi táncolható dallam is az anyagon. Ilyen például az Aventia, illetva a Nantosvelta. Mind a kettőre fölpattanna az ember és akármit, de danszolna rá. A Nantosvelta nem kicsit beinduló második fele különösen feelinges, én egyenesen azt éreztem, mintha Rose-zal és Jack-kel, valamint az írekkel táncolnék együtt a Titanic gyomrában található huszad-osztályon… Igen, szerintem is lépjünk tovább.

Összességében, ha az ember a nagyítós megoldást választja, akkor találhat hibákat, ám, ha „csak” berakja és élvezi a muzsikát, nagyon könnyen beleszerethet az Evocation II-be. Én szinte fölháborodtam, amikor Anna, Ivo és Merlin „elköszönt”, ám az új Elu számokban semmi változást, illetve minőségi romlást sem érezni, hiszen a zenei alapok írójaként és egyetlen alapító tagként a főni ígyis-úgyis Chrigel Glanzmann maradt és reméljük marad is minél tovább!

Tán ezt minden rajongó tudja, de amúgy október 26.-án a Barba Negrában lép föl az új népekkel együtt kilenc (!) fősre duzzadt Eluveite a The Charm The Fury és az Amaranthe társaságában. Itt végre a zöldfülű Elu tagokat is megismehetjük! Mi ott leszünk, találkozunk az első sorokban?

 

Írta: Vágány Norbert

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/