Dragonforce – Reaching into Infinity (2017)

dragonforcereachingbiggercover

 

dragonforcealbumfeb


Előadó
: Dragonforce

Album: Reaching into Infinity

Származás: Nagy-Britannia

Megjelenés éve: 2017

Stílus: Speed power metal

Honlap: http://www.dragonforce.com/

Értékelés: 7/10

Úgy gondolom, senkinek sem kell bemutatni a brit Dragonforce zenekart, ugyanis a Through the Fire and Flames című, 2006-ban megjelent szuper-turbó metál daluk, annak idején még a csapból is folyt. Olyan helyeken találkozhattunk vele, ahova a zsáner nagyágyúinak is nehéz bekerülni. Gondolok olyanra, mint a televízió, számítógépes játékok, különféle Youtube csatornák és más médiumok. Egy szempillantás alatt váltak a power metal egyik zászlóhordozójává. Persze ezt a hirtelen jött hírnevet is követték a súlyos negatív kritikák, miszerint a zenekarra jellemző, elképesztő gyors és technikás gitárszólókat élőben nem tudják előadni, mi több, olyan teóriák is szárnyra kaptak, miszerint az egész zene digitálisan van felgyorsítva. Egyszóval kialakult egy réteg a hallgatók között, akik „stúdióbandának” skatulyázták be a zenekart. Azóta eltelt bő 11 év, túl vannak a srácok azóta 3 nagylemezen, és több zenekartag cserén, de rajongók közti vita ma sem hagyott alább. Szerencsére ez az ellenségeskedés nem hatott ki a munkájukra, és továbbra is szállítják nekünk a power metal egy olyan irányzatát, aminek ők a koronázatlan királyai. Ezáltal 2017. május 17.-én jelentették meg a hetedik albumukat, Reaching into Infinity címmel.

Bevallom, nem tudtam mit várhatok az albumtól és a zenekartól, ugyanis Marc Hudson énekes 2011-es érkezése óta teljesen kikerült a látószögemből a banda. Persze ez nem azt jelenti, hogy egy új számukat sem hallottam, de kétségtelenül maradtak sötét foltok a munkásságukban. Lehet, hogy számomra pont ezek az apró hiányosságok jelenthetik a motivációt, hogy most kicsit mélyebbre ásva értékeljem a frissen megjelent korongot.
Már az album címével ellátott intro is ezt az érzetet erősítette meg bennem, sejtelmesen lassan kibontakozó dallamával.  Viszont az első teljes értékű dal, az Ashes Of The Dawn, már könyörtelenül felpörgeti a témát. Azonnal észrevehető az a fajta szélsebes tekerés, ami a Dragonforce védjegye, és egybeforrt a zenekar nevével. Igazából már így az első számból kiderül, hogy milyen elemekkel operál a banda. Találunk itt a megszokott lendületes riffekből is bőségesen, de felcsendülnek a power műfajt jellemző epikus billentyűszólamok, és persze a magas és tiszta férfiének. Ebbe az egyvelegbe sikerül még belecsempészni a Dragonforcera jellemző, a számítógépes világot idéző prüttyögést. Na persze mit sem érne ez a kavalkád a rajongóknak, ha nem kapnánk meg a szokásos őrült szólót, ami köré felépül az egész szám.

Kis túlzással mondható, hogy napjaink legtehetségesebb, és kétségkívül a legenergikusabb húrtépőit ebben a formációban találjuk meg. Herman Li és Sam Totman duója elképesztő tempóval és technikával csűri-csavarja a gitárokat, amiket Gee Anzalone véget nem érő duplázásai egészítenek ki a dobok mögött. Ez a séma általánosítva ráhúzható a legtöbb számukra, ami némi kettős érzetet kelt bennem. Igaz, minden tételben megtalálható az egyediségre törekvő jellemvonás, de hát a jól bevált receptem minek változtatni. Ezt mindenki döntse el magában, hogy jó vagy rossz :D.
Külön kiemelném a Judgement Day című dalt, ami már-már happy metalba megy át a legnagyobb örömömre. Igazi csemege a stílust kedvelőinek, és bennem is kellemes nosztalgikus érzést keltett.
A korongon található ám más érdekesség is, példának okért ide sorolnám a Silence című nótát is, ami kimondottan lassú (mármint Dragonforce-mércével), melankolikus hangulatú, aminek hallgatása közben könnyen elmélkedős állapotba kerülhetünk. Talán nem is gond, hogy egy ilyen hangvételű szám is ide került, ugyanis szükségünk lesz a szusszanásra a folytatást megelőzően. Ugyancsak megemlíteném a The Edge of the World nótát, ami TIZENEGY perces szám lévén sok érdekességet hordoz magában. Merthogy itt belefuthatunk olyan megoldásokba is, ami nem feltétlen illeszkedik a power metal zsánerébe. Találunk itt 80-as évekre hajazó „ősrockos” szintit, Children of Bodomot idéző melodeath-es szólót, és nagy meglepetésemre még hörgős éneket is.  Igazán összetett és sokszínű alkotás, amibe mindenki megtalálhatja a saját ízlésének megfelelő részletet.

Összegezve annyit tudok mondani a Reaching into Infinity albumról, hogy igazán üde foltja ez a stílusnak, és sokszínűségének köszönhetően valószínűleg széles körben elnyeri a hallgatók tetszését. Bár az ugrálást és a headbanget előnyben részesítők csak óvatosan fogjanak neki a hallgatáshoz, mert a villámgyors ütemek lekövetése maradandó nyak-, és agysérülést okozhat 😛

Szerző: Dani

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/