Budapestet is elérte a fekete halál – Pestilence koncertbeszámoló

mayhem_3

Fellépők: Archaic (H), Distillator (NL), Rebaelliun (BR), Pestilence (NL)

Helyszín: Dürer Kert

Időpont: 2018. február 18.

Fotók: Bands Through The Lens

Videók: Luliák Zoltán

esemény_3

A hollandiai death metal legenda Pestilence különleges, kizárólag old school szerzeményeket felvonultató Fight The Plague nevű turnéjának első fejezete a budapesti állomással zárult. A brazil extrém death metalt játszó Rebaelliunnel, a holland thrasher Distillatorrel, valamint a hazai támogatást nyújtó Archaickal karöltve egy igazán izgalmas estének néztünk elébe, várakozásainkat pedig egyik zenekar sem múlta alul.

Ahogyan a stílus megkívánta, a Dürer Kert nagytermében a főszerep ezúttal egyértelműen a sebességé volt. Érkezésünkkor az Archaic már a színpadon állt, és míg mi a merch-pultnál álldogáltunk, a hangszórókból már fel is harsantak a Hidden Desire első hangjai. Miután megvettük amit meg akartunk, a színpad felé vettük az irányt.  Az év elején Erdélyi Péter gitáros csatlakozásával ötössé bővülő csapat igazi egységként működött, mindenki nagyon profin végezte a dolgát. A srácok új albumának dalain kívül régiek is elhangzottak, az egyedüli dolog amit hiányoltam, az a közönség aktivitása volt. Nyilvánvaló, hogy a legtöbb embert a Pestilence vonzotta aznap a Dürerbe, a közönség létszáma pedig szinte mindig egyenes arányban nő a főzenekar koncertjének közeledésével, az Archaic mégis megérdemelt volna egy kicsit több figyelmet. Volt azért nézőszám, de jóformán semmiféle érdemi mozgás nem történt a közönség soraiban, pedig a fiúk muzsikája kiválóan alkalmas egy kis tánchoz. Persze értem én, első fellépő, mindenki frissen érkezett, ráadásul senki sincs bemelegedve, miegyéb…

mayhem_8

A színpadon egyébként egy régen összeszokott csapatot láttam, a korábbi tagcserék vihara egyáltalán nem hagyott nyomot a színpadi produkción. Jósa Tamás éneke stúdióminőségű volt, ez a The Saw tiszta énekes részénél éppúgy érezhető volt, mint a grooveos Bulletproof mélyebb énektémáiban. A minőség másrészt a Dürer hangtechnikusainak az érdeme is, akik a gitároknál és a doboknál is kitűnő munkát végeztek – ismét. Első ízben láttam most az Archaicot, de biztosan nem utoljára!

Némi átállás után megérkezett a színpadra az első külföldi fellépő, a thrash metalban utazó Distillator. A trió frontembere, Laurens Houvast a Pestilence technikusa is egy személyben, ő felel ugyanis a basszusgitárokért. A turnélehetőség tehát adott volt a Distillator számára, a srácok pedig enyhén szólva sem jártak rosszul. Ahogyan figyelgettem, a merch-pultnál elég rendesen fogyott a cuccaikból, ellenére annak, hogy a zenekar valamelyik tagjára mindig várni kellett, hiszen nem volt külön emberük, aki az eladásánál segédkezett volna. A közönség itt már kezdte megtölteni a Dürer nagytermét, de azért még kényelmesen elfért mindenki.

A nagyérdemű figyelmét a Distillator nagyon is igyekezte meghálálni, az egybegyűltek éppen emiatt egy igazán energikus koncert részesei lehettek. A srácok zenéjének receptje igazán egyszerű, mégis nagyszerű: domináns basszus, régisulis riffek, hagyományos thrasher vokál és szélsebes tempó. E zenekar történetében is voltak már tagváltások, Marco Prij személyében ugyanis már a harmadik dobosát fogyasztja a Distillator nevű thrash gépezet. Emberünk egyébként azt hozta a színpadon, amit kellett, a többiekkel egyetemben. Frankie basszusa tökéletesen hallatszódott, ez viszont Laurens gitárjáról sajnos nem volt elmondható. A koncert túlnyomórészt gördülékenyen zajlott, több dalnál viszont frontemberünk gitárja úgy tűnt, mintha feladná a harcot. Leállás nem volt, a kis technika beavatkozások azonban belepiszkáltak a srácok által formált egységbe. Nem kell nagy dolgokra gondolni, kábelek lettek megigazítva, ki-be dugdosva, és már jó is lett az egész.  A közjátékot hamar feledtették a ’80-as évekbeli dallamok, melyek a két nagylemez dalainak képében vetíttették elénk a dicső metal-múltat.

mayhem_6

A rendelkezésre álló 40 percbe a legerősebb szerzeményeket válogatta be a trió, ilyenek voltak a Revolutionary Cells albumról a Suicidal, a Distinct or Extinct című tételek, valamint a címadó dal. Személyes kedvencem, a Summoning the Malicious is elhangzott a legutóbbi albumról. A Distillator megmutatta, hogy milyen az, amikor a thrasher életérzéshez komoly zenei hozzáértés társul, ezt pedig talán az egész közönség nevében mondhatom.

A harmadik zenekart is éppúgy vártam, mint az összes többit. A brazil Rebaelliun saját zenéjét extrém death metalként definiálja, amit pedig az este folyamán hallottunk, arra tökéletesen illik is ez a besorolás. A trió nemrég vált meg egyik alapító gitárosától, Ronaldo Limától, akit élőben Adriano Martini pótol. Ő azonban egyéb elfoglaltságai miatt nem tudott részt venni a turnén, a kétemberes feladat így Fabiano Pennára hárult, aki azt kell mondjam, hogy tökéletes munkát végzett. Emberünk mesterien bánik hangszerével, a Legion elejénél például a hideg futkos a hátamon, death metal ide vagy oda…

A fiúk a legutóbbi EP nyitódalával, a War Cult Anthemmel kezdték a koncertet, ezzel a bivalyerős szerzeménnyel pedig azonnal bebizonyosodott, hogy hárman is lehet death metalt játszani, de még hogy! Lohy Fabiano hangja mintha a pokol mélyéről szólt volna, ami szerintem sokkal inkább passzol a Rebaelliun zenei világába, mint elődje, Marcello Mazari éneke. Nem volt baj azzal sem, de Lohy sokkal több erőt visz bele, míg Marcello mintha szenvedett volna a régi felvételek alatt. Így tehát őszintén örültem, hogy a régi dalok közül az At War, a Spawning the Rebellion és a The Legacy of Eternal Wrath is Lohy Fabiano hangjával kelt életre a Dürer Kert színpadán.

mayhem_3

Akit a legtöbbet figyeltem, az Sandro Moreira dobos volt. Le a kalappal előtte, hiszen közel egy órát dobolt végig, mely nem kicsit lehetett kimerítő és embert próbáló feladat. Tátott szájjal néztem gyors és precíz dobjátékát, melyhez hasonlót legutóbb csak Emilio Marqueznél láttam a Possessed tavaly nyári düreres buliján. Vida longa Sandro Moreira!

Dalok egyébként a 2000-es Bringer of War EP-n kívül minden albumról hangoztak el, az imént említett három régi dalon kívül hallhattuk az Unborn Consecrationt 2001-ből, valamint két új dalt a legutóbbi EP-ről. A koncert magját azonban a visszatérő The Hell’s Decrees című nagylemez dalai alkották. Őszintén remélem, hogy visszatérnek még hozzánk, hiszen a brazil trió egy üde színfolt a nemzetközi death metal palettán.

mayhem_5

Körülbelül tíz perccel kilenc után ellepte a termet a színpadról áradó dögszag, a közönség sorai között pedig patkányok rohangáltak, rothadó tetemek után kutatva. A fekete halál megérkezett, a négy pestisdoktor pedig a húrok közé csapott, és elkezdődött a halál dala.

A Malles Maleficarum című klasszikus debütalbum első dalával nyitó Pestilencenek a közönség azért érezhetően jobban örült, mint egy tényleges dögvésznek. A színpadkép nem szolgált semmiféle extrával, egy logós molinó volt a dobok mögé, valamint még kettő a színpad két oldalára kifeszítve, de ez így volt tökéletes. Az őrület a Malleus Maleficarum első három dalával kezdődött, és itt is elmondhatom ugyanazt, amit a többi zenekarnál is megtettem: az új tagok ereje szinte azonnal megmutatkozott, pedig csak 2017-től működik ez a felállás.

mayhem_2

Úgy néz ki, hogy Patrick Mameli végre a megfelelő embereket válogatta össze, reméljük, hogy ez a felállás hosszú életű lesz, tekintve, hogy mindenkinek vannak már zenekari tapasztalatai. Mameli mester életművébe most nem kívánok belemenni, aki viszont kevésbé lehet ismert, az a dobok mögött ülő Septimiu Hărşan. A nevéből könnyen kitalálhatjuk, hogy emberünk román származású, a brassói születésű dobos 2016-ban került a Pestilencebe, előtte pedig már számos zenekarban tevékenykedett. Az egyik ilyen a brutal death metalt játszó Necrovile, melyből a tavalyi évben sikerült átcsábítani Calin Paraschiv gitárost a Pestilencebe. Basszusgitáron a szlovén Tilen Hudrap tevékenykedik, a fiatalember tapasztaltságát pedig aligha kérdőjelezhetjük meg, hiszen korábban a Testamentben is játszott mint session-zenész.

A négyes szépen sorra végigment a setlistbe beválogatott klasszikus dalokon, melyeket igen nehéz lehetett kiválasztani, így hát volt, ami már nem fért bele a keretbe. Ilyen volt a Chemo Therapy című tétel is, melyet jómagam is izgatottan vártam – sajnos hiába. Volt viszont Dehydrated a Consuming Impulseról, volt Land of Tears, Mind Reflections és még sok más igazán régi nóta. A közönségaktivitás értelemszerűen itt volt a legnagyobb, habár Calin többször is sikertelenül invitálta circle pitre a nagyérdeműt, mely beérte egy mezei mosh pittel.

Patrick Mameli fej nélküli gitárja igazán impozáns látványt nyújtott, a frontember pedig mondani sem kell, hogy tökéletesen kezelte azt. Habár ez a turné nem a virtuozitásokról szólt, kissé sajnáltam, hogy a szintetizátoros részek felvételről szóltak ahelyett, hogy bevállalták volna a szintetizátorgitárt. Cserébe viszont láthattunk dobozos tejet, melybe frontemberünk néha bele-belekortyolgatott, adva egy kis megnyugvást az igénybevett hangszálainak. A kissé szokatlan ital egyébként megtette hatását, hiszen Patrick az eredetileg Martin van Drunen által énekelt témáknál is odatette magát, minőségi volt a produkció ezen a téren is.

A Mind Reflections után a négyes levonult a színpadról, a közönség visszainvitálása azonban sikeres volt, úgyhogy ráadásként megkaptuk még az Out of the Bodyt, mellyel csaknem mindenki elégedett volt, habár egy Chemo Therapy még igazán elfért volna utolsó dalként. Azt hiszem, hogy aznap este mindenki elégedetten távozott a Dürer Kertből, és merem remélni, hogy minden fül kellően jóllakott a metal hőskorából származó dalokkal.

mayhem_1

Írta: Béres Mátyás

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/