Anneke és bandája; a tüzes varázslat! – VUUR, Votum koncertbeszámoló

Fellépők: VUUR, Votum

Helyszín: A38 Hajó

Időpont: 2018. 02. 18.

FotókMartina Rusalka Šestić (Venia Magtovábbi képek)

Videók: Vágány Norbert

Setlist: VUUR

26962108_10154931536655448_292924092269893794_o

Abban biztos voltam, hogy sokan lesznek kíváncsiak Anneke-re, még ezen a különösen hűvös, februári vasárnap estén is, ám, arra nem vettem mérget, hogy a FaceBook-nak ennyire nem szabad hinni. Hát igen, sokan bele esnek abba a hibába, amibe én; hiába vannak nagyon jó dolgai (is) a mai fő közösségi médiumnak, azért a like gomb(ok) soha nem lesznek képesek visszaadni a közönség igazi erejét. Az a bizonyos 1-2 száz „ott leszekre” nyomott egyénen kívül a VUUR-ra kíváncsi tömeg ugyanis néhány tucat híján, de csordultig töltötte az A38 Hajót.

És ez már szinte az este elején is igaz volt, amikor a lengyel Votum belecsapott a húrokba. Annak ellenére verődött össze ekkora bagázs, hogy nem sokkal a koncert előtt történt változtatás a menetrendben, 20 perccel kezdett korábban a mindkét banda. Ez az online közlés még a mi figyelmünket is elkerülte, de szerencsére időben indulva a Votum kezdésére már a színpad elé értünk, még akkor is, ha a ruhatárazás, valamint a frissítő megvásárlásán kívül a keverő és a mörcs pult közötti szűkületben kialakult tömeg-fal is megnehezítette az előre jutásunkat.

A lengyel testvérekből álló, már közel 15 éve alakult csapat rendesen oda tette magát, igaz, csak bő fél órás játszási időt kaptak. Ugyan bennük van a régisulis prog-metal vonal, sokkal markánsabban érezhető zenéjükben az, hogy ők is belefeküdtek az új hullámos, halvány nyomokban djent-es, modern prog metal-ba, ám mindezt agresszívan, pszichedelikusan és nem kicsit elvont módon prezentálják. Biztosan csak a szubjektív ízlés beszél belőlem, de, azért megfigyelhető a hasonszőrű zenéből egyfajta dömping itthon is, külföldön pedig még inkább. Sarkítok rendesen, de, míg kb. 10 éve mindenki igényesnek álcázott „pank”ban utazott, 5-6 éve pedig mindenki metalcore-t játszott, addig 1-2 éve mindenki belevetette magát a djent és az újhullámos progresszivitás bűvöletébe. Ez egyáltalán nem baj, legtöbbször tetszetős munkák tudnak születni, ez a Votum-ra nagyon is igaz, ám az egyéniség pont az előbbiekben leírtak miatt valahogy nehezen tetten érhető vagy szimplán elveszik. A komor hangulat, a bugyrokba hangolt gitárok adottak voltak és a hatáskeltés végett a lengyel fiúk gonoszra is összekoszolták magukat szénnel, engem csak enyhe bólogatásra tudtak sarkallni. Persze nagyon is más zenével de a hűvös fények légköre és a hangulat is cseppet Evergrey-es volt, ám arra révületben headbang-eltem volna, ez most itt sajnos elmaradt. Azért azt be lehet látni, hogy a Votum 5-6 száma bemelegítésnek tisztességes volt, a helyben keverés – akár az ének eltorzítására is vonatkoztatva – kiemelendőnek számított, csak úgy, mint az elektornikus betétek különös alkalmazása, hogy azt ne is említsem, hogy az egész A38-ot az oldalára borították a The Void számukkal, míg a Prometheus alatt pedig bele simogatták a hajót a Dunába. Hátha majd, ha legközelebb jönnek, akkor a közönséget is ennyire megborítják…

Viszonylag rövid, pár emberes, profi átszerelés után, (az új menetrendhez viszonyítva) halál pontos kezdéssel érkezett a színpadra Ferry és Jord, a dobok mögé pedig az utánozhatatlan Ed Warby. Itt már hümmögni lehetett, hogy valami nem kóser, ugyan a csodálatos Anneke a kezdő riffek után színpadra lépett, a formáció egész este négy tagú maradt. A Time-Rotterdam után meg is tudtuk, hogy miért; basszerosuknak, Johan-nak haza kellett utaznia Hollandiába, egy közeli hozzátartozó súlyos betegsége okán. Innen is jobbulást és kitartást kívánunk, ahogy ezt Anneke beszéde után a tiszteletadó taps is kifejezte. Rögtön a koncert elején elhangzott az In This Moment We Are Free nagyszerű számai közül például a My Champion-Berlin, illetve a The Martyr and the Saint-Beirut is, a banda pedig így, felvett basszussal is lehengerlő teljesítményt nyújtott és szintúgy szájtátósan ugrálós hangulatba hozta a népet.

Ugyan persze kellenek ezek a kellemesre megkomponált számok, meg kellenek a régebbi Giersbergen-alapvetések (például On Most Surfaces a The Gathering-től), de kell az is, hogy csodálkozva lássuk a banda összes szőrét és haját magán viselő Jord Otto-n, hogy a kiváló gitármunka mellett és az egyedi fatörzs-szakáll mögött még mosolyogni is tud! No meg kell az egész hihetőségéhez az, hogy bár meg voltak most is a szokásos szövegek, amiket én röviden, összefoglalóan csak úgy szoktam hívni, hogy „Jaj de jó itt lenni – nagyon jól érezzük magunkat – ti vagytok a legjobbak – imádunk titeket – imádjuk Budapestet – az összes koncert baromi jó volt a turné alatt, de ez a legjobb – stb.”   csoport, ám a mindig mosolygó Anneke mindezen szavakat élő, őszinte tartalommal tudta feltölteni. Manapság már egyre kevésbé divat átkötő szövegeket mondani, mondjuk a csönd még mindig jobb annál, mint amikor a különböző frontemberek mondanak valamit, ám az csak az időhúzás, a tartalmatlanság kelléke. Anneke ezzel szemben nem, hogy keveset, de kifejezetten sokat beszélt, de úgy, hogy biztos sokan lettek volna, akik akár egész este elhallgatták volna a regéit.

És nem csak ekkor, de a számok alatt is olyan tartalmat, mélységet és magasságot kaphattak a közönség tagjai, hogy felemelő érzés volt hallgatni azokat. Az olyan bejáratott dalok mellett, mint mondjuk (a fő blokk zárásaként játszott The Gathering klasszikus,) a Strange Machine vagy (a szett közepére betett felüdítő tétel,) a The Storm (a The Gentle Storm-tól), az új nóták is hatalmasat voltak képesek ütni. Itt fontos megemlíteni példának a Freedom-ot vagy a Helsinki-t, akármelyik számról is legyen szó, itt már szívbe markoló módon értelmet nyert az ’In This Moment We Are Free’ mondat különböző változatai.

Nem csak az est pörgött végig magas fokon, a közönség egy jó része is felfokozott hangulatba került, olyannyira, hogy Anneke van Giersbergen kezét gondolatban talán még többen, ám hangosan 3+1-en biztosan megkérték, valakik egyenest és vulgárisan, valakik pedig kevésbé alpári módon (a cikk alján található videók egyike is bemutatja ezt). Mondjuk az énekesnő már ehhez bizonyosan hozzá szokott az évek során, már-már stand-up comedy-be átváltva, ám kisujjból kezelte le a helyzetet. A vidám pillanatok mellett természetesen elgondolkodtató és mélyre vivő momentumoknak lehettünk szem és fültanúi,  itt muszáj megemlíteni hogy Anneke egy szál gitárral egy Audioslave számot is lejátszott (Like A Stone) Chris Cornell tiszteletére, míg ezt pedig az Arjen Lucassen nevével fémjelzett Ayreon projekt Valley of the Queens száma követte (még anno, az 1998-as Into the Electric Castle lemezen szerepelt), melyet az énekesnő ukulelével kísért, kiegészítésként az alapokat pedig Ferry nyújtotta. Az énekesnő hangja egyébként végig tökéletes volt és még a visszatapsolást követően is tudott örömet és gyönyört okozni vele. Nem csak a Devin Townsend Project Fallout-jával, de a francia főváros nevével ellátott Reunite!-Paris című számmal is. Ez előtt Anneke egy újabb hosszú monológot tartott, amelyben őszintén köszönte meg a tömegnek a részvételét és amellett, hogy Johan van Straum bőgősnek és családjának címezte a számot, a szívünkhöz is szólt néhány további megfogadandó mondatot.

Egy szó, mint száz ezen a februári vasárnap estén igazi zenét és igazi éneklést hallhattunk a javából! A VUUR az érzelmek széles skáláján tudta ide-oda tologatni a közönséget, Anneke-vel az élükön pedig egy olyan frontemberrel bírnak, aki nem csak hang ügyileg hibátlan és utánozhatatlan, de emberségből is csillagos ötöst érdemel. Olyan ember, akire egyszerre lehet fölnézni, ám mégis teljesen-, a szó legnemesebb értelmében emberi és kézzel fogható egyéniség, a különböző videókon láthatókhoz képest is sokszorosan pozitív kisugárzással. Az egyszer biztos, hogy a hazai Concerto Music egy ilyen bulival és ezzel a zenekarral egy hónap múlva sem lőhetne mellé, sokan akkor is kissé elérzékenyülve, könnyes párás szemekkel, de mégis fülig érő szájjal sétálnának kifelé az A38 gyomrából.

Írta: Vágány Norbert

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/