Arkona – Khram (2018)

cover_eng-300x300

cover_eng-300x300


Előadó
: Arkona

Album: Khram

Származás: Oroszország

Megjelenés éve: 2018

Stílus: Progressive Pagan Black Metal

Honlap: https://www.arkona-russia.com/en/

Értékelés: 7/10

 

Lassan a tél végéhez közeledünk, érdemes lehet az utolsó hófúvásos, hideg napokat egy kis sötét zene hallgatására kihasználni. Pár évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy a zenekar, amit ilyen célra ajánlok, az az orosz Arkona lesz. A csapat ugyanis enyhén blackes hatású folk metallal indult, folytatván epikus, olykor tipikus mulatós folk metallal, pogány témákkal, dajdajozós koncertekkel, ám mára mindez átalakult. Valami a “főhősnő” Maria Arhipova fejében megváltozhatott, amikor úgy döntött, egy soronkövetkező folk album helyett a Yav-ot írja meg, ami egy kimondottan post-rockos zenei vonalat képvisel – valószínűleg ezzel az éles váltással sok rajongót vesztettek, azonban mégújabbakat szereztek is.

A változás egyébként már valamennyire tettenérhető volt az azt megelőző Slovo-n is, az olyan dalokban, mint az Odna – azért itt is előjött a melankólia, és a negatív érzelmek prezentálásának prioritása. 2018-ban pedig megjelent az utód, a Khram (templom, szentély), amely csakúgy, mint a Yav, csak bizonyos nyomokban tartalmaz folkot – a folk jelző elhagyásával a gaita gallega-n játszó (dudáló) Vladimir Reshetnikov-ot azért nem rúgták ki a csapatból, sőt, a hangszert sem cseréltették le vele, maradhatott a formációban, kitalálták, hogyan lehet egy ilyen blackes, post-os zenét dudával díszíteni, és vállalni, hogy olykor a zene azért emlékeztessen a csapat folkos múltjára. Valószínűleg sosem fogjuk megtudni, mi okozta azt a nagy pálfordulást, ami az oroszok zenéjében bekövetkezett, vajon “beleuntak-e” a folk metalba, vagy lecsengett a folk metal, és már nem “izgalmas” ezt játszani, vagy egész egyszerűen a zeneszerző Arhipova életében olyan változások, érzelmi megpróbáltatások mentek végbe, amik hatására a black metalban találta meg az önkifejezés legjobb eszközét? Nem tudom, érdemes-e ezen tűnödni, vagy a Slavsja Rus, és Od Serdca k Nebu típusú folk slágereket megíró Arkonát síratni, az albumokat összehasonlítgatni. Talán a legjobb az, ha ezt az albumot a többitől függetlenül, önmagában és saját zenei értékeiért értékeljük.

1

Az egész album nagyon egységes, és egyfajta konceptalbumnak, vagy legalább keretes történetnek értelmezhető – az első és az utolsó tétel, pontosabban az intro és outro, mind a Mara nevű istenségnek szánt imádság, vagy az ő megidézése, és egyfajta “kérés”, hogy vezessen be minket az album meghallgatásához szükséges, megfelelő lelkiállapotba. Igazából már ez is egy kicsit hátborzongató, de (ne) ijedjetek meg, a lemez maga még ennél jobban is az lesz. Másik szempontból is egybecsengően van megkomponálva az album – minden dal egyfajta lelki utazásról vagy problémáról szól, sokszor előkerül az élet és halál problematikája, azok körforgása, az emberi célkeresés, a létezés mint olyan, és talán a legfőbb problematika, az illúzióvesztés. Ezeknek a spirituális témáknak a kifejezésére az ugrálós folk, nos, valóban nem a legjobb eszköz.

Ciki-nem ciki, az első zenei rész, amire úgy valóban fel is kaptam a fejem, a 17 perces(!!!) Celuja Zsizny második negyede (innentől inkább a dalcímek magyar kiejtés szerinti átírását preferálom – a cirill betűk átírása mindig problémás, és azt hiszem, a “tseluya” alak a magyar olvasóközönségnek valószínűleg nem sok információt ad),  ahol az addigi lassútempós döngölés végre átvált valami kis dinamikusabbra. A hangvételt persze megtartja, de végre nemcsak egy ömlengő sötétségtömeg a zene – bár, valljuk be, a korong nagy részén bizony az. Bár szintén feltűnő lehet azért a Storm második része, ahol szinte már djentesen szaggatott, ám postos hangulatú gitárjátékra kerül rá egy régebbi korokra emlékeztető dudaszólam. A hangszerhasználat mellett érdemes még megemlíteni a vokált is, az általam imádott énekhangját Másának egyre kevésbé lehet hallani, viszont olykor egész elképesztő hangok jönnek ki belőle, károgással-hörgéssel-halálsikollyal van a legtöbb dal előadva. Amit még ennél is nagyobbra értékelek, az az, hogy néhol (pl. Ribjonok bez imenyi) azért előjön a szlávi népi stílusú éneklés is, aminek éle és szépsége kitűnőnek bizonyul “szomorkodásra”.

Bár említettem itt pár negatívumot, meg alapvetően nem túl jó színben festem le ezt az albumot, le kell szögezni, hogy zeneileg remekül vannak összerakva dalok, hallatszik, hogy a komponálásban elképesztő sok munka van, és bármennyire is beleborzongós témákat kapunk, az egész harmonizál, a témák nagyon szépen folynak egymásba. Itt újra megemlíthetem a Celuja zsizny-t, amikor VÉGRE megszólal a tiszta ének (bár egy keveset kapunk belőle a nyitótételben is) – egyszerre tűnik valamelyest váratlannak, és mégis tökéletesen odaillőnek. Ha valamin meglepődhetünk, az inkább a gyerekszavalat, főleg, hogy az is egy idő után inkább ijesztő, mint cuki. Ezt egyébként Mása fiainak közreműködésével vették fel. :)

 A gondolkodós post-rock hangulat mellett keményebb témákat kapunk – a Ribjonok bez imenyi egész konkrétan thrashes témákat szállít, szintén a dal második fele az “izgalmasabb”, a gitár Sergej Lazar kezében olykor eléggé durvul, és egy dudarész után még majdnem groove-osnak titulálható riffeket is kapunk, ami meg, szerintem mindenki nagy meglepetésére, szintiszólamokhoz vezeti el a hallgatót.

Szövegek szintjén előkerül egy személyes élmény feldolgozása is: a V ladonyjah bogov c. dal egy turné során született, és a kanadai hegyek közötti fenséges, “mennyközeli” érzés hivatott leírni. Ehhez illően, a dal kicsit formabontóan, klasszikus zongorán indul, egy szintén kicsit kísérteties elemeket is tartalmazó, de nagyon szép szólóval, így még hatásosabb a blastbeat berobbanása. A lemezen szerepel még egy Vedan Kolod cover is, a Volcsica. A Vedan Kolod egy orosz népi énekegyüttes, akik már több ízben együttműködtek az Arkonával, sőt, Mása személyében ez megtörtént vice versa is (pl. a Zimuska c. dal). Annak ellenére, hogy ez konkrétan egy népdalon alapul, még itt sem idézi meg az “előző” Arkona hangulatát.

m

Azt hiszem, az Arkonáról mint folk metal zenekarról lemondhatunk, siratni szabad, de szomorkodni nem, mert az új Arkona már második albumával bizonyítja, hogy a melankólikus hangvételű, blackes témák megírásában is jeleskednek, Maria egy olyan zeneszerző, akinek művészi tára tovább terjed a folk metalnál. Legfeljebb az a kérdéses, hogy az új, merengős, és régi vidámkodós dalok hogy működnek együtt az élőben, és hogy reagál rá a közönség – de mindezt megtapasztalhatjuk magunk is a zenekar Rockmaratonos fellépésén.

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/