Black Veil Brides – Vale (2018)

black_veil_brides_vale

Előadó: Black Veil Brides

Album: Vale

Származás: Amerikai Egyesült Államok

Megjelenés éve: 2018

Stílus: Metal/ rock

Honlap: http://www.blackveilbrides.net

Értékelés: 6/10

 

Nem, nem, nem… Félreértés ne essék, nem egy újabb utálkozó-köpködő vagyok, nem ezért kapott a BVB új albuma ilyen kevés pontot (azért megemlíteném, hogy a fenti 6 pontban a jó szívem is benne van), ugyanis anno, a zenekar korai időszakának én rajongója voltam. Minden esetre ne pontok alapján ítéljétek meg a dolgot, hanem olvassatok is egy kicsit.

A 2006-ban alakult hollywood-i brigád ugyanis már a korai, lemez nélküli időszakában is csepegtetett jó néhány finomságot, az első albumukon pedig rögtön olyan számok szerepeltek, ami nem kicsit adott okot arra, hogy nagy figyelmet fordítson rájuk a szcéna. Ugyan kezdetben a kicsit sem jóhiszemű, laikus nagyközönség beskatulyázta őket az emo-s bandák közé, ám zenéjük apró elemeiben sem tükröződött vissza ez a divathullám. Ők tartalmatlan vérben- és könnyben tocsogás helyett inkább fogós, nagyívű metal nótákat írtak, bár egyértelmű hatásokkal, ám sokkal közelebb állva valamifajta aréna rock – metalcore egyveleghez, mint a legtöbb emo stílushoz köthető banda igénytelenségéhez.

A 2010-es We Stitch These Wounds-ot 2011-ben a Set the World on Fire követte. Utóbbin már megindult valamiféle útkeresés, a korlátokból való kitörés igénye, mely által enyhén a zenei stílusuk, de a külcsínjük is megváltozott. Utóbbi az évek és az albumok során folyamatosan formálódott és változik a mai napig is, nem hiába kapják meg sokszor, hogy a banda leginkább a show-ból és a jelmezekből, a pózerkedésből áll, mintsem valódi zenéből. Bár felületesen nézve ez látszik (a Set the World…-ös időszakban inkább már jobban hasonlítottak valamiféle mai Kiss-hez és Mötley Crüe-höz), ám a 2011-es album számai, slágerei zeneileg is magas szintet képviseltek, nálam személy szerint azóta is pörög, szinte etalonnak számít. Ezt még azok is be tudják látni, akik az utálkozásból minimális objektivitásba váltanak. A sort 2012-ben a Wretched and Divine: The Story of the Wild Ones követte, mely konceptalbum lévén a BVB army megtestesült, utópisztikus/ disztópikus történetét igyekezett bemutatni, kisebb-nagyobb sikerrel. A nagyívű, monumentális dallamok, a nagyzenekarokkal megtámogatott dalok egészen pofásra sikerültek, ám a korong már nem érte el a korábbi lemezek szintjét, a hozzá készült Legion of the Black „mozifilm” pedig inkább fájdalmas volt, mint bárhogyan is értékelhető. A későbbi konszolidálással úgy látszott, hogy nem csak a jelmezeket, a festékeket vedlették le, de az énekes Andy Biersack hangjának minősége is romlott. Bár a 2014-ben kiadott self-titled album elnevezésében valamiféle újra definiálást feltételezett, ez nem sikerült a legjobban, bár a cd szódával elmegy. Andy hangjának feljavítása és a zenei fantáziátlanság egyértelmű megtestesülése volt az az album, így nem is sajnáltam, hogy a 2015-ös Alive and Burning dvd után pihenőre vonultak. Gondoltam, ebből még valami jó is kisülhet, reménykedtem, hogy visszatérhet az a szertelen, középső ujjat körbemutató, rock ’n’ roll-os, pózerkedős, ám mégis őszintének ható lendület, mely a Set the World… körüli időszakot övezte.

Az eltelt 2-3 év alatt ugyan ment némi projektezés, hiszen Andy Biersack/ Andy Six nemcsak színésznek állt be (és kapta meg az American Satan főszerepét), de a rendkívül pornósan hangzó Andy Black néven is kiadott egy pop-rock lemezt (The Shadow Side), no meg, hogy mást ne említsünk, egyik gitárosuk, Jake Pitts a feleségével, valamint Veress Márton (ex-Pokolgép, Armageddon) dobossal hozott össze egy közös projektet, Aelonia néven. Mindezek után, valamint a Black Veil Brides „hanyagolása” végett azt gondolhatták a rajongók, hogy egy friss, erővel teli, mondhatni újjá születő bandát fognak visszakapni, a január 12.-én megjelent Vale-el. Lássuk, mi lett ebből!

Azt már a hosszúra nyúlt történelemóra után le lehet szögezni, hogy közel sem annyira előre mutató anyag ez, mint amennyire várni lehetett. Ugyan sokan tudják be a zenei sekélyességet annak, hogy a BVB egyértelműen a fiatal korosztály zenéje, ám a ’szakmán’ belüli hasonló állítások indoklás, magyarázat nélkül maradnak. Ugyan erőteljesen megvan jelen albumban is a sejtetett közönség felé való megfelelés, ám emellett erőteljes a régisulis nagyok hatása is a Vale-en, mely az idősebb generációk fogékonyabb rétegeit is megragadhatják. Szimpatikus, hogy nagyívű dallamaikkal, rögtön bevonzó refrénjeikkel közel hozzák a fiatalsághoz a rock ’n’ roll-t, a metal-t, megsüvegelendő, hogy (kb.) bárki számára emészthető módon történik a rock-hagyomány tovább örökítése, ugyanakkor az egyik legfőbb negatívitás is ebben találhatjuk meg. Olyan melódiákat lelhetünk fel, melyeket akár tudatosan, akár tudattalanul, de már elsőre tudunk dúdolni, mely arra vezethető vissza, hogy vagy a korábbi BVB lemezeken-, vagy máshol hallottuk már ugyanazt, illetve hasonlókat. Elég itt megemlíteni példának a When They Call My Name, az Our Destiny vagy a The King of Pain dalokat.

Az ugyan nem újdonság, hogy a csapat zenéjével nagyobbnál-nagyobb arénákat képes megtölteni, ám a mögöttes tartalom pont a direkt koncertekre írt nótákban vagy épp azok miatt veszik el. Nincs gond az együtt éneklés gerjesztésével, a dúdolható témákkal, ez mindig is a BVB egyik jelentős ismérve volt, ám emellett fogós, újdonságnak ható megoldások is szükségesek, hogy ne érezze a hallgatóság a befásultság keserű illatát. Az egyértelmű, hogy Andy pop-rock hatásai visszaköszönnek a Vale track-jeiben, ám jobb lett volna a ló másik oldalán maradni. Kellenek a The Last One-hoz vagy a klipes Wake Up-hoz hasonló slágerek, de amikor integet még az albumon például egy The Outsider, egy Dead Man Walking vagy egy My Vow, akkor rájön az ember, hogy sokkal többre lenne/ lehetne képes ez az ötös fogat a felszínesnek ható, elvesző tartalommal rendelkező slágernótáknál.

Utóbbi szintén nagy gond, hiszen egy jó albumhoz, néhány jó számhoz szükséges az is, hogy érzelmileg is megfogjon minket, hallgatókat, amellett, hogy táncolásra, őrjöngésre, dúdolászásra késztet minket. Az érzelmi töltet pedig szinte az egész album esetében elmarad. Aztán pedig ne felejtsük ki, hogy Andy hangja is jó néhány esetben érzékelhető feljavításon ment keresztül, de olyannyira, hogy az már zavaró hatású. Úgy tűnik ezt a szokásukat nem vetkőzték le az előző self-titled album óta… Amivel csak az a gond, hogy Andy-nek karakteres, egyedi hangja van, nem értem, hogy miért nem tudják fölfogni, hogy egy ilyen orgánumnak is vannak korlátai (melyek lemezről-lemezre egyre szűkebbek…), ám ettől függetlenül is számos ötletes lehetőséget rejthet, amiket ki kéne használni, nem pedig olyan énektémákat írni, melyek már nem állnak jól neki (pl.: a Wake Up vagy When They Call My Name refrénjei). Ha már a hangzásnál tartunk, ugyan a megszokott mértékű fantázival, de Jake Pitts és Jinxx gitárjai tetszetősek, ikergitár témáik különösen fej felkapósak. Bírom Christian Coma karakterén, bár tudni lehet róla, hogy korlátozott tudású dobos, de, amit tud, azt odateszi, ám a Vale esetében még a korábbiakhoz képest sem kapott nagy hangsúlyt a dob. Ashley Purdy bőgőjét pedig kis túlzással, de hallókészülékkel kell keresni… Ugyan találunk egy-két harapósabb számot –The Outsider, My Vow-, melyek a Set the World on Fire korszakot idézhetik, ám ezek mellett túltengenek a már-már pop-orientált, basszus-hiányos, rádió- és óvoda-barát dalok. Persze a könnyed befogadást elősegíti a hőrgős énektémák hiánya, azt nem lehet semmivel sem indokolni, hogy az Andy-re jellemző, magasabb tónusú üvöltések egyáltalán nem lelhetők föl a korongon… Oké-oké, két rövidebb üvöltést hallhatunk, ám azok is, annyira le lettek keverve, hogy az is lehet, csak odaképzelem őket, minden esetre ilyen master mellett feleslegessé válnak. Nem kell itt végig üvöltözni közel egy órát, ez nem is volt jellemző rájuk, ám néhány jól irányzott durvítás jót tett volna a Vale-nek.

Az albummal nem csak a Set… időszakra tekinthetünk vissza, de néha azt is érezhetjük, hogy nem csak Andy Black albumáról kerültek át ide számok, de mintha a Wretched an Divine-ról is átcsúszott volna néhány dal. A The Story of the Wild Ones-t idézheti fel a hallgatókban például a bevezető Incipiens Ad Finem, a The Last One vagy a Dead Man Walking (Overture II) is. Szinte már-már a hazai power metal-os Wisdom-al lehet összehasonlítani ilyen téren a bandát. Anno a Wretched and Divine mesélte el konceptalbum szerűen leginkább a banda által teremtett csoportosulás, a Legion of the Black történetének fő részét, ám azóta albumaikon jó néhány dallal megidézik és tovább viszik a sztorit, a Wisdom Wiseman históriájának elmeséléséhez hasonlóan. Ide kapcsolható még a Vale-ről a már többször említett Wake Up mellett a záró Vale (This Is Where It Ends) is.

A fentiek közül a címadó, valamint a Dead Man Walking külön kiemelendő. Előbbi zárójeles utótagjával vészjósló is lehet a BVB jövője szempontjából, ám ez sokkal inkább a Legion of the Black sztorira utalhat. Ugyan a Vale nem éri el például a Carolyn szintjét, egy egészen kellemes, kivételesen, de érzelmeket is közvetítő ballada. A Dead Man Walking (Overture II) utótagja szintén a Wretched…-el való kapcsolatot hivatott leképezni, ám emellett a zenében is fellelhető a testvéri viszony, leginkább a szám második felének szimfonikus szárnyalásában. Míg a 8 és fél perces szám első fele középszerű, a szám felére ez egy egészen katartikus témává bontakozik ki, ami végezetül a pihentető, elszállós nagyzenekari részbe úszik bele. Utóbbi valószínűleg a zongorán is játszó Andy, valamint a hegedűt is bűvölő Jinxx agyszüleménye lehet. Elhiszem, hogy ez egy olyan szám, amibe bele tud fáradni a hallgatóság, ám úgy gondolom, hogy többször meghallgatva a Vale egyik legértékesebb nótájává válhat a fülekben. Ha már a kiemelt számoknál tartunk, itt említeném meg a szinte egyetlen előre tekintő és BVB szinten innovatív nótát, a stoner, southern rock riffelésre építő Throw The First Stone-t, melynek vége egy enyhén djent-es töredezést is kap. Ebből lehet látni, hogy tudnak ők jót és újat is még csinálni.

Nem kell föltalálni a spanyolviaszt, de beleragadni sem szabad a kiadó, a rádió, a sejtett közönség elvárásaiba. Akik anno elkezdték a rajongást a Black Veil Brides korai időszaka alatt, azok mára szint felnőttek és vagy elhagyták a bandát, vagy valami olyasmire vágynak, amit mélyen, de éreznek a csapatban. Ha a BVB megelégszik ennyivel, ám legyen, ez a hozzáállás és zene is bejöhet valakinek, ám ettől még nem lesz értékesebb. A Vale-ről fura asszociációval, de a Steel Panther tavalyi stúdió anyaga jutott eszembe, melynek címe: Lowe the Bar. Tehát, ha lejjebb teszed a lécet és nem várod el a bandától, hogy olyat értéket teremtsenek, mint anno a Set the World…-el, akkor akár a kedvenceid egyike is lehet.

Hát nekem nem lett az. Ugyan sokadik hallgatás után már bőven kellemes hallgatni való, de sajnos itt már inkább a „jóra hallgatás” játszik közre. Szerettem volna több pontot adni és szerettem volna, hogy jó legyen ez az album. Talán majd legközelebb…

 

Írta: Vágány Norbert

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/