Amorphis – Queen of Time (2018)


ELŐADÓ
: Amorphis

ALBUM: Queen of Time

SZÁRMAZÁS: Finnország

MEGJELENÉS ÉVE: 2018

STÍLUS: Melodic Death metal/ Heavy metal/ Folk metal

HONLAP: http://www.amorphis.net

ÉRTÉKELÉS: 9.5/10

 

Mindig is kedveltem az Amorphist, mégis ők azok, akik az egyik alapkövét lerakták a folkos metalnak, de az extrémebb vonalú, de mégis dallamos, Kalevaláról szóló dalaikat sem lehetett nem szeretni. A csapatot azonban, „late bloomer”-ként úgy igazán csak a legutóbbi, Under the Red Cloud című kiadvánnyal imádtam meg (az is 10/10-es lett, a Tour Edition lemezismertetője ITT). Addig főként az Amorphis-slágerek nyűgöztek le, az az album viszont megvett kilóra dallamosságával. Szerencsémre első hallásra éreztem és tudtam, hogy a Queen of Time is hasonló hatást fog elérni, ugyanis az UTRC-vonalon haladtak tovább a finnek – extradallamos, harmonizáló, csodás művekkel pakolták tele ezt az albumot is, úgy, hogy közben nem fordul az egész egy nyáltengerbe.

Érdekes, hogy az albumnyitó egy középtempó, ami nem a legbevettebb felütés egy lemezhez, de mégis működik. Az Amorphistól már nem furcsa, hogy keleti zenei elemekkel operálnak, bevett művészi eszköz, és a The Bee is Egyiptomba viszi el a hallgatót. A tekergős dallamokból aztán egyre sűrűbb hangzás épül fel, szinte már adult oriented rock-os gitározással.

Tomi Joutsen basszus egyre szebben énekel, bársonyos tiszta éneke csak még jobban ráerősít öblös hörgéseinek vadságára. Az albumon bőven be tudja mutatni tudását mindkét stílusban, bár eddig is voltak tisztaénekes részek, az albumon bőven kapunk belőlük, ami számomra pozitívum.

A Message In The Amber ezzel szemben nagyon finnes, olyan rozsmezőkön-lápokon át önfeledten rohanós felütésből vált át basszusvezérelt balladába, és a már említett, Under the Red Cloudról megszeretett hangulatot és dallamvilágot, fiatalos, enyémavilág-érzéssel megpakolt refrént viszi tovább. Itt is fontos persze azért a fanyűvés mellett a gitárnyűvés is, duóba állva a hörgéssel metalosítja a tálcán kínált dallamorgiát – mielőtt valaki besokallna a szelídségtől. Szerencsére ebbe a dalba is befértek a hangsúlyosabb, kivehetőbb basszusmenetek és a keletieskedés is, de még egy szimfometálra emlékeztető kórus is. Ezeknek a komolyzenésebb-kórusművesebb énekhangoknak a különválasztásával és torzításával keltett feszültség tökéletesen eléri, hogy extatikusan érje a hallgatót a fődallam ismételt eljátszása, egy grand finálé keretében. Az album legjobb dala*.

A Daughter of Hate-ben is elképesztő dallamorgiát szolgáltat a gitár (nem célom ismételgetni magam, de egyszerűen tényleg rendkívüli érzékkel lettek megkomponálva a dalok), bár kár, hogy ennek a verzében nincsen nyoma, az olyan tipikus Amorphises, variáltabb énekdallam, de alatta csak minimális low-effort riffelgetés, azonban az egyik kedvenc hörgős részem ebben a dalban van, a magas dallamokba is elkalandozó riffekkel megtámogatva nagyon erőteljes, szinte már black metal jellegű. A dal vége dzsesszes (azon belül is ismét keleti témájú) pillanatokat is hoz, és egy újabb kórus után végre egy kicsit a finn nyelvet is hallhatjuk. Az album egyik legizgalmasabb zenei része a Wrong Direction (amiben egyébként ügyesen újrahasznosították a Sky Is Mine­-t Skyforger­-ről) a középrésze, pedig nem is metalos, de jó is ez a félperces leállás, meg a Nightwishre emlékeztető fúvósok a dalban. Egyszerűen érzed, hogy most valami történik a zenében.

Szintén a Nightwishre emlékeztet a We Accursed, főként a kelta elemek miatt, amit szépen átvezet a gitáreffektezés egy újabb metalhimnuszba. Az eddigiektől eltérően ez a dal valami meglepően (számomra legalábbis) erősen szinti- és nem gitárorientált, főleg a verzék vokálja alatt. A furulyás, enyhén stílusidegennek ható játékfilmes betét mintha egy kis gag lenne, szinte láthatjuk a pantomimezést, vagy a fabrikált kis háttérdíszleteket, a szomorkásabb dallam pedig tökéletesen idézi a finn melankóliát.

Az Amongs Stars-t már korábban singleként hallhattuk, de az album egészében is nagyon megállja a helyét, Anneke van Giersbergen hangja és egyedi orgánuma pedig minden dal minőségét megkétszerezi, szuper választás volt… de már megint az tűnik fel, hogy nem csempészték bele esetleg a dalba Troy Donockley-t (Nightwish, még mindig) is félúton?

*Honeyflow. A másik nevezett az „album legjobb dala” címre, azonban ez csak a japán bónuszon hallható, tehát alapvetően nem képezi a korong részét. De miért?! A tempójából és dallamából olyan szintű önfeledt boldogság árad, hogy azt szavakba önteni lehetetlen. A hegedű gyönyörű, a verzében is végre szól, és azt nagyon fel is dobja – ez szokott számomra egyes Amorphis dalok gyenge pontja lenni, hogy a refrének elég leülősek, ezt viszont végre tudták ellensúlyozni azzal a pár hegedűszólammal! Aztán ezt az imádott dallamot még a gitár is elnyekergi, és kész, tényleg mintha minimum mézet folyatnának a fülünkbe, csodálatos! Szinte már megkérdezném a srácokat, hogy lecserélték-e a zeneszerzőt, mert ez a fajta zenéből áradó életszeretés és a folk ennyire előretolása eddig nem volt rájuk jellemző, de hát kit érdekel?! 🙂

Érdekes irányba halad az Amorphis az extrém metaltól a poweres szimfonikus keltás folk felé, de én nagyon elégedett vagyok az eredménnyel, tökéletes dalokkal tudtak megtölteni egy albumot, és erre cask kevesek képesek! Az album tematikájának vajon köze van a méhek kihalásának közelgő veszélyére?

A csapatot Magyarországon legközelebb a jövő év elején láthatod, amikor is a Soilwork társaságában fogják felszántani a Barba Negra színpadát, 2019. január 25-én!

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/